Június 5.

A reggelinket a hotel szuper kis teraszán költöttük el, amelyről remek kilátás nyílt mind a tengerre, mind a Kék mecsetre.

kilátás az Ida Hotel teraszáról

Az pici hotelhez mérten a reggeli is eléggé „gyerekadag” volt, de hát ugye „aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”. Összepakoltunk, lecuccoltunk a recepcióhoz, majd az utcánban kerestünk egy internetező helyet, hogy megnézzük a járatunk indulását. Szokás szerint délelőtt még nem voltak kiírva a másnap hajnali járatok. Ezután körülnéztünk az Arasta-bazárban, kilim párnahuzatokra vadásztunk, de ami tetszett, borzasztó drága volt, így továbbálltunk.

Az Eminönübe tartó Alemdar ill. Muradiye Hüdavendigar Caddesin feltúrtunk 2 üzletet, megvettük a párnahuzatokat, majd a Fűszerbazár felé indultunk. A fő célpont ezúttal nem a bazár, hanem a Rüstem Pasa-dzsámi volt, de azért keresztülverekedtük magunkat a bazár forgatagán, hogy egy még forgalmasabb, kaotikusabb, pezsgőbb városrészbe érjünk. Ez a terület a Fűszerbazártól a Süleymaniye-dzsámiig terjedő utcákban található, nekem ez sokkal inkább „A Bazár” mint a tavaly meglátogatott Nagybazár. Itt vásárolnak a helyiek, a ruhaneműktől kezdve a háztartási eszközökön át talán az atombombával bezárólag minden kapható.

Fűszerbazár

A Rüstem Pasa-dzsámihoz pont imaidőben értünk, így egyelőre nem mehettünk be, ezért elővettük a „C” tervet: az Isztambuli Egyetem Botanikus Kertjének meglátogatását. A bazári részből kikeveredve felfedeztük, hogy az út túloldalán áll az Egyetem egyik fakultása, gondoltuk, majd ott érdeklődünk. Két egyetemista lányt kérdeztünk meg, de nekik fogalmuk sem volt a Botanikus Kertről, vmi forgalmas út melletti parkot akartak velünk megnézetni. Ahogy beszélgettünk, a szemközti domb tetejére pislogva egy zöldellő foltocskát vettem észre a házak sűrűjében. Az interneten látott képek alapján elképzelhetőnek tartottam, hogy ez az, amit mi keresünk, így L.-el arra vettük az irányt. Déli szieszta- és imaidőben az utcák eléggé kihaltak voltak, de azért mindig akadt valaki, aki kedvesen útbaigazított. A Botanikus Kertre végül a Süleymaniye-dzsámi közelében bukkantunk rá. Bekéredzkedtünk, s minden további nélkül be is engedtek. Maga a kert annyira nem nagy szám, de a kilátásért megérte idáig felmászni: a Galata és az Aranyszarv-öböl egy egészen különleges szemszögből mutatkozott meg innen. Sétálgattunk, pihengettünk, élveztük a csendet, majd miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk a Süleymaniye-dzsámi felé. Utóbbit az Isztambul – Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt jegyében éppen tatarozzák, s Koca Mimar Sinan remekművéből csak egy nagyon kicsi és semmitmondó részlet látható sajnos. A mecsetet körülölelő sírkertben azért érdemes volt körülsétálni, bár sem Roxelana, sem Nagy Szulejmán sírja nem látogatható. Hát legközelebb ezt is meg kell(ene) nézni…

kilátás a Botanikus Kertből

Kissé csalódottan, de töretlen elszántsággal visszaballagtunk a Rüstem Pasa-dzsámihoz. Ezt is a remek építész, Sinan tervezte. Nevét az építtetőről, Rüstem Pasáról kapta, aki Nagy Szulejmán sógora és nagyvezíre volt. Már magának a dzsámi bejáratának a megtalálása egy kihívás, de érdemes dolgozni rajta, mert ami belül látható, az minden képzeletet felülmúl. Az utcaszinten mindössze egy aprócska tábla és egy vasajtó jelzi a dzsámi bejáratát. A belső tér a legjobb minőségű izniki csempékkel borított, szinte maga a „paradicsom”. Itt igazán érdemes kicsit elidőzni, ücsörögni, elmélkedni. L. elszántan kattintgatott, én egy oszlopnak dőlve próbáltam magamba szívni, és az agyamba egy örök életre elraktározni ezt az emberi kéz által alkotott csodát.

Rüstem Pasa-dzsámi

A dzsámi meglátogatása után egy közeli pidézőben ettünk egy finom pidét, majd a maradék ajándékok megvétele után ismét az internetezőben kötöttünk ki. Végre ki volt írva a hajnali járat. Felcuccoltunk, levillamosoztunk Eminönübe, és átkompoztunk Kadiköybe. A kompon rendeltünk egy-egy forró teát, s a hanyatló nap fényénél a tekintetünk újra körülpásztázta ezt a gyönyörű és izgalmas várost. Ahogy távolodtunk a Topkapi Palota, a Kék Mecset és az Aja Szófia sejtelmes körvonalaitól, egyre inkább éreztem, hogy fáj a szívem itthagyni ezt a helyet. Nem tudom, fogom –e még életem folyamán látni ezeket a pillanatképeket, amelyek most hogy írom –e sorokat, az agyamban peregnek… Csak reménykedni tudok abban, hogy a Sors lesz még olyan kegyes, hogy részesít még e kegyben. Isztambul – melyet tavaly annyira nem kedveltünk meg, Isztambul – melyből tavaly szinte menekültünk, s Isztambul – mely az idén elvarázsolt, Isztambul – melyet idén megszerettünk…

pidesütő mester a Rüstem Pasa-dzsámi közelében

Kadiköyben a buszpályaudvar a tavalyihoz képest mintha a kétszeresére nőtt volna, sehogy se találtuk, hogy honnan indul a reptéri E10-es busz. Végül egy sofőrt kérdeztünk meg, aki csak intett, hogy kövessük, s egészen a megállóig vezetett minket. Leültünk szépen, s vártunk a sorunkra. Csak vártunk, csak vártunk, és csak vártunk…de busz az nem jött. Végül kb egy órás várakozás után berobogott egy E10, amire még pont kényelmesen felfértünk, s expressz sebességgel kivágtatott velünk a repülőtérre. Háromnegyed kilencre már a Sabihán voltunk. Kerestünk egy nyugisabb helyet, s berelaxáltunk a hajnali indulásig.

 csempe a Rüstem Pasa-dzsámiból

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.