2012. április 24. – 14. nap

Kissé meggyötörten ballagtunk le a Khan-e Ehsan udvarára, hogy a reggelinket magunkhoz vegyük. Egyetlen ember üldögélt magányosan egy kereveten, épp a teáját kortyolgatta. Szóba elegyedtünk, és megismerkedtünk Gunival, a német tanárnővel. Guni Tadzsikisztánban élt és tanított több évig, de nemsokára hazarendelik Németországba, az addig hátralevő pár hónapban pedig még igyekszik kihasználni az időt, és bejárni Ázsiában az őt érdeklő helyeket.

Kiderült, hogy ő is szeretne Abyanehbe kirándulni, nekünk meg pont jól jött egy útitárs, ezért meg is beszéltük, hogy délután mikor lesz az indulás ideje.

Kashan - Khan-e Brujerdiha

Kashan - Khan-e Brujerdiha (restaurálás)

Kashan - Khan-e Brujerdiha (stukkó)

Kashan - Khan-e Brujerdiha

Reggeli után ismét Kashan nevezetességei felé vettük az irányt, elsőként a Khan-e Brujerdihat kerestük fel. Az udvarház a 19.század második felében épült, egy gazdag kashani kereskedő, Hajj Seyed Jafar Natanzi építette. Emberünket inkább Brujerdiként ismerték szerte a vidéken, hiszen nagy mennyiségben szállított különböző árucikkeket Brujerd városából Kashanba, és egyébként a másik gazdag kashani kereskedő, Tabatabai veje volt. Tabatabai állítólag csak úgy adta a lányát hozzá Brujerdihez, ha az ugyanolyan szép házat épít a lánynak mint a Tabatabai-ház. A ház építése 18 évig tartott, 1893-ra lett kész. A Brujerdia-ház nekem kicsit már cikornyásnak tűnt, túl sokféle díszítő elemet alkalmaztak: van itt gazdag stukkó- és, színpompás freskódíszítés, tükörmozaik, színes üvegablak – igazából mind szép, de az én ízlésemnek mindegyikből egy kicsit túl sok.

Kashan - Khan-e Brujerdiha

Kashan - Khan-e Tabatabai

Kashan - Khan-e Tabatabai

Kashan - Khan-e Tabatabai

Miután kigyönyörködtük magunkat, átbaktattunk az após házába. A Khan-e Tabatabai 1881-ben épült, 40 szobája és több mint kétszáz ajtaja van. A díszítéssel itt sem spóroltak, de valahogy számomra mégis összeszedettebbnek, nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabnak tűnik a stílus. A vő biztos nagyon ki akarta rittyenteni a menyasszonynak az új palotát, vagy az apóst akarta túlszárnyalni?!

Miután a házakból egy időre elég volt, Kashan belvárosában csavarogtunk egy kicsit. Betértünk egy rózsaolajból készült termékeket árusító üzletbe, vettünk ezt-azt, majd elsétáltunk a Khan-e Abbasianban található étterembe. Lehuppantunk a tágas, hangulatos belső udvaron álló kerevetek egyikére, és kikértük a szokásos kebabunkat. Nem volt rossz, de nem is volt kiemelkedően jó. Sietve befaltuk, majd szedtük a lábunkat, hogy időben visszaérjünk a Khan-e Ehsanba, ahol várt minket a taxi. Guni is pontosan érkezett a találkozóra. Kiballagtunk a hotel elé az utcára, és meglepődve vettük észre, hogy az ellenszenves kopasz helyett a barátságos és szimpatikus Mr. Reza lesz a sofőrünk. A kopasz – gondolom jatt ellenében – átpasszolt minket. Egyáltalán nem bántuk. Elindultunk Abyaneh felé a hegyekbe. A nagy izgalomban megfeledkeztünk róla, hogy Abyaneh jóval magasabban, kb. 2200 méteren fekvő település, és míg Kashanban 35-40 fok volt, addig ott csak tizenvalahány. Egyikünk sem hozott magával meleg ruhát.

Kashan - Khan-e Tabatabai

Kashan - Khan-e Tabatabai (stukkó ill. tükörmozaik)

Az út kb. egy órás volt, Irán egyik leghírhedtebb települése, Natanz mellett vezetett el. Mr. Reza tartott egy rögtönzött idegenvezetést: „Itt van az atomerőmű, kb. 10 percig ne fotózzatok.” Nem fotóztunk, nem is nagyon volt mit: a köves sivatag hátterében hatalmas kopár hegyek, egy-egy kiemelkedésen légelhárító ütegek… Korábban azt gondoltam, hogy biztos félelmetes érzés lesz itt elmenni, de nem, nem volt semmi különös, csak egy rövid gondolat erejéig futott át rajtam az, hogy remélhetőleg pont most nem történik semmi váratlan, baljós esemény. Az atomerőmű területét elhagyva jobbra fordultunk, és a hegyeknek vettük az irányt. Ahogy a táj emelkedett, úgy egyre érdekesebbek lettek a látnivalók: az út mentén egy patakvölgy futott, benne élénkzöld növényzet, a völgy túloldalán, a meredek partfal tetején egy vályogtéglából emelt, romos „erődítmény” terpeszkedett. A régi erődített településtől nem messze modern építmények álltak. A völgyben kecskék bóklásztak itt-ott. Továbbhaladva egy éles kanyarban egy régi muszlim temető tűnt fel, sajnos ekkor nem álltunk meg fotózni, visszafelé haladva meg véletlenül túlmentünk rajta mire eszünkbe jutott, hogy ott is szeretnénk körülnézni.

Abyaneh felé..

Abyanehhez közeledve az út emelkedésével párhuzamosan a levegő hőmérséklete is egyre inkább csökkent, a komor fellegek is egyre inkább összezártak, és a lassanként egybefüggő felhőzetből helyenként kisebb eső is csepergett. Abyanehben a várakozásainkat túlszárnyalóan hideg idő fogadott bennünket: míg Kashanban igazi nyár uralkodott, itt legfeljebb február végi - március eleji volt az időjárás és egyben a hőérzet is. A fák még csak ekkor kezdték el bontogatni a rügyeket, a természet még épp hogy csak elkezdett éledezni.

L.-nek szerencséje volt, ő kapott Mr. Rezától egy bundás dzsekit, mi lányok meg „egy szál pendelyben” fagyoskodva lépdeltünk Abyaneh kies utcácskáin.

Abyaneh

Abyaneh

Abyaneh

Az építészet itt teljesen más mint amit eddig Iránban láttunk, a vörös színű vasoxidos talaj és az abból készített vályogtéglákból emelt épületek nekem Marokkót juttatták az eszembe. A rossz időnek köszönhetően szinte egyedül jártuk az abyanehi utcákat, időközben az eső is elkezdett permetezni. A vörös színű, 2-3 emeletes, fagerendázatú, apró ablakos épületek között mintha megállt volna az idő: egyedül az épületek tetejére barkácsolt műanyag, kátrány ill. alumínium szigetelés mutatja, hogy itt is elmúlt már a 20.század. Ez egyébként a falu fölé magasodó hegyről visszatekintve elég illúzióromboló is…gondolom a PVC-fólia és az alulemez előtt is szigetelték valahogy a házakat valamilyen környezetbarátibb módszerrel. Sok a romos, düledező épület is. A patakvölgybe leereszkedve épp hogy csak pendül a természet, de a kristálytiszta vizű kis patak csobogása szép időket ígér. Átmászunk a faluval szemközti „várhoz”, ami inkább csak egy-egy sarokbástyával erődített, téglalap alakú területet körülkerítő téglafal. Innen szép kilátás nyílik a völgy túloldalán fekvő vörös színű falura, a háttérben terpeszkedő Karkas hegységre, a dombok oldalába vágott kis ajtókra, amelyek mögött az állatoknak kialakított föld alatti szállások rejteznek. A faluba visszatérve az eső egyre inkább rákezdett, és immár olyannyira esett, hogy kénytelenek voltunk bemenekülni egy kapualjba. Ott két hagyományos népviseletbe öltözött abyanehi nő beszélgetett: egyikük nagymama korú, de szép vonású, másikuk 35 év körüli feltűnően szép arcú nő. Mindkettejükön fehér kendő, rajta rózsaszín virágokkal, fekete szoknya, előtte színes kötény. Mellettük egy 3-4 éves kislány ácsorgott, hasonló viseletben, ill. annyiban eltérően, hogy ő nem virágos kendőt, hanem egy kis kötött sapkát viselt. Tündéri jelenség volt. Legnagyobb megdöbbenésünkre a fiatal nő remek angolsággal beszélt, megtudtuk, hogy angol szakon végzett Teheránban az egyetemen, s a férjével jelenleg kétlaki életet élnek Teherán ill. Abyaneh közt. Nem számítottunk rá, hogy egy ilyen kis eldugott, „Isten háta mögötti” faluban, mint Abyaneh, belebotlunk akár egy angolul beszélő emberbe is.

Abyaneh

Abyaneh - "polip"

Abyaneh - Karkas-hegység

Abyaneh - tűzszentély

Abyaneh - Karkas-hegység

Abyaneh egyénként híres arról, hogy Iránban szokatlan módon, itt a nők egyenrangúak a férfiakkal, ugyanúgy dolgoznak velük együtt, ezért itt nincs a nőkhöz köthető kézművesség (pl. szőnyegszövés). A családokban soha nincs több 3 gyermeknél, nem ritkák a „kései” életkorban kötött házasságok, ugyanakkor a többnejűség ismeretlen. Sajnos manapság a falu lakossága kihalóban van, legfeljebb a nagyobb ünnepek idején népesül be a kis település, ugyanakkor az iráni turizmus egy kis gyöngyszemeként jelentős turistaáradattal lehet számolni. Utóbbiból mi szerencsére semmit sem tapasztaltunk.

Miközben beszélgettünk, az enyhén V alakban lejtő járdán kis patakocskaként csörgedezett az esővíz, a szemközti öreg ház kapujában egy rongyos, koszos ruhájú, szemlátomást nem teljesen tiszta elméjű ember kotorászott. Egy műanyag flakonban gyűjtögetett valamilyen zavaros folyadékot, s közben motyogott magában. A nők nem sokat foglalkoztak vele, így mi sem. A zuhogó esőben egyszer csak megjelent S. férje is, megállt pár szó erejéig, aztán ment tovább a dolgára. Közben a kislányról lekerült a barna sapka, és előbukkantak gesztenyebarna, göndör fürtjei. Nem győztük fotózni a bájos kis hölgyet, Ábinak is biztos nagyon tetszett volna.

Abyaneh - helyiek népviseletben

Abyaneh - öreg ajtó

Abyaneh - hegyi tulipán

L. még az ősi tűzszentélyt akarta megkeresni, de még nem találtuk meg. S. szólt az idősebb fiának, aki olyan 8 éves lehetett, hogy segítsen megmutatni az utat. Alig kerültünk ki az anyja látószögéből, a gyerek és a barátja máris elkezdte nyomatni a „just two dollar” szöveget. Velünk nem találtak szerencsére, pár méter után le is maradtak. A tűzszentélyt teljesen véletlenül találtuk meg, mikor felpillantottam az egyik hegyoldalra felfutó kis utcában: a szentély logikus módon a hegy tetején trónolt. Felbaktattunk az utcában, felmásztunk pár kisebb-nagyobb sziklán, de egy idő után a csúszós köveken nekünk, lányoknak nem volt kedvünk tovább kaszkadőrködni. Megálltunk egy lapos, nagyobb méretű kövön, L. meg előrement felderíteni az utat. Nos, ezek a felderítések általában úgy végződnek, hogy L. eltűnik, én meg azon parázok, hogy leesett valahol, és agyonzúzta magát a sziklákon. Most sem volt ez másként. Miután negyed órán keresztül hiába kurjásztunk neki, már láttam magam előtt, hogy valahonnan „hegyimentőket” kell kerítenem. Közben lent a faluban, egy idős bácsi észre vett minket a sziklákon, s ő meg felmászott a háza tetejére, onnan kiabált és hadonászott a botjával. Feltehetőleg tudatni akarta, hogy rossz úton vagyunk, mondjuk ezt mi is tudtuk, csak épp a visszafordulás sem ment könnyen, mert egy helyen lefelé lépve kellett volna áthidalni két szikla közti tekintélyes távolságot, s míg ez felfelé L. segédletével viszonylag könnyen ment, visszafelé már bonyolultnak és veszélyesnek tűnt. Guni próbált nyugtatni, de ahogy teltek a percek egyre idegesebb lettem. Aztán nagy sokára egyszer csak előkerült L., állítólag ő is kiabált nekünk, de mi sem hallottuk. Felmászva körbejárta a tűzszentélyt, és megtalálta a helyes utat is. Lemásztunk, majd a falun keresztül a másik út felé indultunk. Mikor az értünk aggódó idős bácsi mellé értünk, váltottunk pár szót, igaz egyikünk sem érett a másikéból semmit. Mondtuk angolul, németül, sőt Guni még tadzsikul is, az öreg meg fársziul. Minden esetre mindenki elégedett volt, az öreg kedves integetéssel búcsúzott tőlünk. A hegy oldalában ezúttal egy törmelékes „ösvényen” kanyargott fel az út, jobb volt, mint a csúszós sziklákon mászni. A tűzszentélyhez felérve nem is a szentély, hanem a kilátás érte meg a strapát. A szentély kőfalai mögött semmit sem lehetett látni, míg a ködbe, felhőkbe burkolózó hegyek látványa megérte az erőfeszítést. Itt fent is érdekes és szép növényeket figyelhettünk meg, többek közt pl. L. meghatározása szerint hegyi tulipánt is. Fotózkodás után dideregve indultunk vissza Mr. Rezához. A jó három órás vacogás után jól esett beülni az autó melegébe. Késő délutánra értünk vissza Kashanba, ahol esti programként még egy kis bazározásra futotta az erőnkből. A kashani bazárt az útikönyvünk nagyon méltatta, de sajnos mi nem találtuk túl érdekfeszítőnek. Az áruk általában a mindennapok termékei, vagy kínai kacatok, szép kézműves dolgokkal itt nem találkoztunk. Betértünk két régiségkereskedésbe, a jellegzetes kopogtatókból szerettünk volna venni, de az első üzletben nem találtunk kedvünkre valót, a másodikban pedig horribilis 40 dolláros árat mondtak a két „vasdarabra”, így nem ütöttük nyélbe az üzletet. Egy feladatunk volt még: fekete fonalat szerezni a szíriai párnahuzatunk restaurálásához. Sikerült megtalálni a fonalárusító részleget, ahol nagy nehezen, sokak közreműködésével a nekünk kellő kb. 1 méter fonal helyett egy fél gombolyagot vettünk hosszas magyarázás után. Már elegünk volt a bazározásból, hazafelé vettük volna az irányt, de elkeveredtünk, és teljesen más helyen lyukadtunk ki, mint a tervezett volt. A sötétben alig-alig tudtuk belőni az irányt, hogy merre vagyunk, ráadásul kifogtunk egy srácot, akit megkérdeztünk, hogy merre tovább, de ő viccre vette a szitut, és „viccesen” totál más irányba akart küldeni, mint amit mi helyesnek véltünk.

Kashan - a bazárban

Kashan - pékség

L. bement egy zöldségeshez, s miközben ő bent válogatott, én az utcán ácsorogtam. Persze rögtön oda is jött egy fiatal nő, hogy tud-e segíteni. Útbaigazítás után a zöldségekkel és némi tonhalkonzervvel felszerelkezve elindultunk a helyesnek vélt és mondott irányba. Egy végtelennek tűnő úton meneteltünk. Szerencsére egy pékség is az utunkba esett, ahol megint csak jó fej pékekkel találkoztunk: ajándékba kaptuk a vacsoránkhoz szükséges kenyeret.

Fáradtan értünk haza, L.-t már hiába bíztattam a romantikus ücsörgésre a hangulatos udvaron, nem volt rá vevő, inkább beájult.