4. nap - szeptember 20.

Ehhez a szállásunkhoz járt reggeli, de elég felejthető volt, így túl sok szót nem érdemes pazarolni rá. Felcuccoltunk, és hátizsákostul megindultunk a tengerparton Salamis irányába. Persze már megint iszonyatos hőség fogadott minket, mire a romterülethez értünk. A hátikat ezúttal a bejáratnál, a barátságos őrnél hagytuk.

Salamis felé félúton...

Salamis - gymnasium

Salamis - gymnasium, palaestra

Salamist a hagyomány szerint Telamon salamisi király fia, Teucer alapította, s szülő hazája, Salamis szigetéről nevezte el. A legkorábbi régészeti leletek a területen a Kr.e. 11. századból, a késő bronzkorból származnak. Kr. e. 450-ben a görögök és a perzsák itt is vívtak egy tengeri ill. szárazföldi csatát egymással (pár évtizeddel korábban, Kr. e. 480-ban pedig a másik, atticai Salamisnál csatáztak.). Hérodotosz és Iszokratész után tudjuk, hogy Salamis vált a sziget legjelentősebb görög városává, a Kr. e. 4. században még a Perzsa Birodalomtól való függetlenséget is elnyerte. A római időkben vesztett jelentőségéből, Kilikia római tartomány részét képezte, de a tartományi kormányzóság székhelye Paphos lett. A 4. század kezdetén számos földrengés semmisítette meg a várost, amelyet II. Constantius építtetett újjá Constantia néven, végül a 7. században az arab invázió söpörte el végleg az egykor virágzó várost.

Salamis - palaestra

Salamis - palaestra

Salamis - "antik romantika"

A több hektáros terület feltárása 1952-től 1974-ig tartott, majd a török invázió véget vetett a rendszeres régészeti munkálatoknak. Nemzetközi egyezmények szerint idegen megszállás alatt levő területen semmiféle régészeti tevékenységet nem lehet folytatni, ugyanakkor nemrégiben a török sajtó hírei alaposan felborzolták a nemzetközi kedélyeket, hiszen sikeres salamisi ásatásokról számoltak be, melyek már 1998-ban megkezdődtek az Ankarai Egyetem és a ciprusi török területen fekvő Kelet-Mediterrán Egyetem együttműködésében. A ciprusi külügyminisztérium panaszt nyújtott be az ügyben az UNESCO-nak, valamint az ENSZ-nek és az Európa Tanácsnak. 

Hja, nem egyszerű szakma a régészeké…

A bejárathoz közel esnek a legtekintélyesebb méretű, leglátványosabb romok: a gymnasium komplexum, a palaestra oszlopokkal szegélyezett udvara, a fürdők, a latrinák és a 15 ezer nézőt befogadó amphitheatrum. Helyenként friss és több mint 30 éves szelvényeket tehet látni, a módszer érdekes: nincsenek nagy területek kinyitva, sokszor csak 1 x 1, 1 x 2 méteres „kutatógödröket” ásnak egymás mellé. Nekünk, nagy megnyitott területekhez szokott szemünknek kissé „beleturkálás” -szerűnek tűnik a dolog…persze nincs is értelme egy ilyen mérvű lelőhelyen hatalmas szelvényeket nyitni, hiszen egyrészt csak a feltöltődésből tetemes mennyiségű leletanyag kerülhet elő, másrészt az állagmegóvásra is gondolni kell, ami bizony tetemes költséget jelent.

Salamis - márványpadló

Salamis - hypocaustum-rendszer

Salamis - amphitheatrum

Salamis - kutatószelvény és a leletek

Salamis - a római úton...

Salamis - oszlopfő töredéke

A Kambanopetra bazilika tövében leereszkedtünk a tengerpartra. Ekkorra már elmúlt dél, a nap égetett, a parton senki sem járt, így gondoltunk egyet: megszabadultunk az átizzadt ruháinktól, és alsógatyában / bugyiban-melltartóban belevetettük magunkat a meleg, de a kinti hőfokhoz képest még mindig „hűvösebb” vízbe. Az egész part a miénk volt.

Salamis - Kambanópetra bazilika

Salamis - Kambanópetra bazilika: márványmozaik

 Salamis - Kambanópetra bazilika:márványmozaik

Salamis - part

A kis felfrissülés után még egy bazilikát akartunk megnézni, de biztos megtűzött a nap, mert egy „Y” alakú útelágazásnál véletlenül rossz irányba fordultam, s teljesen elkeveredtünk. Sikerült min. 2 kilométeres plusz kitérőt tennünk, a vége csak az lett, hogy vissza kellett fordulnunk az eredeti kiindulási pontunkhoz. A homokdűnék közt s a gazos-bozótos növényzettől nem lehetett látni merre járunk pontosan, így inkább újra visszamentünk majdnem a partig. Ott rájöttem, melyik volt az a pont, ahol rossz irányba fordultam: már mindjárt a bazilika sarkánál.

A portára visszaérve már lógott a nyelvünk a forróságtól és a szomjúságtól – a vizünk időközben elfogyott -, majdnem megvettük a portás saját másfél literes hűtött vizét, de nem akarta adni az ebadta. Helyette két fél lityist kaptunk, és némi jótanácsot, ami arról szólt, hogy vagy taxival megyünk vissza Famába, vagy sehogy.  Ballagjunk át a szomszédos étterembe, azok majd hívnak nekünk taxit. Átballagtunk, de először csak a parkolóba. Vagy 5 turistabusz állt ott, a turisztokat épp a vendéglőben ebédeltették. Sasoltunk jobbra-balra, hátha megy még olyan személyautó elfelé, amibe be is férünk a hátikkal, de nem nagyon volt bőséges a választék. A turisztbuszok meg szép lassan elszállingóztak, így tényleg maradt a taxi. Hívták, jött is, újabb fekete luxusMercedes. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy  backpackers-utazás, többet ültem fekete luxusMercikben, mint egész eddigi életemben… J Salamisból még csak a pálya felé csorogtunk, és mintha épp egy csotrogány, helyi kinézetű busz jött volna szembe…szóval lehet, hogy valójában mégis jár Salamisig busz, ezt már soha nem fogjuk megtudni…

A taxis a buszpályaudvarra vitt – nem emlékszem, említettem-e már, de azért ez a „buszpályaudvar” szó elég erős a valósághoz képest. Gyakorlatilag egész Cipruson nem láttunk egy normális buszpályaudvart, csak holmi szedett-vedett útszéli megállókat, amiket legföljebb azért neveztek el buszpályaudvarnak, mert több busz állt ott egyszerre. Megérdeklődtük, mikor megy Karpazra busz: öt órát mondtak. Addig még temérdek időnk volt, ezért úgy döntöttünk, hogy ebédelünk egyet. Újra a Temel Reist céloztuk meg, ahol immár törzsvendégként köszöntöttek. Most először mertünk húst enni az út során, és szerencsére semmi bajunk nem származott belőle. Ebéd közben végül is megszületett a nagy (és utólag gondolva: részben hibás) döntés: nem Karpazra megyünk, hanem vissza Lefkoşába, aztán Pafosra. 4 órára visszaplattyogtunk a „pályaudvarra”, gondoltuk, hogy ekkor biztos lesz járat a fővárosba, de ezt is csak 5-re ígérték. Aztán egy bácsika ½ 5-kor felrakott minket egy kisbuszra, mondván, hogy majd átszállunk a lefkoşai járatra az Egyetemnél. Na, az Egyetemig stimmelt is a dolog, aztán a nagybusz nem akaródzott jönni. A másik társaság (Itimat) már 2 buszt is lezavart Lefkoşába, mi meg még mindig az autópálya tövében szívtuk a benzingőzt és a port, de mivel nem az Itimatnál volt jegyünk, így várnunk kellett. Már az „ügyintéző-kalauz-jegyárus egyszemélyben” pasas is ideges volt: folyamatosan telefonálgatott, egyre beljebb állt az úton, de hiába. Vagy negyed 6 is lehetett, mire befutott a buszunk, és kb. ½ 7, mire megérkeztünk a fővárosba.  Rögtön a fórumon ajánlott Aksaray Pansiyon felé vettük az irányt, kis kereséssel meg is lett, de hiába „Hahó”-ztunk, meg „Hello”-ztunk, senki sem jött elő.  Mondtam L.-nek, hogy útközben is láttam pár panziót, nézzük meg azokat. Hiba volt, egyik rosszabb, mint a másik, már ahol lett volna hely…benéztünk az RG által ajánlott egyik hotelbe (Saray), de sarkon is fordultunk, mert már a repcepciónál nagy lóbetűkkel hirdették, hogy a 2 ágyas szoba 120 EUR. Nem mondom, itt már kicsit szakadt a cérna: fáradtak, izzadtak, a tengervíztől kicsapódó sótól ragacsosak, éhesek és álmosak voltunk.  Végső kétségbeesésünkben visszamentünk az Aksarayba, de ott továbbra sem találtunk senkit. Levetettük magunkat a recepciónál található fotelekbe, aztán lesz-ami-lesz alapon vártunk. Egyszer csak jött egy srác, szerencsére nagyon kicsit beszélt angolul, és felhívta nekünk a tulajt. Ali 20 perc múlva jött. Megmutatta a szobákat: Tv, hűtő, légkondi, hajszárító!, az egyik szobában egy polikarbonát lapokból épített „fürdőszoba”, a másikban egy nagyon pici ajtó, amin csak összegörnyedve lehet bebújni, de e mögött egy „igazi” szoba-fürdőszoba. Szíriában már volt egy „beépített szekrény-szerű fürdőszobás” szállásunk, így ezért bármennyire is romantikus volt a görnyedve- bujkálós fürdőszobás szoba, a polikarbonátosat választottam.  Egyébként a szoba és a fürdője is teljesen tiszta volt, ez némi optimizmusra adott okot. Az ágy matraca itt is látott már ezt-azt, az ágykeret már leüléskor úgy nyikorgott, mintha minimum csoportos foglalkozásban ugrálnának rajta, de végül is egész jót aludtunk rajta.

Kicsit összeszedtük magunkat, aztán éjszakai sétára indultunk. A város este 9 körül már teljesen kihalt, az üzletek redőnyeit lehúzták, az utcákon egy lélek sincs, vagy ha van, és pont mögötted jön, akkor meg az a félelmetes. Már-már kísérteties az egész…

Észak-Nicosia (Lefkosa) - utcarészlet

Emberek csak a határátkelőhöz közeli utcaszakaszokon vannak: pár étterem, bolt itt még nyitva tart a kevés, déli oldalról átmerészkedő turistának. Ettünk egy sajtos pidét, stikában lefényképeztük a határátkelőt, aztán levizitáltunk pár szépen kivilágított nevezetességet, utcarészletet, majd 11 körül hazasétáltunk. Már elalváshoz készülődtünk, mikor kopogtattak az ajtón: Ali állított be egy tányér dióval-mogyoróval töltött, isteni baklavával….

  Észak-Nicosia (Lefkosa) - Selimiye dzsámi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.