2012. április 15. – 5. nap

Az éjfélkor pontosan induló buszunk valamelyik jobb iráni busztársaság VIP busza volt. Érdemes tudni, hogy Iránban legalább 3 kategóriába sorolhatók a buszok, a legalja a Mercedes – régi, öreg, csotroga járgányok-, a következő az átlagos színvonalú Volvo, a legjobb pedig a VIP. Utóbbiakon nem 4, hanem csak 3 sorban helyezkednek el az ülések, sokkal nagyobbak és kényelmesebbek, mint egy átlagos buszülés. Sőt, hogy VIP és VIP között is legyen különbség, némelyiken a komfortot még lábtartó is növeli. Ez nagyszerű találmány, mert a 7-8 órás utak alatt nekem általában a derekam mellett az alsó lábszáram fájdult meg, és/vagy zsibbadt el.

Szóval a busz időben gördült ki velünk a yazdi buszpályaudvarról. Mivel a taxisunk elintézte az 1-2-es ülést, fullpanorámánk volt, de a lábunknak már nem annyira volt kényelmes, mert olyan messze volt a lépcső melletti fal, aminek neki tudtunk volna támaszkodni, hogy csak „lógott a lábunk a levegőben”, ill. én a hátizsákot húztam magam alá, hogy kicsit megtámasszam magam.

A buszsofőrünk egy teljesen józan és megfontolt mukinak nézett ki…első pillantásra. Eztán ahogy elindult a busszal, mintha zabszemet nyomtak volna a fenekébe: folyamatosan mocorgott, folyamatosan matatott, két kézzel kotorászott az ülés alatt, majd – miután még mindig nem találta, amit keresett - 130-nál egyszer csak a fejét is az ülés alá dugta oldalt, és a kormányt a mellkasával kitámasztva próbált meg „kormányozni”. Érdekes mutatvány volt, annyira viszont nem tudtam értékelni ekkora tempónál.

Hogy még véletlenül se tudjunk aludni, miután a rádiójel megakadt, elővette a kis pen-drive-ját, és bizonyára a legújabb iráni disco legjobbjaival szórakoztatott minket. De valami olyan félelmetesen ócska tucc-tucc-cal, hogy kínunkban már azt sem tudtuk, mit dugjunk a fülünkbe. Pár óra múlva már „kellemes” zsibbadás állapotába révedtem. Hirtelen egy tüsszentés-sorozat hasított bele az éjszaka „csendjébe”: a móki sofőr volt, és vagy fél órán keresztül folyamatosan nyomta a hapcikat. Nem mertem L.-re nézni, nehogy hangosan felröhögjek, annyira vicces volt, ugyanakkor meg attól tartottam, nehogy a tüsszögés miatt karambolozzunk.

Az út azon része, amikor a másik sofőr vezetett, mentes volt az efféle mókás izgalmaktól.

Reggel 6 körül érkeztünk meg Shirazba. Előzőleg a Niayesh Hotel recepciósával megállapodtam az ingyenes transzferben, de hiába lestük, ránk aztán a kutya sem várt Shirazban. Mivel azt mondták, hogy 7 óra után olcsóbb a taxi – vége az éjszakai tarifának – ezért a szintén a buszunkkal utazó Sammel, és néhány barátságos, de meglehetősen retkes egyén társaságában várakoztunk a váróteremben. Mikor úgy gondoltuk, hogy most már „nappal van”, érzékeny búcsút vettünk Samtől, hívtunk egy taxit, és a Niayesh Hotelbe vitettük magunkat. Tartottunk tőle, hogy a reggeli érkezés miatt nem lesz kész még a szoba, de szerencsére volt üres szobájuk, így rögtön el is foglalhattuk a lakrészünket. A Niayesh is egy tradícionális házból avanzsált át hotellé, én nagyon meg voltam vele elégedve. Az ágyak kényelmesek, a hatalmas belmagasságú szoba tiszta, az egyik „fala” padlótól plafonig színes üvegablak, ami a belső udvarra néz. Utóbbi volt egyébként a hotel teázó ill. étteremrésze, így lehetett „mozizni”. Arra kellett csak vigyázni, hogy a villanyt ne kapcsoljuk fel, mert akkor a kint ülők nézhettek volna minket.

Fürdés előtt L. felfedezte, hogy a buszpályaudvaron sikerült beszereznie egy apró „élettársat”, egy bolhát. Kétszer se mondom, hogy nem Sam „búcsúajándéka” volt, de L. szerint a  kicsit odébb ülő „szutyokdugóktól” is származhatott. Mindenesetre zuhanyzás után L. is megvált a „dögtől”. Délig húztuk a lóbőrt, aztán a nyakunkba vettük a várost.

Első nekifutásra elég nehezen tudtuk magunkat betájolni, és a hotelből valami tájékozódási ponthoz odatalálni, de lehet, hogy csak az éjszakai utazás viselt meg minket. Valószínűleg Shah Cheragh Mauzóleumánál lyukadtunk ki, aztán pár kisebb kitérővel sikerült ellavírozni a Citadellához. Út közben kissé lehangolt, hogy itt – Yazddal ellentétben - nem „ugrottak egyszerre tízen” ránk, hogy segíthessenek az útbaigazítással. Mindössze a Citadellánál állított meg egy copfos srác, de ő annyira nem volt szimpi, és egyébként is valószínűleg „gájd” volt. A Citadella előtti téren elég sok ilyen idegenvezető lézengett, hogy ne kelljen velük kapcsolatba kerülnünk, gyorsan befordultunk a Pars Múzeum kerítésén. A Pars Múzeum egy szépen ápolt udvarban, a Nazar Kertben található. A „Pillantást Megkapó” (Nazar) Kert a Zand periódusra datálható, de mai mérete a hajdaninál sokkal kisebb. A kertben egy kis, nyolcszögletű pavilon áll, amelyben valaha a híres Karim kán fogadta a külföldi követeket és magas rangú vendégeket. Halála után a kánt itt is temették el, de 20 évvel később, a Qajar-éra idején maradványait Teheránba szállították, és a Golestan Palotában helyezték nyugalomra. Sajnos a kert – ami a Qajarok idejében is megőrizte jelentőségét és szépségét – a 20.században jórészt megsemmisült. A pavilonban 1937-ben rendezték be a Pars Múzumot, s ebben a funkcióban működött egészen 2002-ig, mikor is egy két kötetes Koránt elloptak az épületből. Ezek után a múzeumot bezárták egy időre, de ott jártunkkor már újra működött.

Shiraz - Nazar Kert

Shiraz - Pars Múzeum csemperészlete

Shiraz - Pars Múzeum (relief)

Shiraz - Nazar Kert

Shiraz központjában sétálva az ember mindenütt a Zandokról és Karim kánról szóló történetekbe, a hajdani gazdagságukat tükröző építményekbe botlik, így érdemes kissé rávilágítani kik is voltak ők.

A Zandok uralma egy 1750-től 1794-ig tartó rövid időszakra terjed ki. A Zandok Nader sah halála után Nyugat ill. Észak-Iránban folyó törzsi harcokból emelkedtek ki győztesen. A leghíresebb és legtehetségesebb Zand uralkodó Karim kán (1750-1779) volt, aki mint régens (Vakil) uralkodott a Szafavidák nevében. 1765-ben Shirazt tette meg Irán fővárossá a város kedvező klímája, vízkészletei és a Perzsa-öböl felé vezető úton fekvő stratégiai elhelyezkedése miatt. A kán alaposan átformálta a város képét: egy királyi negyedet hozott létre mecsetekkel, palotákkal, fürdőkkel, bazárokkal, erődítésekkel és nem utolsó sorban gyönyörű kertekkel. Egykor 27 nagy építményt tulajdonítottak neki, mára 16 maradt, többet földrengések pusztítottak el.

Az egyik fenn maradt építmény az említett Nazar Kert ill. pavilon, amelynek megtekintése közben már kissé szédelegtem az éhségtől, így lassacskán valami ebéd után kellett néznünk. L. a kert előtt ácsorgott – én még bent bóklásztam – mikor T., egy iráni srác megszólította. Nagyon jól beszélt angolul és roppant szimpatikus is volt, olyan természetes kedvesség áradt belőle, hogy szinte már messziről érezni lehetett színes és megnyerő auráját. Rábíztuk magunkat, és megkértük, hogy ajánljon számunkra egy korrekt kajálóhelyet. T. felajánlotta, hogy elkísér, út közben remekül elbeszélgettünk. Megtudtuk, hogy az anyukája francia, apukája perzsa, ő maga is több évig élt Amerikában ill. Európában. Jelenleg nyelvtanárként és ifjú házasként él Shirazban. Elballagtunk a Citadella mellett, majd kifordultunk balra a körforgalomnál, és egy kisebb mellékutcában egy falafelezőbe tértünk be. Sajnos T.-nek sietnie kellett az órájára, de gyorsan felírtuk a telefonszámát és az e-mail címét, hogy kapcsolatba tudjunk lépni, ha úgy alakul. Ő elköszönt, mi meg betoltunk pár igazán finom falafelszendvicset. A falafelezőben az eladók ill. a vendégek is nagyon kedvesek voltak, így evidenciába tettük, hogy ide még visszajövünk. Teli hassal visszaplattyogtunk a Citadellához.

Shiraz - Citadella

Shiraz - Citadella

Shiraz - teve a Citadellánál

A Citadella minden bizonnyal az első építmények közt volt, amelyeket Karim kán Shirazban emeltetett. Az épület egy 12800 négyzetméteres területen fekszik, minden sarkán egy-egy kör alakú bástya áll. A gyönyörű aranyszínű falakat a téglák térbeli elhelyezkedésének váltogatásával kialakított geometrikus mintákkal díszítették. Az épület egykor gyönyörű belső díszítései – a falcsempék és falfestmények – sajnos javarészt elpusztultak a könyörtelen Qajar Aga Mohammad Kán idején ill. 1937 és 1974 közt, mikor az építményt börtönként használták. A bejárattól balra eső torony szemmel láthatóan erősen megsüllyedt, és kifelé dől, ennek oka, hogy alatta található a Zand család privát fürdője.

A Citadellából – bár megbeszéltük, hogy ma nincs kedvünk hozzá – mégis a bazáron keresztül indultunk haza. Azt hiszem, hogy a legszebb, a legélénkebb, a legelbűvölőbb, és a legkeletiesebb bazár számomra Iránban a shirazi volt. Építészetileg is ez volt a legszebb, itt aztán igazán pezsgett az élet, és mindent lehetet kapni mi szem-szájnak ingere. A pakisztáni hímzett papucson át a színpompás qashqai szőnyegekig, a mézédes és bódító illatú, apró sárgadinnyén keresztül a különféle ismerős és ismeretlen fűszerekig mindent…és még tán annál is többet.

Shiraz - bazár

Shiraz - bazár

Shiraz - bazár

Shiraz - bazár

A Vakil Bazárból kijutva még volt annyi energiánk, hogy betérjünk a Vakil mecsetbe. Ez a mecset az egyik legszebb Karim Kán shirazi építményei közül. A hatalmas belső udvart egy gyönyörűen csempézett épület öleli körül, a Vakil Bazár forgatagából belépve itt a falak közt időtlen nyugalom, harmónia fogad. Az északi eivan mögött a messzeségben hatalmas hegyvonulatok futnak tova…A déli eivanból nyíló imaterem boltozatát 48 kőoszlop tartja, a márványt az oszlopokhoz Azerbajdzsánból és Yazd környékéről szállították ide. A 14 lépcsős minbart egyetlen hatalmas márványtömbből faragták ki, Karim Kán viccesen meg is jegyezte, hogy ez a minbar többe került így neki, mintha színaranyból csináltatta volna.

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

Már ránk sötétedett, mire a hotel környékére értünk. A Niayesh is az óváros egy szűkutcás, labirintusos részében található, és estére kelvén az utcák is életre keltek, az „egyautós” utcákban bedugult a forgalom, az autók mellett gyalogosok és motorosok próbáltak előrébb jutni több-kevesebb sikerrel. Mi is többször próbáltunk a fal síkjába olvadni, hogy egy-egy nagyobb járgány – mondjuk egy fekete luxusterepjáró – elférjen mellettünk, ill. mi épségben éljük túl a rövid találkozást. Egy pékség egész közel van a hotelhez, de ebben az időpontban ide is elég nagy kihívás volt eljutni. Hát még átmenni a túloldalon levő zöldségeshez…No de azért túléltük a vacsora beszerzését, és egy újabb „autentikus” vacsorát csaptunk a hotelben.

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.