2012. április 19. – 9. nap

Felkászálódtunk a Royal Safar Esfahanba tartó VIP járatára, és fáradtan lerogytunk egy-egy széles, kényelmes ülésbe. Örömmel, de zúgó fejjel gondoltuk végig a hátunk mögött levő napot. A felnyitható lábtartónak köszönhetően majdnem vízszintes helyzetbe hajtogathattuk magunkat, ez határozottan kellemesebbé tette az utat. L. be is vágta a szunyát gyorsan, de én bárhogy erőlködtem, csak némi erőltetett zombulásra futotta. Reggel hét körül érkeztünk meg a ragyogó és az út csúcspontjának remélt Esfahanba. Míg én elszaladtam WC-re, L. a peronon üldögélt, és a szörppel tuningolt ásványvizet iszogatta. A keverék színe pont úgy nézett ki, mint egy jobb fajta benziné. Egy vicces kedvű taxis meg is kérdezte tőle: „Mit iszol? Benzint?!” Nanááá, itt ahol ilyen olcsó…

Mire visszaértem L. már le is paktált az egyik taxissal, és én már csak annyit láttam, hogy az kapja a hátikat, és pakolja be a kocsiba. Közben tudakolta, hogy melyik hotelbe megyünk. Mondtuk neki, hogy a Hasht Beheshtbe, erre ő persze azonnal tudatta, hogy az nem turistáknak való, és egyébként is tud egy sokkal, de sokkal jobbat. Azért csak mondtam neki, hogy előbb megnézzük a saját szemünkkel is. Nem is volt a hotellel az égvilágon semmi gond, nem tudom, a taxisnak mi lett volna a sokkal jobb, de nekünk ez a tágas, modern, tiszta apartmanokkal rendelkező, tökéletes helyen levő hotel pontosan megfelelt.

Egyébként az összes buszpályaudvaron, ahol taxist fogtunk, a taxisoknak mindig volt a tarsolyában az általunk választottnál egy sokkal frankóbb hotel, de egyszer sem hagytuk rábeszélni magunkat, és soha nem is csalódtunk. Csak el kellett suttogni a varázsszót („reservation”), és nem erősködtek tovább…gondolom tudták, hogy a Nagy Testvér figyel…

Délig aludtunk, aztán belevágtunk a világ egyik legszebb városának felfedezésébe.

Esfahan - Naqsh-e Jahan

A hotel elhelyezkedése számunkra azért volt tökéletes, mert nagyjából egyenlő távolságra esett a Zayandeh folyótól és annak gyönyörű Szafavida-hídjaitól, valamint a híres Naqsh-e Jahantól, azaz az Imám tértől.

Első utunk az ominózus térre vezetett, mely több útikönyv és útifilm szerint a pekingi Tienanmen tér után a világ második legnagyobb tere, bár a Wikipedián más információk találhatóak erről... Nos, annyi bizonyos, hogy hatalmas ez a tér, és ha nem is a második legnagyobb a világon, de szépségben minden bizonnyal érmes helyen végez. A teret szalagként körülfogó, emeletes árkádok, az élénkzöld gyep, a színes virágok és tuják, a füvön piknikező, heverésző barátságos - európai szemmel nézve – „egzotikus” helyiek, az árkádok fölé magasodó, csillogó arany ill. türkizkék színű kupolák, az ég felé törő karcsú minaretek, a bámészkodók közt vágtató lovaskocsik teszik Perzsia egyik legimpresszívebb, legmeghatározóbb élményéve ezt a különös gonddal tervezett helyet. A több mint 80.000 négyzetméteres tér 510 méter hosszú és 163 méter széles, már önmagában véve az fárasztó mutatvány, hogy az ember körüljárja a helyet. Az UNESCO Világörökség részét képező tér helyén a 17. század elejét megelőzően a Naqsh-e Jahan kert terült el, de amikor Abbas Sah Esfahánt választotta új fővárosnak, a város központját ide, a kert helyére álmodta meg. Abbas Sah udvarának ünnepelt építésze, Ali Akbar Esfahani tervezte meg az új városközpontot: a teret észak-dél irányba tájolta, ezért a két, térről nyíló mecsetet (a Királyi (más néven  Imám) mecset ill. a Sheikh Lotfollah mecset) olyan szögben kellett a térhez illeszteni, hogy azok qiblája Mekka felé nézzen. Még két másik épület határozza meg a tér képét: az egyik az Ali Qapu Palota, a másik a Nagy Bazárba nyíló Qeysariyeh Kapu. A tér külleme az évszázadok során szerencsére nem sokat változott, mindössze a tér egyik sarkában álló óratorony, és a Qeysariyeh tetején álló Dob Háza tűnt el. A Pahlavi-korszak hozományai a szögletes füves területek és a tér közepén található szökőkutas medence. A Szafavida-korszakban virágkorát élő tér mindig tele volt emberekkel, az árkádok alatt az árusok kínálták színes-szagos-kellemes portékáikat, vásárlók korzóztak egyik üzlettől a másikig, egy héten egyszer a környékbeli falvak parasztjai is bejöttek, hogy eladják megtermelt javaikat a gazdag városiaknak, itt-ott mesemondók, zsonglőrök, akrobaták tűntek fel a tömegben. Esténként a teret kiürítették, és ötvenezer lámpással világították meg, hogy lovaspólót vagy egyéb pompás rendezvényeket tartsanak a sahnak. Maga I. Abbas Sah is nagyszerű póló-játékos volt, valahányszor a labdához ért, a Dob Házából fanfár harsant fel… Irán valaha a lovaspóló szülőhazája volt, azonban napjainkban teljesen elhanyagolják ezt a sportágat.

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset bejárata

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset kupolája

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset (csemperészlet)

Manapság is bámulatos és döbbenetes a tér összképe, még ha nem is annyira színes és izgalmas, mint pár száz évet megelőzően. Átsétáltunk a Sheikh Lotfollah mecsethez. Belépés előtt megállított egy fiatal pasi, két kérdőívet nyomott a kezünkbe, amit kitöltvén, remélhetőleg pozitív ötletekkel támogatjuk az iráni turizmus fejlesztését. (Bár az igazat megvallva, személy szerint egyikünk sem szeretné, ha pl. japán/kínai/egyéb turisztcsoportok tömegein keresztül kellene magunkat átvágni legközelebb az Imám téren…)

Sheikh Lotfollah egy híres libanoni síita prédikátor volt, aki Abbas Sah patronáltjaként érkezett Iránba, és a Királyi mecset ill. teológiai iskola élére került. A mecset építését 1602 és 1619 között végezték, a Szafavida-érában a sah és háremének privát mecsetjeként szolgált. A mecset érdekessége, hogy egyáltalán nem iráni típusú: se négy eivanos udvara, se minaretje nincs. A mecset gyönyörű csempemozaikkal borított bejárata mögött egy hosszú, titokzatos, varázslatosan csempézett, boltíves folyosón keresztül juthatunk a hatalmas kupola alatti imaterembe. A színek, a formák, az arányok megkapóan tökéletes összhangot adnak, a beáramló fénynyalábok játékosan incselkednek a rajtok keresztül sétálóval…

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset

Esfahan - Sheikh Lotfollah mecset

Az ember még be sem tud telni ennek a mecsetnek a gyönyörűségével, amint átsétál az Imám mecsetbe, újabb csoda vár rá. Az előbbi zártságával, meghittségével ellentétben itt hatalmas, grandiózus méretek fogadják és szédítik meg. Az iráni mecsetépítészet koronájaként számontartható építmény alapköveit 1611-ben rakták le, építése 18 éven keresztül tartott. Abbas sah uralkodásának utolsó évében, 1629-ben még láthatta elkészülni a rendkívüli imahelyet, de annak belső díszítései halála után is folytatódtak. Egyes történetek szerint, amikor Abbas sah már közeledni érezte a halált, meg akarta sürgetni a mecset építését, mégpedig úgy, hogy a régebbi központi (Gyülekezeti) mecset díszítőelemeit leszedeti, és épülő mecsetjében felrakatja. Szerencsére a klérusnak sikerült megakadályoznia ezt a tervet, felhívva rá a sah figyelmét, hogy a módszer precedenst teremthet, s egy napon ahhoz vezethet, hogy az ő mecsetjét is megszentségtelenítik. Bármilyen meglepő, de néha nem csak az egyes embereknek, hanem a papságnak is lehetnek jó ötletei…

A több mint 12 ezer négyzetméter nagyságú mecset egy fontos újítása, hogy a csempemozaik helyett többszínű csempéket használtak, összesen mintegy 472.500 darabot. Keresztülvágva a hatalmas udvaron, a déli eivan megdöbbentően nagy kupolája alá sétálva az ember tapsikoló, csettintgető alakokat láthat. Nos igen, itt lehet megismételni a Globe Trekkerben látott, Ian Wright-féle trükköt: pontosan a kupola közepe alá állva, csak elő kell venni egy félbehajtott százdollárost, és azt hirtelen szétrántva, a hang még hétszer ismétlődik a páratlan akusztikájú falak közt. Na, de ha per pillanat nincs nálunk egy nyamvad százdolcsis sem, vagy félünk, hogy a nagy igyekezet közben véletlenül összetépjük, akkor elég egyet a lábunkkal dobbantani a padlón, vagy csettinteni egy legényest a hüvelykujjunkkal, a siker akkor is garantált.

Esfahan - Imám mecset

Esfahan - Imám mecset

Esfahan - Imám mecset

A mecset bejáratánál egy 5-6 éves kislány futott oda L.-hez, hogy eladjon neki valamit (később tudtuk meg, hogy szerencsehozó levélke volt az). L. mondta neki, hogy nem kéri a portékát, de van némi aprója, azt odaadja. A kislány erre szinte sértődötten elfutott.

A mecsetben sétálgatva egy fiatal tanár jött oda hozzánk, remekül beszélt angolul. Udvariasan megkérdezte, lenne-e pár szabad percünk a diákjai számára, akik szeretnének pár kérdést feltenni. Természetesen volt rájuk időnk. A mecset előtt vártak minket – csupa huszonéves egyetemista fiú, kb. 10-15 -, és mindegyiküknek volt egy-egy előre jól kifundált kérdése. Általában az ilyenkor szokásos kérdéseket tették fel, majd az elmaradhatatlan fotózkodás következett. A Tanár Úr meginvitált minket, hogy látogassuk meg őket az egyetemen is, de sajnos ez már nem fért bele az időnkbe. A tanár egyébként azeri török származású volt, így kicsit törököztem is vele, bár gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az azeri török meglehetősen eltérő az általam tanulgatott anatóliai török nyelvtől.

Alig vettünk búcsút ettől a csoporttól, máris egy másik rohant le minket. Valahogy belekeveredtünk egy általános iskolás csoport közepébe, a gyerekek pedig teljesen megőrültek: mindenki mutogatott, kiabált, angolul hadovált, fényképezkedni akart. Pár lépéssel odébb egy hosszú hajú srác üldögélt, humorosan és irónikusan meg is jegyezte angolul: „Kik vagytok Ti, Sztárok?”

Naná, híres madzsarisztáni sztárok…

Sikerült kikeverednünk a gyerekhadból, és leültünk a srác mellé beszélgetni. Eközben odasomfordált hozzánk egy szerencsecédulákat áruló kiskölök, a srác vett tőle mindhármunknak egy-egy borítékot. Hafez idézetek voltak a levélkéken…

A srác mesélte, hogy általában nem szokott ennyi szegény gyerek császkálni a téren, de ma különösen sokan vannak. A beszélgetés alapján kiderült, hogy egy szőnyegboltban dolgozott, ennek ellenére nem próbált meg minket beinvitálni a boltba. Na de a sors úgy hozta, hogy ha ő nem is, de a bolt egy másik alkalmazottja megtette ezt, így nem sokkal később újra találkoztunk.

Esfahan - Imám mecset

Esfahan - Imám mecset (imakövek)

Esfahan - Imám mecset

Az Imám téren egyébként sok „felhajtó” sündörög, nehéz nem belefutni egy-kettőbe. Alig váltunk el a hosszú hajútól, jött is gyorsan a következő, L. amúgy is tervezte, hogy benézünk pár szőnyegkereskedésbe, így alkut kötöttünk: ő segít nekünk bevásárolni, aztán mi meg megnézzük a boltját. A bazár egy hangulatos, az Imám mecset háta mögötti részébe indultunk. Errefelé nem üzletek, hanem azok a műhelyek voltak, ahol a portékákat állították elő a Nagy Bazár számára. Érdekes városrész volt, hosszasabban is elidőztem volna, néztem volna, ahogy hatalmas fémedényeket kalapálnak és díszítenek több évszázados technikával az öreg mesterek, sőt olykor nők!, ahogy bámulatos ügyességgel és gyorsasággal készülnek a mindennapos használati vagy ajándéktárgyak…No de majd legközelebb tudjuk, merre induljunk!

A zegzugos utcákon át egy zöldségeshez vezetett az utunk. Itt a helyiek közé vegyülve kiválogattuk a számunkra szimpatikus paprikát, salátát, zöld „gazt” és miegyebeket, eggyel odébb sárgadinnyét vettünk, majd a vacsora koronájaként némi igazi kecskesajtot. Miután feltankoltunk kajával, a srác a Silk Road Carpet Shopba vezetett minket. Leültettek, kaptunk egy-egy forró teát, majd meglepetésünkre megjelent a hosszú hajú srác is. Általában véve – ha az ember nem szereti, és nem érdeklődik a szőnyegek után – akkor akár unalmas is lehet egy-egy ilyen „teáztatás” (bemutató), de mi szeretjük is, és érdeklődünk is irántuk, így nem volt az, sőt, ezzel ellentétben nagyon is sok tanulsággal szolgált. A srác igazi profinak tűnt, ő is látta, hogy valós az érdeklődésünk, így lelkesen magyarázott, mesélt, és közben előszedte, kiterítette a legkülönbözőbb fajtájú, technikájú és minőségű szőnyegeiket. Bár végül üzlet nem köttetett, de azt hiszem mindenki jól érezte magát abban a jó órában, amit a szőnyegkereskedésben töltöttünk.

A szegény cédulaárus gyerekekre visszatérve megtudtuk, hogy többnyire a környező országokból jöttek (Afganisztán, Pakisztán, Irak stb.), nincsenek papírjaik, az árusításból próbálnak pénzt szerezni a megélhetéshez. Nem járnak iskolába, a ráérős idejükben az iráni boltosok szokták tanítgatni őket olvasni, számolni, és egyébként nagyon ügyesek, tanulékonyak...

Ha valakit komolyabban érdekelne a szőnyegvásárlás vagy egyéb komoly legatyásodási lehetőség, ahol egy raklap pénzt el lehet költeni: Némi problémaként merülhet fel az út elején, hogy Irán (a külföldi szankcióknak hála?) nincs összeköttetésben a nemzetközi (nyugati) pénzrendszerekkel, ergo nem működik se a Visa, se a MasterCard. ATM-ek ugyan vannak, de azok a belföldi pénzforgalmat szolgálják ki, mi az európai/amerikai bankkártyáinkkal nem tudunk mit kezdeni velük. Ennek köszönhetően nincs mit tenni, az ember az út elején kitömi magát készpénzzel, lehetőleg annyival, hogy az út végéig ki is jöjjön belőle. Na már most, ha „véletlenül” becsúszik egy-egy nagyobb összegű vásárlás, az itthon gondosan manikűrözött pénzügyi terv akár össze is omolhat. És egy olyan országban, ahol jobbnál jobb bazárok, szebbnél szebb portékák viszik kísértésbe az embert, ez viszonylag könnyen előfordulhat. De! Kitalálták ám annak is a módját, hogy a „gazdag” külföldi ott tudja hagyni a pénzét a szimpatikus perzsa kereskedőknél! Ez a Silk Roadban pl. egy dubaji bankszámlán keresztül volt megoldható (bár egy másik helyen azt mesélték, hogy nem kevés tranzakciós díj társul a „dubajozáshoz”). Egy másik szőnyegkereskedésben a főnök Németországban élő rokonának a német bankszámlájára lehetett ráutalni a pénzt. Sőt akár azt is meg lehetett volna oldani, hogy egy kunyi garas előzetes fizetése nélkül elhozzuk a szőnyeget, és utólag, itthonról fizetünk a megadott bankszámlaszámra, és ez még azzal is fokozható lehetett volna, hogy részletekben fizetünk. Szóval mindenre van megoldás, ha egyszer van közös akarat.

Már jócskán sötétedett, mire hazaindultunk. A hotel felé bandukolva nagyon megkívántam egy kis iráni édességet, és egy szembejövő szimpatikus srácot megkérdeztem, van-e valahol sütibolt a közelben. Szerencsére volt, sőt még válogatni is lehetett, a srác elkísért minket a jobbnak véltbe. Út közben vele is remekül elbeszélgettünk, hihetetlen sztorikat tudhat meg az ember akár pár perces ismeretség után. Jelen esetben a fiatalember elmesélte, hogy régebben fotóriporterként dolgozott, de suttyomban a BBC-nek is készített pár riportot, ezt viszont a rendszer azzal díjazta, hogy gyorsan kirúgták az állásából. Mostanság már csak komplikáció nélküli portrékat készít.

Fotósunk segített rendelni a kimérve kapható édes linzerekből és sima, sós, sáfrányos pisztáciahalmokból, majd integetve kilépett az üzlet ajtaján, mi meg csak bámultunk utána…

Esfahan - sütemények