2012. április 11. – 1. nap

Indulás előtt még voltak olyan kóbor gondolatok a fejemben, hogy az utolsó esély mindent „visszacsinálni” Isztambulban lesz: átszálláskor még dönthetünk úgy, hogy mégsem megyünk Iránba…Ám amikor ténylegesen ott ültünk a teheráni járatra várva, azt hiszem, ez meg sem fordult a fejemben…ahhoz már túl fáradt és álmos voltam. A teheráni gép pontosan, kb. 2 óra körül indult, beszállás előtt még egyszer ellenőrizték az útleveleket és az utaslistát. Ez már egy jóval nagyobb Airbus volt, mint az előző járat, az ülések 2-4-2 sorokban helyezkedtek el, mi valahol középtájon, egy kettes ülésen kaptunk helyet, de az első szekció olyan messze volt, hogy alig láttunk el a gép elejébe. A régebbi, de hatalmas gyártmány méretéhez képest alig volt utas, talán sokat mondok, ha minden sorban ült 1-2 ember. A felszállás rendben ment, hozták is a várva várt finom Turkish-kaját, de csalódnunk kellett: ezúttal reggelit kaptunk, ami tojásporból(?) készült, fura szagú és ízű rántotta volt. Egyikünk sem tudta megenni, tényleg nagyon fura állaggal rendelkezett. Az öveket az időjárási viszonyokra való tekintettel az út felénél becsatoltatta a kapitány, de szerencsére semmit sem lehetett érezni. Isztambulból Kayseri, Diyarbakir, Tabriz útvonalom repültünk Teheránig. Az érkezés is pontosnak tűnt valamikor 5 óra körül (helyi idő szerint). Teherán és Budapest között egyébként 2,5 óra időeltolódás van, tehát amikor itthon pl. 9 óra van, ott már fél 12.

A nőknek a kendőt még a gépen, kiszállás előtt fel kellett venni, erre figyelmeztettek is a hangosbemondón, igaz csak törökül, de valamit azért értettem belőle.

Utazott pár külföldi is a járattal, velünk egy sorban szlovákok ültek.

Érkezés után az első dolog ill. sorban állási lehetőség az útlevélellenőrzés: hiába utazott alig 10-20 külföldi a járattal, érdemes sietni a sor elejére, mert nagyon lassú a procedúra. Az iráni állampolgároknak 2-3, a külföldieknek csak 1 útlevélkezelő volt nyitva. Egy-egy ember vízumát és útlevelét hosszú percekig tanulmányozták, közben egy ezer éves klaviatúrán pötyögték be az adatokat, és ha minden stimmelt, az illető a hajnali csendet megtörve, jóóóó hangos durranással kapott egy beléptető pecsétet.

Miután mindketten sikeresen megkaptuk a pecsétjeinket, immár elmondhattuk: Iránban vagyunk!

A szerencsés megérkezés után a csomagfelvételhez járultunk. A csomagszállító-szalag elromlott, a csomagok egymásra torlódtak, törődtek-zúzódtak, szerencsére a mi hátiink a kupac szélére sodródtak, így nem kellett egy „fél hegyet” elbontani, hogy hozzájuk jussunk. A hírhedten szigorú biztonsági ellenőrzés gyakorlatilag semmi sem volt, a nagyhátikat átvilágították, de a pasas talán rá sem pislantott a monitorra, így a finom Gyulai Kolbász és a Pick Szalámi is sikeresen megérkezett Iránba. J

Mr. Mousavival, a Firouzeh Hotel tulajdonosával előző nap már félig leleveleztem, hogy küld elénk egy taxist, de sajnos a válaszát nem tudtuk elolvasni sem Isztambulban, sem itt, így csak abban bízhattunk, hogy tényleg küldött valakit értünk. Hiába meresztegettük a szemünket, minket bizony senki sem várt a biztonsági ellenőrzés után. Mondtam L.-nek, hogy menjünk el WC-re, időnk van, közben hátha meglesz az emberünk is. Egy réteg ruhát máris le kellett magamról hántolnom, mert sokkal melegebb volt Teheránban, mint Isztambulban.

A taxisunk is meglett, mire visszaballagtunk a kijárathoz: egy kézzel írt fecnit lobogtatott a nevemmel. Lebaktattunk az alagsori parkolóba, bepakoltuk a hátikat, és elindultunk Teherán felé.

Az Imam Khomeini Reptérről ugyanis nem túl egyszerű bejutni Teheránba, vagyis egyszerű, de nem olcsó mulatság. Reptéri busz olyan, mint a fehér holló, hol van, hol nincs, és ráadásul át is kellene szállni a buszról a metróra ahhoz, hogy a belvárosba jussunk. Minden tapasztalt Irán-járó ezért a taxit ajánlotta, mint szóba jöhető közlekedési eszközt. Ez egyébként elvileg fix áras az IKA és a belváros közt, legfeljebb éjszaka van magasabb tarifa. A taxisoknál azonban soha nem lehet tudni éppen miért fizetsz többet, nem volt kedvünk hajnalban a reptéren visakodni-alkudozni velük, ezért rendeltem meg előre Mr. Mousavinál a fuvart. Sajnos a választ és az instrukciókat már nem tudtuk elolvasni, ezért egy kis képzavar keletkezett, amit bősz telefonálgatással próbáltunk tisztázni: a mi tervünk az volt, hogy a taxis vigyen be a belvárosba pénzt váltani, aztán elmegyünk a vasútállomásra, lerakjuk a hátikat, majd várost nézünk. Ez abban hibádzott, hogy reggel 7 körül még nem voltak nyitva a pénzváltók, sem a taxisnak, sem a vasútállomáson nem tudtunk volna fizetni. Mr. Mousavi azt ajánlotta, hogy a taxis ad kölcsön nekünk egy kis költőpénzt, amiből kifizethetjük a csomagmegőrzőt és a helyi közlekedést, tehát először menjünk a vasútra, aztán váltsunk pénz, majd menjünk el hozzá a Firouzehbe, ahol kifizetjük a taxis költségét. A minderről szóló e-mail olvasásának híján, és hulla fáradtan már nehezen fogtam fel, hogy mi a dolgok pontos menete, és ki ad kinek mennyi pénzt és vissza hogy is, de szerencsére Teherán kb. 40 km a reptértől, volt időnk párszor nekifutni a dolognak. Mr. Mousavi nagyon türelmes volt, legalább háromszor elmondta a procedúrát, mire sikerült felfognom.

A reggeli forgalom egyébként még elég gyér volt Teheránon kívül, de a városhoz közeledve növekedett. Milyen is volt az első benyomásom Iránról? Az Alborz nagy hegyeire emlékszem, amelyeknek talán még hó is volt a sipkáján….aztán a perzsa feliratos hirdetőtáblákra…az autók közt cikázó motorokra, amiken néha akár 3 ember is ült…a férje mögött ülő nőre, akinek fekete leple lobogott-csattogott a szélben…a porra és a szmogra…Igen, azt hiszem ezek voltak az első benyomásaim…

Kb. ¾ óra múlva érkeztünk meg a 14 milliós metropolisz központjába, a taxis megállt, egy automatából vett ki pénzt, és nekünk adott 300.000 iráni riált (16-17 dollárnak felel meg), mindezt csak úgy „becsszóra” (ráadásul ugye még a fuvarpénzzel is lógtunk neki!), majd a vasútállomásra gurult velünk. Itt elbúcsúztunk, úgy hogy hat „lepedővel” tartoztunk neki, és akár el is „felejthettük” volna visszaadni…rögtön egy kis ízelítőt kaptunk a perzsa mentalításból, vendégszeretetből.

A vasútállomáson beadtuk a csomagmegőrzőbe a nagyhátikat, majd az előre megvásárolt yazdi jegyünket kellett beszereznünk. No ez nem volt túl egyszerű feladat, ugyanis a jegyeket a Silk Road Hotel vette meg Yazdban, nekünk csak a scannelt példányt küldték el, azzal, hogy ezt nyomtassuk ki, Teheránban mondjuk azt, hogy az eredetit elvesztettük, és gond nélkül újranyomják. Ez csak kis szépséghibával volt igaz, mert kb. 2 órán át küzdöttünk a jegyünkért, nagyon kedvesen ide-oda küldözgettek minket, az emeleten levő irodából le a földszinti rendőrségre, onnan vissza az irodába, újra a rendőrökhöz, megint fel a lépcsőn, aztán megint le....Végül vmi főrendőr egy kézlegyintéssel rövidre zárta a dolgot, de tényleg ennyi volt, rálegyintet, oszt kész, semmi papír, semmi pecsét, mindössze az irodában bemondtuk, hogy végre oké, és +40.000 riálért újra nyomták a jegyet. Hallelujah!  

A következő feladat a pénzváltás volt, de ehhez először el kellett jutnunk a Ferdowsi térre.  Az úton kipróbálhattuk a teheráni tömegközlekedés egyes szakaszait. Elsőként egy buszt vettünk igénybe, ahol a férfiak ill. a nők szigorúan elkülönítetten utaznak. A férfiak elől, a nők a busz hátsó részében, a kettő közt egy korlát van, hogy a két nem még véletlenül se keveredhessen. Ennek megfelelően L. elöl, én hátul szálltam fel, és igyekeztem a korlát közelében maradni, hogy egyeztetni tudjuk a leszállás helyét. A mellettem ülő nőt kértem meg, hogy szóljon a megfelelő megállónál, közben L. is ugyanerre jutott elöl, átpisszegtünk egymásnak, és leszálltunk a Sush állomásnál. A Sush állomáson átszálltunk a metróra, egy srác segített nekünk jegyet venni. A metrójegy tulajdonképpen egy papír alapú kártya, amelyen egy vonalkód található, és esetünkben ezt a vonalkódot leolvasva 2 utazásra voltunk jogosultak. A teheráni metró mellett a pesti elbújhatna, modern, igényes megállók, modern metrószerelvények, mintha pl. Bécsben járnánk…a lényegi különbség talán csak az utasszámban lehet, mert itt olyan tömegnyomor fogadott minket, hogy egy szardíniásdoboz szellős és tágas hely ahhoz képest, ahogy egy-egy metrókocsi kinézett. L. még csak-csak beszuszakolta magát az egyikbe, de én mondtam, hogy abba már tuti nem férek bele. Ugyanakkor ciki lett volna elvesztenünk egymást egy 14 milliós ismeretlen városban, így mégis megpróbáltam felszállni. Nem tudom hogy fértem fel, de valahogy mégiscsak sikerült, mindenesetre szinte nem volt olyan porcikám, ami ne lett volna kénytelen egy idegen pasashoz hozzápaszírozódni, kivéve a hátamat és a fenekemet, mert az meg az ajtó szorította. Pár perc múlva aztán valaki megkegyelmezett, és átadta az ülőhelyét.

A szerelvényen van egyébként egy női kocsi, oda csak nők szállhatnak fel. Ez rendben is van, de nekünk - turistáknak- nem túl megfelelő, mert ha elvétjük külön-külön a leszállást, akkor aztán kereshetjük egymást a metropoliszban. Akkor sem túl egyszerű a dolog, ha nem turista az ember- csak simán nőből van-, mert ha nem ér időben a női kocsihoz, akkor marad a férfi részleg. És az zsúfolt. Nem kicsit, nem nagyon. Iszonyatosan. Ebben az esetben ennyit a szigorú és következetes a férfi-női elkülönítésről…

A Ferdowsi térig még meglehetősen sokat kellett gyalogolnunk, így egy kis ízelítőt kaptunk a reggeli Teherán utcaképéből. Minden egyes nagyobb útkereszteződésnél, melyen át kellett kelnünk, konkrétan halálfélelmünk volt, olyan iszonyatosan kaotikus, átláthatatlan gombolyagban hömpölygött a mindenféle járművekből álló tömeg az úton. Ráadásul, hogy még nehezítsenek a dolgon, a járda és az úttest között általában egy jó mély vízelvezető árok is húzódik, még ezen is át kell ugrani valahogy, ha magát az úttestet sikerült is túlélni. A Ferdowsin megnéztünk pár váltót, egy helyen aztán váltottunk is száz dollárt, de sajnos nem eleget. Az egész országban Teheránban váltanak a legjobb árfolyamon, itt van a legnagyobb választék a pénzváltókból, de ezt ekkor még nem tudtuk.

Váltás után a Firouzeh Hotel felé vettük az irányt, további halálközeli élményekkel tarkított sétában volt részünk. A hotelben kicsit beszélgettünk Mr. Mousavival, kifizettük a taxist, fújtunk egy kicsit, (lelki)erőt gyűjtöttünk, hogy visszajussunk a vasútállomásra. Közben tudatosult bennünk, hogy vissza kell mennünk még pénzt váltani. Visszaúton már százszor megbántuk, hogy elsőre nem váltottunk eleget, de nem volt mit tenni. Az újabb pár száz dollár beváltása után egy egész vaskos köteg iráni riál fáradt tulajdonosai lettünk. Újra metróra szálltunk, és egy másik megállóig (Majlis) mentünk, ahonnan Mr. Mousavi szerint közvetlen busszal el tudunk jutni a vasútállomásra. A buszt persze egyáltalán nem volt könnyű megtalálni, egy srác vezetett minket jó messzire, de neki is többször meg kellett kérdezni, hogy honnan megy. Szerintem végül egy teljesen más buszra szálltunk fel, mint amit Mr. Mousavi javasolt, de mindegy, a vége ugyanaz lett, a vasútállomáson kötöttünk ki.

Felvettük a csomagokat, majd megpróbáltunk bejutni a biztonsági kapuval ellátott váróba. Persze hogy fennakadtunk a kapunál: a szigorú hölgy visszaküldött minket a rendőrségre. A rendőrök már mosolyogva integettek, mikor megláttak, és csak legyintettek, hogy mehetünk. Végre a szigorú hölgyike is beengedett a kapun, és immár a belső váróteremben várakozhattunk tovább. Közben beszélgetőtársunk is akadt, igaz, nekem nem volt túl szimpatikus a srác, talán egész úton ő volt az egyetlen ellenszenves ember, de egyszerűen nem volt bizodalmam hozzá. Mikor kiírták a negyed 3-kor induló vonatunkat, megkönnyebbültem, hogy elválnak útjaink. Tényleg nem tudom, mire volt ez a rossz érzés, talán amiatt volt, hogy túlságosan bizalmaskodóan viselkedett…igen, talán ez a legjobb kifejezés: nem a megszokott perzsa közvetlenséggel-barátságossággal, hanem bizalmaskodóan.

A jegyünk egy 6 ágyas hálókocsi egy-egy ágyára szólt. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a fülke, de semmi különös, nem volt túl jó és túl rossz se. Az útitársaink szerencsére mind a fiatal korosztályból kerültek ki, egyikük – egy lány (N.)- tudott angolul, így beszélgetni is tudtunk. Nagyon érdeklődőek, kedvesek voltak. Megnézegették az LP-nket, és megkérdezték, hogy szerintünk jó könyv-e. Mondtuk, hogy még nem tudjuk, mert ez az első napunk Iránban. Az ő véleményük egyébként nagyon rossz volt a könyvről, szerintük a benne található fotók negatív képet festenek Iránról, és sokszor nem is perzsa, hanem afgán, kurd stb. embereket ábrázolnak. Jó két órát beszélgettünk, aztán négy óra körül én kidőltem, erre nagyon figyelmesen felhajtották az ágyakat, mindenki megágyazott magának, és ledőltünk aludni. Én az egyik legfelső ágyat kaptam meg. A kalauztól egyébként mindenki kapott tiszta, bezacskózott ágyneműt és egy kis úticsomagot. Hét-nyolc óra körül ébredtünk, visszahajtottuk az ágyakat, és újabb beszélgetés következett. Érdekes véleményeket hallottunk egymástól Iránról, kontra Nyugat-Európáról, a média „áldásos” tevékenysége mindkét térfélen érezteti a hatását. Kilenc körül megállt a vonat, a többség elsietett imádkozni, utastársaink kb. fele-fele arányban maradtak ill. mentek az imahelyre. A peronon ácsorogva a nem túl szimpatikus srác újra megtalált minket, de aztán a vonat indulásakor szerencsére újra „elvesztettük”. 10 - negyed 11 körül érkeztünk meg Yazdba, ahol N. és a barátja is leszállt. Ill. csak szálltunk volna, mert majdnem a vonaton maradtunk, érthetetlen módon bezárták az összes ajtót, egyiket sem lehetett kinyitni. Végül kívülről egy kalauzféleség végre kinyitotta az egyik ajtót, így nem kellett bafqi városlátogatást tennünk, amire A. (utastárs) egyébként nagyon intenzíven invitált. N.-el és a barátjával megosztottuk a taxit, N. kiszállt valahol útközben, a srác egészen a Silk Roadig kísért minket, és még a taxit sem engedte kifizetni.

Jó 40 órás ébrenlét után végre belezuhanhattunk az ágyba.

Ez volt a legnehezebb napunk...még fényképet sem csináltunk... :-)

Yazd: a Péntek mecsetben

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.