Június 2.

A reggelit a tengerre néző teraszon fogyasztottuk el. Rajtunk kívül még három öreg nénike lakott a hotelben, ők is épp akkor nyammogták el a reggelijüket. A recepciós (és egyben tulajdonos) fickó felhívta nekünk a konyai vasútállomást, hogy lehet –e telefonon keresztül jegyet foglalni, de sajna nem lehetett. Így a jószerencsénkre bíztuk magunkat, s reméltük, hogy Konyában majd kapunk az indulási napon vonatjegyet.

Dolmussal berobogtunk a belvárosba, több bank szemrevételezése után végre sikerült pénzt váltani. Volt ahol az árfolyam nem volt nekünk való, volt ahol iszonyatosan sokan voltak, és volt ahol az árfolyam is elfogadható volt, és sokan se voltak.

Ezután az otogar felé indultunk, közben benéztünk egy-egy boltba, üzletbe, ajándékokat vettünk. Az egyik ismerős kislánynak is sikerült választani egy nagyon helyes, mintás pólót. Ugyanebben a boltban L. nézegette a férfi alsógatyákat, az eladónő irányításával választott is magának két jó minőségű, echte török gyártmányt. Az otogaron megvettük a Metro társaságnál a jegyeket Konyába: akciósan 25 TL/fő. Tegyük hozzá, nem volt egy nagy akció, mert 3-4 busztársaság árul Anamurban, és a másik 2-3 is ugyanennyiért adja a konyai jegyet.

az anamuri gyerekek

Miközben én a buszpályaudvarral szemközti mecsetet fényképezgettem, L.-t magam mögött hagytam a pályaudvaron. Mire visszafordultam, már csak annyit láttam, hogy amolyan 13-14 éves forma kislányok kézenfogva cipelik magukkal valahová. Gyorsan utánnuk eredtem, s kiderült, hogy az iskolába megyünk kiállítást nézni. A gyerekek rajzaiból, festményeiből délután nyílt a kiállítás, és most izgatott készülődés folyt a megnyitó előtt. Mikor beléptünk a terembe, egyszerre vagy 30 gyerek rohant meg minket, mindegyikük a saját kis művét mutogatta. A tanítónénik meglepetten álltak, és hitetlenkedve mosolyogtak, honnan kerültünk ide. Egyikük se beszélt angolul, ill. az egyik pár alapszót, de pont róla kiderült, hogy valamikor járt Budapesten, így nagyon megörült, mikor bevallottuk, hogy magyarok vagyunk. Készült közös fotó a gyerekekről, készült a gyerekekről a tanítónénikkel, a gyerekekről, a gyerekek több kisebb csoportjáról, a „mesterművekkel” ill. a mesterremekek nélkül, egyszóval mindenféle variációban.

anamuri gyerekek

Előkerült a kiállítás lelendő vendégkönyve, amibe külön-külön kellett írnunk pár szép és magvas bölcsességeket tartalmazó, maradandó értékű gondolatatot. A székes fővárosunkat megjárt tanítónéni meghívott magához kávézni. Nem voltunk benne biztosak, jól értjük – e a meghívást, de azért elfogadtuk, és lelkesen baktattunk a tantónéni után az utcán. Szerencsére közel lakott az iskolához. A lakás egy új építésű házban volt, hatalmas alapterületű, ízlésesen berendezett. A nappaliban foglaltunk helyet, Filiz pillanatokon belül kis terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk. Kávézás közben végignézegettük a családi fotóalbumot, majd a rekamié ágyneműtartójából előkerültek Filiz saját készítésű képei is. Ezek közül kettőt meg is kaptunk ajándékba, noha meghatódva tiltakoztunk. Az egyik kép a leendő kicsi L.-hez vagy apró K.-hoz hozza a jószerencsét, insallah!

Érdekes volt bepillantani egy török család mindennapi életébe…. Jó óra múlva szedelőzködtünk, mert Filiznek fodrászhoz kellett mennie, mi meg ugyebár eleve Anemuriumba indultunk.

Anemurium

Az Anemuriumba vivő dolmus a buszpályaudvar közelében levő nagyobb áruház sarkáról ment, külön miattunk bekerült a romokhoz is. Utóbbi nagyon hasznos volt, mert a főút itt eléggé távol kanyarodik a tengerparttól, a romok meg a part közelében találhatóak.

Jegyárust sehol sem láttunk, noha bódéja volt, így a romok közé vezető aszfaltjárdán bebaktattunk a romterületre, majd a járt utat kevésbé jártra cseréltük, mikor a hegyoldalban megpróbáltunk felkapaszkodni az egyik hegyvonulat tetejére. Ide mindenképpen egy jó kis túracipőt ajánlok (persze rajtunk szandál volt), mivel egyrészt eléggé meredek és köves a terep, másrészt meg nagyon szúrós gyomnövények vannak, harmadrészt meg helyes kis zugpókok leselkedtek a fűben. Utóbbi állítólag nem mérges, legalábbis egy felnőtt emberre nem veszélyes, de azért egyikünk sem akart közelebbi ismeretségbe keveredni egy-egy jól megtermett példánnyal.

Anemurium

Anemurium

Anemurium

A hegy tetejére végül nem értünk fel, de lefelé menet összetalálkoztunk egy francia sráccal, akinek szintén hasonló szándékai voltak. Kicsit megálltunk beszélgetni. A srác mesélte, hogy az anyukájával jöttek ketten nyaralni, Alanyában laknak, ami nagyon turistás hely, ezért is jöttek inkább még egy kicsit Kelet felé, hiszen Alanyától Nyugatra már csak még sokkal turistásabb helyek vannak. Neki is tetszett Törökország, de egyszer nagyon megszívatták őket: valahol Alanya környékén két kebabért 35 EUR-t gomboltak le róluk. Nagyon meglepett minket a durva lenyúlás híre, mert mi ilyet még Törökországban hál’Istennek nem tapasztaltunk. El is döntöttük, hogy a „turistagyár” környékeket ezután is kerülni fogjuk.

Anemurium különleges helyen fekszik: ez Törökország legdélebbre eső pontja (Anamur-fok). Ciprus mindössze 65 km távolságra van. Anemuriumban elsőként a hatalmas kiterjedésű, domboldalon felkúszó nekropolisz látvány fogadja a látogatót. A sírépítmények mint apró, kőből rakott házikók sorjáznak a hegyoldalban. A fürdőkhöz tartozó épületekben hypocaustumrendszert ill. mozaikpadló-maradványokat láthatunk. A nekropolisz mellett a színház, az odeon, a palaestra és a három hajós basilica a fő látványosság. A hegy tetején az akropolisz maradványai húzódnak – akár a kínai Nagy Fal. L. A várost valószínűleg az első században alapították. Virágkorát a bizánci korszakban érte el, majd egy földrengés 580 körül romba döntötte. Miután az arabok elfoglalták Ciprust, lakatlanná vált. A nyugati világ számára Francis Beaufort tette ismertté, aki a 19. században bejárta a török Mediterráneumot. Az első régészeti feltárások a 60-as években folytak itt, méghozzá egy messzire szakad hazánkfia (lánya) vezetésével: Elizabeth Alfoldi-Rosenbaum (Torontói Egyetem) munkáját a 70-es évektől a szintén kanadai James Russel professzor vette át.

Anemurium

Anemurium - odeon

Miután elköszöntünk a sráctól, lesétáltunk az öböl végébe. Míg L. fotózgatott, én gyűjtöttem pár giccsesen szép kavicsot, aminek a kétharmadát aztán L. kidobatta, mondván, hogy így is épp elég nehezek a hátik. A maradék egyharmadot eldugtam ide-oda, így azt sikerült hazamenteni. Napozás közben megjött a kedvem is egy kis fürdőzéshez, s mivel a gyönyörű öböl csak a miénk volt, az egyik szikla mögött gyorsan fellőttem a fürdőrucit. Kis áztatás után kifeküdtünk a sziklákra napozni, száradni, majd visszaöltöztünk, s hazafelé indultunk.

Anemurium beach

A bejáratnál megtaláltuk a gondnok bácsit is, akinek utólag kifizettük a belépőt, s megérdeklődtük, megy –e dolmus hazafelé. Az őr szerint dolmus nyista, de a haverjával (aki pont taxis) épp most fejezték be a zsugapartit, ha gondoljuk, ő bevisz minket 10 líráért. Hát L. úgy gondolta, hogy ez túl sok, s határozottan megindultunk a főútra vivő mellékúton. Szerencsére a taxi kb. 2 méter után átalakult „a haver kocsijává” (egyébként az is volt), s 10 TL-ről 5-re csökkent a viteldíj. Gyorsan igent mondtunk az ajánlatra, így hamarosan Anamur felé robogtunk. A pasi az otogarnál tett ki minket. Felsétáltunk a belvárosba, hogy keressünk egy jó kis éttermet. Találtunk is egy egyszerű, de szimpatikus helyet. Rendeltünk egy-egy pidét, egy salit és két teát. Előételt is kaptunk, így mindennel együtt 15 TL-ből állt meg a vacsoránk. Lassan visszacsorogtunk a dolmusállomásra, és az utolsó előtti járattal hazadöcögtünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.