Irán 2012 - 3.nap
2012.06.04. 16:14
2012. április 13. – 3. nap
Előző nap a Silk Road-ban kértünk árajánlatot a Kharanaq – Chak-Chak – Meybod túrára. Miközben a recepciós sráccal ügyeztük a dolgot, az ausztrál Sam is felkapta rá a fejét, és becsatlakozott hozzánk. Hármunkra leosztva a taxi ára is mindjárt barátságosabban nézett ki.
A kirándulás reggelen már negyed hatkor keltünk, ugyanis az indulás fél hétre volt ütemezve a hotelből. Betermeltük a napindító kávét, több-kevesebb sikerrel próbáltunk magunkhoz térni, és a megbeszélt időpontra álmos fejjel megjelentünk az udvaron. Ahol nem volt senki. Pár perc múlva megjött a taxisunk, de Sam nem volt sehol. Egy idő után már nem is fűztünk hozzá sok reményt, hogy megjelenik, mert szegény nem nézett ki túl megbízhatónak: egy huszonéves, „szétvarrt” bőrű, szétcsúszott ausztrál srácrot kell elképzelni, aki már egy jó pár hónapja úton van a világban, Burmából indult, és bejárta DK-Ázsiát, Indiát, majd Pakisztánon át ellavírozott Iránba, kikötött Yazdban, ahol is nekünk sikerült belébotlanunk, vagyis neki őbelénk…Szóval szegény fiú már meglehetősen megviselődött és leharcolódott a hosszú utazás alatt, legalább annyira mint a hátizsákja, amit talán csak a Szentlélek és a kosz tartott egyben. Az, hogy Samet mi tartotta egyben…nem tudom…de úgy tűnt, nem sok minden…Mindenesetre mikor már épp lemondtunk róla, kómás fejjel megjelent az udvaron, és hozott magával még két nem kevésbé kómás ábrázatú srácot. Ugyanis történt, hogy Samünknek az a briliáns szikra pattant ki a fejéből, hogy beszervez még pár embert a kirándulásra, csak éppen az öt személyes autóra így már hatan lettünk volna. Hála az égnek, ezt az ötletet a taxisunk sem díjazta, és egyébként is ferde pillantásokat vetett a késő Samre. Végül is a két angol – egyébként szintén régész – srácot egy másik taxisra hagytuk, mi pedig hét óra körül végre útnak indultunk.
Kharanaq
Kharanaq
Kharanaq
Az első állomás Kharanaq falu volt, kb. egy órás autóútra Yazdtól. Az út a sivatagon vezetett keresztül, a látképet a poros levegőbe vesző, rozsdabarna színű, magas hegyvonulatok tagolták. Kharanaq egy aranybarna, vályogtéglából épült ősi falu, meglehetősen viharvert állapotban, ugyanakkor talán pont ez adja a hely báját és hangulatosságát. Állítólag már 4000 éve lakott település, jelenlegi formája a 17.-19.századra nyúlik vissza. A taxisunk a falu szélén leállította az autót, megmutatta, hogy hol lesz a reggeli, és legyintett egyet, hogy „No erre lehet menni!” Uccu hát, az iránymutatás alapján nekiugrottunk a falu felfedezésének. A vályogból épült, méhsejt-szerű házakat az idő és az időjárás már meglehetősen leamortizálta, legtöbbnek omladoznak a falai, soknak a teteje is beomlott, így nem árt az óvatosság, még ha az embert el is kapja valami Indiana Jones-feeling. A fiúk azért persze elkapták a fonalat, és felmásztak pár házba, az erősebbnek tűnőkbe én is. Egy helyütt sikerült nekik recens és meglehetősen perverz falfirkákba botlaniuk, szóval vagy még mindig él pár ember a faluban, vagy valakinek sok ideje volt. Az erőd közepén a mecset és minaret környékét elkezdték felújítani, de ebben a környezetben ez a restaurálás talán túl mesterkéltnek és erőltetettnek hat…
Kharanaq
Kharanaq - vízvezeték
Kharanaq
nehéz munka...
Emlékeztem, hogy valahol olvastam, a faluból érdemes lemenni a közeli völgyön átívelő hídhoz, mert onnan nagyon szép a kilátás az egész településre, így a „kertek alatt” a távolban kirajzolódó híd felé vettük az irányt. Szó szerint a kertek alatt, ugyanis a falu háta mögötti teraszokon még napjainkban is művelik a földet. A kemény munka ott jártunkkor is folyt, noha már a reggeli órákban meglehetősen meleg volt, egy-egy ember fáradtságos módon, kézzel kapálta a száraz rögöket. Mikor a közelükbe értünk, integettünk nekik, a bácsik pedig visszaintegettek. A parcellák között ill. mellett kis földbe vájt csatornákban csörgedezett a víz, ebből oldható meg a föld öntözése, gondolom a qanat-rendszer működési elve alapján. A víz útját néhol a csatornába illeszthető kerek zárólapokkal lehet elzárni, nagyon praktikus az egész. A völgyön átívelő híd is tulajdonképpen egy vízvezeték, mint egy mini Pont du Gard, csak épp emeletek nélkül. Elegyensúlyoztunk a „híd” közepéig, és kicsit leültünk gyönyörködni a tájban. Előttünk az aranyszínű, több ezer éves falu, a zöldellő megművelt és a csokoládészínű, felszántott földekkel, a hátunk mögött a sötétbarna-fekete árnyalatokban játszó, titokzatos hegyvonulatok, jobbra, a „híd” másik vége mögött egy türkizzöld kupolás, magányos építmény, talán egy szent ember sírja…érdemes lett volna itt még egy kicsit ücsörögni, élvezni a pillanatot, a természet és az emberkéz alkotta építmények összhangját…de sajnos már így is bővel túlléptük azt a fél órát, amit a taxistól a falu felfedezésére kaptunk, és az állandóan hablatyoló Sam is zavart a romantikus eszmélődésben. Pár perc múlva felkerekedtünk, és visszaindultunk a faluba. A házak mellett két öreg málházott fel épp egy szamarat, épp trágyát lapátoltak a jószág hátán levő puttonyba. Megálltunk mellettük, elbeszélgettünk, ők is mondták fársziul, mi meg angolul, aztán összeadtuk a végeredményt: lényeg a lényeg, hogy szegény bácsikák már roppant idősek voltak, de még mindig keményen dolgoztak ebben az Isten háta mögötti faluban. Visszaballagtunk a taxisunkhoz, aki közben az egykori Silk Road Hotel épületében elkészítette a reggelit: kenyér, sajt, uborka, paradicsom, tea várt minket egy poros bútorokkal teli, csempézett szobában. A csempéken a világ minden tájáról idesereglett utazók hagytak mindenféle üzeneteket, rajzokat, köztük pár magyar is. (Dani, az lehetséges, hogy a tiéteket is láthattuk itt?!) Már jócskán késésben voltunk, mire a reggelit befejeztük, a falu körbejárására is dupla időt fordítottunk, mint az „engedélyezett” volt, így az eddig konszolidáltan vezető taxis már 150-nel repesztett Chak-Chak-ig. A táj itt is nagyon szép, kietlen sivatag és a tektonikus mozgások rajzolatait magukon viselő, kopár hegyvonulatok…
a táj Chak-Chak körül
Chak-Chak Irán egyik legfontosabb zoroasztriánus zarándokhelye. A legenda szerint az arab invázió után, 637-ben a Szasszanida hercegnő, Nikbanuh ide menekült kíséretével. Kevés víz híján a botját nekidobta a sziklának, és víz fakadt a helyén: csepegni kezdett. A chak-chak csepp-cseppet jelent.
A zoroasztrizmus egyébként egy az iszlám térhódítása előttről származó, ősi iráni vallás. Névadója Zoroaszter (Zarathustra). A vallás lényege, hogy a Jó és a Rossz erőinek az ellentéte a világ mozgatórugója. A Jót – Ahuramazda – a fényt, a Rossz – Angra Mainju - a sötétséget testesíti meg. Ahuramazda diadalával kezdetét veszi a boldog örökkévalóság. A zoroaszteri etika hármas elve a jó gondolatok, jó szavak, jó cselekedetek. Istentiszteletük legjellemzőbb vonása a tűztemplomokban a szent tűz őrzése. Bár a zoroasztrizmus valaha Perzsia vezető vallása volt, ma már a hívek száma meglehetősen csekély, kb. 200.000 fő, többségük Iránban és Indiában él.
Visszakanyarodván Chak-Chakhoz… a vízfakasztás a sivatag közepén, kopár, zord hegyek közt esett meg, egy meredeken emelkedő hegyoldalban. A taxi is jócskán kapaszkodott, mire a kb. félúton kialakított parkolóhoz felértünk. Innentől gyalog kellett tovább menni, meglehetősen sok és meredek lépcsőfokot megtéve. Nem mondom, hogy nem lógott a nyelvünk, mire felértünk… Maga a szentély egy barlangban található, ahol szintén ég a szent tűz. Ennél egy kissé érdekesebb, hogy a barlang bejáratánál, valahonnan a magasból tényleg víz csörgedezik, és útját gyönyörű élénkzöld növényzet kíséri. Mindezt viszonylag gyorsan megtekintettük, igazából számunkra Chak-Chak nem mondott, nem adott túl sokat, talán leginkább a kilátásért érte meg megmászni azt a jó pár lépcsőfokot. Ha újra szervezném ezt a kirándulást, én nyugodt szívvel kihagynám ezt a helyet, és inkább Kharanaqban vagy Meybodban töltenék el több időt.
Mikorra mi már lefelé igyekeztünk, a hívők és/vagy kirándulók akkor gyülekeztek a déli piknikhez. Sokan képesek voltak felcipelni az egész felszerelést pokrócustól-gyerekestül több száz méter magasba…hát ők tudják, mindenesetre én szebb piknikező helyet is láttam Iránban.
Újra taxiba vágtuk magunkat, és Meybodba indultunk. Szerencsére Sam bealudt útközben, így végre csend lett, nem kellett a folyamatos és érthetetlen mondókáját hallgatni, végre alámerülhettünk a saját gondolatainkban. Samnek ugyanis mániákus közléskényszere volt, de olyan érthetetlen kiejtéssel recsegett az angol a szájából, hogy én örültem, ha egy-egy mondatban egy-két szót felismerni véltem. Így többnyire egyoldalú volt a beszélgetés: mi szépen meghallgattuk, néha bólogattunk, néha „yeszeztünk”, ő pedig csak mondta-mondta-mondta…
Meybod egy kb. 60.000 lakosú sivatagi kisváros Yazd provinciában, jellegzetes, vályogtéglából épített történeti városmagját az UNESCO Világörökségi Listájára jelölték. Elsőként egy kör alaprajzú galambtoronynál álltunk meg, ahol egykor 4000 galambot tartottak egymás körül sorakozó kis fülkékben. Ma már csak pár kitömött, viharvert állapotú galamb képviseli az állatállományt, de az épület belső enteriőrje így is elég érdekes és fotogén.
Meybod - galambtorony
A galambtorony után a hangulatos Narein erődhöz hajtottunk. A város közepén található dombon emelkedő Iszlám előtti építmény története az i.e. 3. évezredig vezethető vissza. Az öt emeletes épületet vályogtéglából és agyagból építették, látványa egyszerre fenséges és mesebeli, még úgy is, hogy egyes részei II. Pahlavi idején áldozatul estek egy útépítésnek. Az erőd legfelső szintjéről csodás a városra: az aranyszínű, girbegurba agyagfalak, épületek közt - mint apró oázisok – kicsiny zöldellő kertek pettyezik a látképet. Nagyon tetszett az összhatás, szívesen bóklásztam volna csak úgy céltalanul is a városban…
Meybod - látkép az erődből
Meybod - erőd (részlet)
Meybod - erőd
Az erőd udvarán vetik és szárítják a rekonstrukcióhoz szükséges vályogtéglákat, kicsit odébb pedig egy a földön kirakott napocska szimbólum mosolyog bátorítóan a vár felfedezőire.
A következő állomás a Szafavida-stílusú Shah Abbasi karavánszeráj volt. A felújított épületben a Kulturális Örökség Központ, egy könyvtár és egy szőnyegmúzeum kapott helyet. A szőnyegmúzeumban zilou nevű antik szőnyegeket láthatunk, egy-egy idős bácsi a készítéstechnikát is bemutatja a felállított szövőszékeken, és természetesen vásárolni is lehet. Ha szőnyeget nem is, viszont egy klassz kis útikönyvet sikerült beszereznünk Yazd provinciáról. Ezt követően még egy Jégházat néztünk meg, amely szintén vályogtéglából épült, kúp alakú építmény, ahol jeget tároltak. De hogy is kerül a sivatagba jég…? A tél leghosszabb-leghidegebb éjszakáján vizet vezettek a hatalmas medencébe, ezt még pár egymást követő éjszaka megismételték, míg végül egy hatalmas jégtömb formálódott a medencében. A magas kupola tartotta a jégtömb hőmérsékletét változatlanul. Később a tömböt darabokra törték és az áruházban kiárusították.
Meybod - a karavánszeráj kupolája
Meybod - jégház
Ezzel zárult is a meybodi kirándulás sajnos, és még maradt mit nézni, de legalább van miért visszamenni… Hazafelé vettük az irányt.
Meybodban- és még más városokban is-, de különösen itt, engem nagyon megérintett és megdöbbentett annak a sok száz - ezer fényképes, tulipán alakú táblának egy-egy végelláthatatlan sorban kígyózó látványa az út mentén, melyeken az irak-iráni háború hősi halottainak állítottak mementót. Borzasztó volt látni- ahogy sorra jöttek az arcok-, hogy mennyire sok fiatal férfi, majdnem gyerek, vagy valóban még gyermekkorú áldozatot szedett az értelmetlen háború...
Kora délután értünk vissza Yazdba, a hotelbe. Némi szieszta után csak este merészkedtünk újra ki a városba, akkor sem túl messzire, mivel – szinte hihetetlen módon- elkezdett esni az eső, itt a sivatag közepén, és „volt képe” egész éjjel esni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
danielfromhungary 2012.06.29. 11:42:48
kirgizke 2012.06.29. 11:52:55
Tényleg, miért zárták be? Bár gondolom a yazdi jobban ment, és onnan könnyű és gyors egy-egy taxis kirándulás alkalmával eljutni Kharanaqba, és maradni pár órát.
Minden esetre hangulatos hely lehetett valaha...