4. nap

Reggeli után taxival a sousse-i luázsállomásra vitettük magunkat. Kairouanba szándékoztunk menni. A luázsállomás meglehetősen nagy és kaotikusnak tűnik, európai arc sehol. Félénken és kissé szerencsétlenül tipegtünk-topogtunk a forgatagban. Természetesen „nota problem”: azonnal egy felhajtó karjaiban kötöttünk ki, aki elkísért a kasszához, ahol megvettük a jegyet. Ezután odaterelt miket a megfelelő mikrobuszhoz. Itt már alakult a taxistársak létszáma, s a millió csomag berakása után mi is befészkelődtünk a leghátsó ülésre. Lupó mellé egy bennszülött kinézetű nő került: ebből kerekedett egy kisebb vita, de a sofőr nem engedett. A nő vsz. nem akart Lupek mellé ülni, a fia meg megint nem. A sofőr végül beültette a nőt Lupó mellé, a gyereket – olyan 10-12 éves formát – meg az előtte levő ülésre. A taxi pár perc múlva megtelt, indultunk is. A forgalom Sousse-t elhagyva közepes volt, jellegtelen tájakon haladtunk át. Egyszer csak a sofőr lehúzódott az útpadkára, és kicibálta a gyereket a kocsiból: szerencsétlennek hányingere volt, de nem mert szólni. A sofőr persze azonnal kiszúrta, hiszen az egyik szemét mindig rajtunk tartotta. Na, a kölök elengedte az út szélén a kisrókákat. Anyu nem nagyon zavartatta magát, mindenki más jobban aggódott. A sofőr erre jól ledorombította a nőt; bár nem tudok arabul, de szerintem mondta neki, hogy a jól megrakott táskájából szedjen már elő egy zacskót, hátha szükség lesz még rá. Anyu azonban a nylonzacskót is túl értékesnek találhatta, hogy ilyen alantas célokra pazarolja, s addig kotorászott a cuccok közt, míg a fiú valaki mástól kapott egy zacsit. Pedig az anyjának is volt -láttam-, egy papucsot tárolt benne, de a reklámtáska tapintatos zörgölődés közepette valahogy mégis visszakerült a batyuba. A gyerek az út további részében már nem volt rosszul, s kb. ¾ - 1 óra múlva megérkeztük Kairouanba. Minket a taxisofőr - látván, hogy gyanútlan turisták vagyunk - a medina falánál automatikusan kirakott. Itt, egy önként jelentkező "idegenvezető" azonnal el is kapott minket (szerintem már előre le volt szervezve), s látszólag önkéntesen kísérni kezdett minket, miközben a medina főkapuja felé igyekeztünk. Felajánlotta, hogy körbevezet minket a városban. Elég jól beszélt angolul, így ráálltunk a dologra. Utólag abban a pillanatban kellett volna elhajtani. De hát még nem voltunk rutinosak… A fickó bevitt minket a medina sűrűjébe, külföldi egy szem se, mintha 200 évet visszamentünk volna az időben. A hangulat komor, a nap sem süt, az utcák koszosak, borult az ég, leplekbe burkolt nők suhannak az utcán a fehérre meszelt, itt-ott sápadt kékre-zöldre festett falak mellett… Köpönyegbe bugyolált apóca baktat mellettünk egy szamáron…Megtekintettünk egy kis Korániskolát, majd egy szövőműhelyt, ahol férfiak dolgoztak, s finom selyem(?)szövetet készítettek. A muksi egyre gyorsabb tempót diktált, alig bírtuk követni, s ha Lupó megállt fényképezni, az ürge egyre türelmetlenebbül sürgetett. Fél órás sietős városnézés után kikötöttünk egy szőnyegkereskedésben. Itt kaptunk egy „gratis” kilátást a háztetőről: pontosabban semmit sem lehetett látni, csak a többi ház tetejét. A gyors mentatea és barátkozás után jött a biznic-rész. Sorry, de már Sousse-ban vettünk szőnyeget. Mennyiért – kérdés. Válasz megad. Persze, hogy náluk pont a felébe került a sokkal szebb, eredeti kairouani pecséttel ellátott szőnyeg. Na, ezt is jó tudni! Átfutott az agyamon, hogy végül is tudnánk venni, és hogy mennyire szépek ezek is, meg hogy ez már tényleg jó ár…. Aztán meg se nyekkentem. Utóbb kiderült, hogy Lupó is pont erre gondolt. A kereskedő képe nyúlik-nyúlik, s végül már a földig lóg: ebből már nem lesz biznic. Az „idegenvezetőnkkel”távozunk a boltból. A kijárattól alig pár méterre véget is ér a guided-tour: viszont a pasi kéri a pénzét, amiért annyit fáradozott. A fickó 5 DT kevesellt (szerintem még ez is sok ennyiért!), a párom pedig úgy bemérgelte magát, hogy adott még neki lóvét, csak hogy hagyjon már békén. Itt lettünk legjobban átverve, csúnyán leszedve. Azóta is fájó pont. De hát minek voltunk ilyen együgyűek! Ha egy pár dinárral hagyjuk ott, már akkor is jól járt, hőbörögni meg úgyse nagyon mert volna, mert a turisták zaklatása kockázatos. Majd legközelebb okosabbak leszünk.

Kairouan

Visszakerültünk a főutcára, pisilés egy nyilvános és igénytelen pisildében, amiért fizetni kellett (az út során először és kötelezően!), majd egy kávét akartunk tolni, mert teljesen kókadtá váltunk a nagy izgalmaktól. Persze mindenhol szőnyegkereskedés, de kávézó egy szem se. Lupó egyre nyűgösebb: kávé nélkül olyan mint egy hisztis zombi. Oda-vissza sétálgatunk a medina falai mellett, a nagymecset körül, de eredmény nuku. Még a felbukkanó egyszem taxit is lenyúlják az orrunk elől. Teljes a tanácstalanság, a hangulat mélyponton. Na jó, nincs mit tenni, nyomás vissza Sousse-ba, de mihamarább. Végre jön egy taxi, s pár fényképpel gazdagabban, jó pár dinárral rövidebben elhagyjuk a medina környékét. Utóbb kiderült, hogy ezek lettek a legjobb képek, s hogy ez a város őrizte meg leginkább az eredeti, arabos hangulatot. Ja, és egy szentmihály-lovát is láttunk, ami egy ház ajtaja előtt várakozott tettre (alkalmazásra) készen. Ins Allah…

Kairouan - utcakép

A kairouani luázsállomáson könnyen meglett a sousse-i járat, az útitársak a sofőrön és Lupón kívül csak fiatal nők. Szerencsés ez a Lupek! A városból kifelé megáll a mikrobusz, a lányok beugrottak egy sütisboltba. Azóta is bánom, hogy mi nem szálltunk ki, s nem vettünk pár darabbal.

Kairouan - a Három Kapus mecset

Az út eseménytelen hazafelé. A viteldíjat Sousse előtt elkezdik előreadogatni a sofőrnek, kézből-kézbe vándorol az apró, s a visszajáró is ugyanígy visszafelé. Egy pisszenés sem hangzik. Mindenki elégedett, a rendszer tökéletesen működik. Mi is előreadunk valamennyit, s valamennyi visszajön. Lupó megállapítja, hogy precíz az elszámolás. Minden jó, ha a vége jó.

Kairouan - kapu

Kairouan - nagymecset és a városfal

Sousse-ban betaxizunk a medináig, éhségűző helyet keresünk. Végül egy pizzázóban kötünk ki. A szendvics nem jött be, próbáljuk a tunéziai pizzát. Na, ez se jött be. Direkt olyat választottam, amin nincs hal (nem szeretem), de amikor kihozták, rájöttünk, hogy itt vsz. nincs halmentes. Minden pizza tetején ott virított a tonhalreszelék. Egynek azért elment, a narancslé és a kávé jó volt. Lupó kiment a mosdóba, melyből csak egyetlen koedukált volt. Nem vette észre, hogy egy kis kallantyúval lehet bezárni, így csak betette. Pár perc múlva egy helyi hölgyemény is célba vette a toalettet, s véletlenül rányitott a Lupekra (aki már végzett a dolgával). Lett is nagy ironkodás-pironkodás, röhögcsélés a lányka és barátnői részéről. Hogy mik vannak….

Kérjük a számlát, jön a fiatal felszolgálófiú, s nagy számolgatás után teljes komolysággal közli: Eleven o’clock!

2 másodperccel később kitör a röhögés belőlünk és belőle is. Ez a fránya angol nyelv! Szóval elevennek eleven, de nem o’clock, hanem dinár.

Kb. 1760 Ft: 2 közepes pizza, 2 narancsdzsúz, 2 kávé.

Mi is megelevenedünk az elfogyasztott kalóriáktól, s hogy még fittebbek legyünk, átballagunk a túloldalon levő – már korábban kinézett – sütisboltba. Itt isteni finom, millióféle aprósütemény kapható, az eladóhölgy roppant kedves és barátságos. Később is visszajöttünk ide. A pizzéria és a sütisbolt a Rou de la Cornichen volt, azt hiszem.

Az idő borult, egy kis eső is permetez: kiváló időjárás shoppingolásra. Legszimpatikusabb kirakat kiválaszt: cipőboltba be, próba, vásárlás. Jó lesz majd a nyárra a szandi. Occsó is (kb. 1500-1600 Ft.), bőr is, szép is. Az üzletben még menni is tudtam a tűsarkokon. Itthon a macskakövön már kevésbé + egy idő után fárasztó a tűsarkokon egyensúlyozni. Hja, nem szokta a cigány a szántást…

Sütistül, szandálostul levonultunk a tengerpartra. A viharos szél felkorbácsolta a hullámokat, a víz szürke volt, szinte egybeolvadt az ég szürkeségével. A partra sok szemetet, vackot kisodort az áramlás. Jó móka volt a kinyúló víznyelvek mellett sétálni, elugrálni a nagyobb hullámok elől. Ez nem mindig sikerült, egy idő után abba kellett hagyni, mielőtt végképp átázott volna a cipőnk. A parton beszédbe elegyedtünk egy korunkbéli helyi sráccal, 5 perc alatt esett szó arról hogy honnan jövünk, hol lakunk, milyen zenét szeretünk, házasok vagyunk –e, az ő szórakozási szokásairól, a munkánkról stb. Furi volt, hogy végig Lupót nézte, miközben többes számban beszélt hozzánk, de rám egyáltalán nem pillantott. Utóbb olvastam, hogy az araboknál ez a normális viselkedés ilyen helyzetben idegen nőkkel szemben. A srác felajánlotta, hogy elkísérhetjük egy nagyon jó szórakozóhelyre, de udvariasan kitértünk a lehetőség elől, nem igazán vagyunk discokirályok.

Sousse - Dar Essid Múzeum

Még nem egészen volt 5 óra, így felkerekedtünk, és a Dar Essid Múzeumba indultunk. A múzeum a medinában található. Követtük is szépen a medina falát, az LP emellé jelezte az intézményt, de valahogy csak nem sikeredett odaérni. Elbizonytalanodva ismét ugyanabba a gödörbe estünk: megkérdeztük egy első pillantásra szimpatikus fickótól, hogy hol van. A válasz persze az volt, hogy majd ő megmutatja. Már ugrottunk is be az egyik mellékutcába utána. Pár méter után én szépen halkan elkezdtem az előttem vágtázó Lupeknak siránkozni, hogy ez megint nem lesz jó, megint átvernek, ne kövessük a pasast. De Lupó még mindig bízva bízott és remélt, így minden rimánkodásom hiábavaló volt. 5 perces keringés után kb. 5 méterrel előrébb lyukadtunk ki, mint ahonnan elindultunk. Szivacs! Sokadjára! 1 dinár leszurkol. De legalább megvan a múzeum. Kb. még 10 métert kellett volna jönnünk a medina fala mentén. Lupó feje vörösödik, én már nem is szólok semmit…

A Dar Essid Múzeum egy kis magánmúzeum: a 19. századi, jómódú Essid család gyönyörű, ódon házának berendezése teljesen megmaradt. A jegyvételt követően kapunk egy A4-es papírnyi magyarnyelvű (!) vezetőt. A múzeumban rajtunk és a teremőrökön kívül még két turista volt, de ők is már távozóban. Miénk a ház!!!! Ezt nagyon könnyű volt elképzelni: minden berendezés hiánytalanul a helyén, a fürdőben még a víz is csordogál, fürdőpapucsok a kád előtt, akár borotválkozni is lehetett volna a tükör elé készített felszereléssel. A ház több emeletes, a helyiségek a csempézett udvart veszik körül. Az egyes szobákban antik bútorok, sok az európai import pl. a Németországból hozatott órák. A ház urának ágya mellett egy szeretkező párt ábrázoló római mécses égett, s a férfiembernek addig kellett helytállnia, amíg a láng el nem aludt. Hmmmm…. Persze az asszony töltötte meg olajjal a mécsest, s attól függően addig, hogy milyen éjszakát szeretett volna. Ki van ez találva kérem!

Sousse - Dar Essid Múzeum

A ház emeletén a konyha a legérdekesebb helyiség: a hatalmas üstöket, edényeket több szolgáló mozgatta. A fatüzelésű kemence tele fával, akár készíthetnénk is a vacsit. Az emeleten van egy iciri-piciri kávézó, egy félemelettel feljebb pedig a mesés kilátású terasz, ahol a kávét elszürcsölhetjük. Szerintem innen van a legszebb kilátás Sousse-ra.

Lassan indultunk lefelé, de én még felavattam a teakonyha melletti mellékhelyiséget. Ez volt a legjobb egész Tunéziában. Elvégre nem mindennap nyílik lehetőség egy ilyen régi és előkelő házban kisdolgozni.

A földszinten még írtunk pár sort a vendégkönyvbe, átlapozva az oldalakat, megállapítottuk, hogy nagyon kevés honfitársunk tisztelte meg eddig látogatásával a múzeumot. És ezt most már nem is érzem nagy bajnak, mert ez a ház olyan mint egy kis ékszerdoboz; minek is engedjünk be olyanokat, akik Tunéziából csak az AI-ellátással, animációval, szállodai törülközők számával foglalkoznak. Aki olvassa ezt az útleírást, az meg valóban megérdemli, hogy tudjon róla, s bepillanthasson ebbe a csodás kis világba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.