Május 23.

L. már hajnali hatkor fenn kukorékolt – otthon bezzeg alig bírom felébreszteni -, nem tudott aludni a sarlós fecskék vijjogása miatt. A kedves kis madarak olyan nagy perpatvart csaptak, hogy majdnem eladták az egész várost. Egyébként amúgy is korán akartunk kelni, mert reggelit kellett vásárolni az egész napos túra előtt, szóval még jó is, hogy fecskevijjogásra ébredtünk, s nem a telefon ébresztőnótájára.

Leballagtunk a közeli piac bejáratához. Az egyik – kezdetben – szimpatikusnak látszó süteményárusnál vettünk két méretes, szirupban álló péksüteményt (40 SYP). Azért írom, hogy kezdetben szimpatikusnak látszó, mert amint kifizettem a sütiket, megláttam, hogy egy méretes csótány sasszézik a falon. Innentől kezdve valahogy nem tudtam a bizalmam visszanyerni a sütikkel szemben – bár az éhség nagy úr, s eszegettem is belőlük – de a nap végére mégis a kukában végezték. Következő felvonásként 5 kiflit vettünk a pékségben (25 SYP), 4 banánt (70 SYP), különféle zöldségeket (130 SYP) a piacon.

Miután feltöltöttük az élelmiszer-ellátmányunkat, visszamentünk a hotelbe, ahonnan 9-kor indultunk a kirándulásra.

Egy kedves, udvarias ember volt a sofőrünk, inkább a (taxisoknál ritkán előforduló) tartózkodóbb fajtából. Első állomásként Qala’at Sheisar volt feltűntetve. Kevés autókázás után megálltunk a kocsival, a sofőr mutatta, hogy „Itten a vár!”, pár gyors fotó, s indultunk tovább. Nem tudom, ha ragaszkodunk hozzá, felvitt volna –e minket, hogy ne csak békaperspektívából bámuljuk a várat, de sem mi, sem Karl nem reklamáltunk, így tovább folytattuk az utat. A következő állomás Apamea volt.

Apamea

Apameát Kr. e. 300-ban alapította Seleucos Nicator, az első szíriai szeleukida király. A várost felesége után nevezte el Apameának, s ez nemsokára Antiochiával és Selucie-vel együtt a szeleukida királyság egyik legnagyobb központjává vált. A fél milliós lakosú település Kr. e. 64-ben lett a Római Birodalom része, a ma látható építmények legnagyobb része ebből a korszakból származik. Több földrengésnek is áldozatul esett a gyönyörü város, az egyik legnagyobb 1157-ben döntögette le az épületeket, oszlopokat.

Kezdésként az egykori színház mellett álltunk meg, itt elég nehéz a terep, oda kell figyelni, hogy merre ugrándozik nagy lelkesedésében az ember. Innen már látható volt a város többi része, de a nagy távolság miatt inkább úgy döntöttünk, hogy visszasétálunk a taxihoz, s azzal közelítjük meg. A taxis a cardo maximus északi végénél rakott ki minket, s közölte, hogy a délinél fog várni. Gyorsan jegyet kellett venni – ill. ez gyorsan csak Karlnak ment, mert én itt megint rákérdeztem a régész-igazolványra. Egy fiatal srác volt a jegyárus – s róla is kiderült, hogy csak beugró -, megpróbált lewalkietalkie-zni az igazi árusnak, de nem volt vétel. Ezután mobilozott volna a szívem, de az sem sikerült. Végül biztos álltam ott vagy 20 percet mire előkerült a jegyárus, s még 10 percig tartott mag mindent kikérdezett tőlem. Honnan jöttem?, hol dolgoztam?, dolgoztam-e Szíriában? stb. Utóbbi kérdésnél kezdtem feladni, de aztán B. jótanácsára megemlítettem, hogy ha én nem is, de B. – nem mellesleg az én kedves barátom! (megfelelő hangsúllyal nyomatékosítva J!- bezony Szíriában dolgozik. Láss csodát, ez bevált! Előkerült egy baromi vastag könyv, oda szép míves macskakaparással be lett vésve, hogy ez a kis szerencsétlen – mármint szerény személyem – régész, s – miután kiállt minden próbát, keresztkérdést - ingyenes bebocsátatást nyert Szíria egyik legszebb látványosságába. L.-nek meg megvettük a szokásos 150-es jegyet.

Apamea

A cardo északi végétől Keletre jelenleg is folynak a régészeti munkálatok, itt egy ideig „elbeszélgettünk” az ásatási munkásokkal, de a kollega nem került elő. Ezután nekiindultunk az 1,85 km hosszú cardonak. Ez elképesztő látvány, szerintem szebb mint Palmyra, de hogy legalább annyira szép, az bizonyos. Útközben aztán megtaláltuk a másik helyszínen dolgozó régészt is, épp egy népes turistakülönítmény állta körül, s hátráltatta a munkában. Arra gondoltam, hogy kb. pont olyan érzés lehet így dolgozni, mint ahogy az állatkertben élnek az állatok: sok idegen körüláll, fényképez százezerrel, elsuttogja jópárszor „Óóóó, ez milyen érdekes!”, aztán jön a következő csapat.

Szóba elegyedtünk a kollegával, s miután kiderült, hogy ők is, és Karl is belga, mi meg pont régészek vagyunk, kaptunk egy kis extra idegenvezetést, miután a csoport elhúzott.

Apamea - régészek munka közben

Az idő már szorított minket – a régészeket sem akartuk hosszasan fenntartani, így elköszöntünk, s kisétáltunk a cardo déli végéhez, majd be a kávézóba, ahol a taxisunk várt. L. ivott egy kávét (55 SYP), majd ismét útra keltünk.

A túra következő állomása Musyaf ill a musyafi vár volt. A kutatások szerint bizánci alapokon nyugszik. A keresztesek 1103-ban foglalták el, de nem volt elég erejük a megtartására, ezért át kellett adniuk a misztikus asszasszin-szektának. L. már nagyon rá volt készülve erre a látványosságra ill. leginkább az asszasszinokról szóló történetek indították be a képzeletét. A várba meglepő módon csak 75 SYP/fő volt a belépő. Ide elkelhet egy zseblámpa – mi persze a szállodában felejtettük, de később Damascusban nagy hasznát vettük, mikor nem volt villany a hotelben. Mindenhová felmásztunk, minden lyukba benéztünk – már ahová mertünk. Az egyik felső emeleten letáboroztunk – rajtunk kívül a kutya sem volt ott -, előszedegettük az elemózsiánkat, és bevágtuk a kifliből-sajtból-uborkából-banánból álló fejedelmi ebédünket. Még Karlt is sikerült rábeszélni egy banánra. Szegény nagyon szégyenlős volt, nem mert elfogadni semmi mást, pedig nem hozott kaját magával.

Musyaf

Musyafból egy keskeny kis pántlikaúton ellavíroztunk Krakig (hányósok Dedalont készítsenek be!), a kilátás és a táj kárpótolt az esetenkénti gyomorfelkavarodásért.

Krak de Chevalierst én úgy képzeltem – nem tudom milyen alapon-, hogy a nagy síkság közepén van egy bazi nagy hegy, annak a tetejében egy bazi nagy vár. Ahogy Krak feltűnt a látómezőnkben, kiderült, hogy nincs bazi nagy síkság, hanem lankás domboldalak, meredekebb hegyvonulatok vannak; Krak nem is a legmagasabb hegycsúcson van; és valahogy messziről nem is tűnt olyan nagynak. De azért határozottan tetszett.

Itt is leszurkoltuk a szokásos belépőárat, s nem sokkal később összetalálkoztunk az első magyarral Szíriában. P. diák Damascusban, épp kirándulni volt. Én szólítottam meg, mert észrevettem, hogy a Rozvány-könyvet tanulmányozza lelkesen. Már korábban feltűnt, hogy ő is nagyon nézett minket, mikor elment mellettünk. Hosszasan elbeszélgettünk, sőt még egy találkozót is megbeszéltünk Damascusban, amire végül különféle viszontagságaink ill. időhiány miatt nem került sor. A világon fennmaradt egyik legjelentősebb, középkori hadiépítészeti műemlék felfedezése több órát vesz igénybe.

1031-ben Homsz emírje építette az erődítményt, hogy ellenőrzése alatt tartsa a tengerpartot a belső országrésszel összekötő útvonalat. 1110-ben a keresztesek foglalták el, 1150 és 1271 közötti időszakban Krak des Chevaliers a johanniták főhadiszállása volt. Az erőd mintegy 3000 négyzetméteres alapterületét 3 méter vastag külső fal veszi körül 13 bástyával. II. András király rendszeres adományával támogatta a vár építését és a vár védőinek ellátását miután ott járt 1218-ban.

Krak des Chevaliers

Krakban kicsit hűvösebb volt az idő, mint egyébként; ill. inkább csak nagyobb szél fújt, ami a bástyákra kimászva orkán erejűvé duzzadt. Volt alkalom, hogy én két pislantás után inkább visszamásztam a bástya belsejének védelmébe, annyira erősen fújt.

Kb. fél hétre értünk haza meglehetősen elfáradva, de még vacsit kellett szereznünk. Megkérdeztük a recepción, ajánlanak –e egy gyorskajálós helyet, s mondtak is egyet lejebb az utcában.

A buszpályaudvar irányába indultunk, találtunk is egy shawarmát árusító gyorstalpalót – azt nem tudom, hogy a hotelben erre gondoltak-e – de mi végül itt kötöttünk ki.

hamai édességek

L. egy shawarmát, én – igen nagy bölcsességgel – egy falafelszendvicset kértem. A falafel egész finom volt, így L. is bevágott egyet. Két teával öblítettünk. Mindezért 150 SYP-et fizettünk. A hely egyébként már akkor szembeszökően tiszta volt, legalábbis annak látszott. Na, de nem mind arany, ami fénylik, mert ebből is „szarany” lett a végére.

Este besétáltunk Hamába, a tegnap kinézett Oriental Battman-ba, ahol megismerkedtünk egy olasz régészlánnyal ill. a kedves és rafinált öreg boltossal. Az öreg árul sok szép, érdekes dolgot, régiségeket, csecsebecséket. Mikor a Szíriában ásó lány elment – s rólunk kiderült, hogy mi nem itt dolgozunk – előszedte a titkos tartalékait is. Vsz. ásatásokról „eltűnt” vagy egyszerű fosztogatásból származó műtárgyak voltak ezek. Sajnos ez a szakma mindenhol virágzik. Pl. a damascusi Nemzeti Múzeumban is van olyan tárló, amiben csak a (illegális) műtárgykereskedelemtől visszavásárolt tárgyak voltak.

A régészlánnyal még megbeszéltünk egy találkozót a Le Jardin-ben, de végül nem találtuk meg, pedig becsülettel visszavánszorogtunk. Sebaj, újra megnézhettük az éjszakai Hamát, mely egyértelműen a kedvenc szíriai városunk lett.

az éjszakai Hama

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.