2012. április 17. – 7. nap

Elérkezett a várva várt persepolisi kirándulás napja…

Talán ez az egyik olyan hely Iránban, amely minden perzsiai utazás programjában szerepel, amelyre nagy várakozásokkal tekint az ember, és amely ugyanakkor csalódással is szolgál.

Reggel 8 órára volt megbeszélve, hogy a portán felvesz minket az idegenvezető, ezért sietve reggeliztünk, majd szedtük a lábunkat, hogy odaérjünk a megbeszélt időpontra. Az idegenvezető srác pár perces késéssel befutott, vele együtt indultunk az egy távolabbi utcában várakozó kisbuszhoz. Talán már említettem, hogy a Niayesh egy eléggé szűk utcás-labirintusos városrészben fekszik, az idegenvezető srác is eltévesztette az útvonalat, tettünk egy pár száz méteres extra sétát, mire odataláltunk a kisbuszhoz.

A busz valami ismeretlen márkájú –talán koreai – szörnyedvény volt, minket vettek fel utolsóként, így a jobb helyeket már el is foglalta az öt utastárs. Nekünk már csak a busz hátuljában jutott ülőhely, ahol a bukkanókon és minden egyéb egyenetlenségen rémesen rázott, ráadásul a magasított ülés miatt kilátni sem lehetett. Persepolis csak 50 km Shiraztól, de én azalatt az 50 km alatt kb. ötvenszer gondoltam arra, hogy hiba volt befizetni erre a kirándulásra… Egy órás zötykölődés után elég morcosan érkeztünk meg Persepolisba, a világörökség részét képező romokhoz. A buszt és a sofőrt a parkolóban hagytuk, de szóltunk az idegenvezetőnek, ha a sofőr úgyis annyira ráér, akkor bogozza elő a hátsó ülésekhez tartozó biztonsági öveket, mert mi nem tudtuk, ugyanakkor nem szívesen utazunk használatuk nélkül, hiszen Irán hírhedten rossz baleseti mutatókkal rendelkezik…

Persepolis - Xerxes-kapu

Pesepolis - oszlopfő bikával

Persepolis - oszlopfő bikával

Persepolis látképe a Kuh-e Rahmat felől

Persepolisról rengeteg információt fel lehet csipegetni akár könyvekből, akár az internetről, így csak pár szót ejtenék róla. A város egykor az Akhaimenidák gazdag fővárosa volt, a görögök nevezték el Persepolisnak, azaz a Perzsák városának. A város eredeti iráni elnevezése Parsa, manapság – az arab hódítás óta – Takht-e Jamshid.

A várost I. Dareios (i.e. 521-485) alapította, ő építette a hatalmas mesterséges kőteraszt, a százoszlopos csarnokot és a fogadótermet (apadanát). I. Xerxses (i.e. 485-465) folytatta a megkezdett munkát, palotát (hadis) és háremet építtetett. A többi Akhaimenida uralkodó többet, de inkább kevesebbet tett hozzá a Perzsák városához. I.e. 331-ben Nagy Sándor felgyújtatta a várost.

A palotaegyüttes a Kuh-e Rahmat (Kegyelem Hegye) lábánál, egy mesterségesen kialakított kőteraszon terül el. Az építkezéshez szükséges köveket a hegy oldalából fejtették ki, a falakat napon szárított vályogtéglából építették, az épületek faanyagát Libanonból hozták ide. Sajnos a mára megmaradt romokból nehéz elképzelni az egykor fényűző város ill. paloták pompáját…

Persepolis bejáratánál az őrök rámozdultak L. hátizsákjára, amiben két palack ásványvíz, egy méretes teleobjektív és maga a fotómasina foglalt helyet. Más egyéb nemigen fért volna már bele, pláne nem egy-egy roppant „értékes”, ámde annál nagyobb és nehezebb kőtömb vagy szikladarab – amelyek közül a legkisebb elcsenhető darab is több mázsát nyomott volna. Az iráni asszonyságok ugyanakkor akkora oldaltáskákkal sétálhattak be, hogy azokba talán fél Persepolis is belefért volna, de az nem okozott gondot. L. nagyon mérges lett, ráadásul az idegenvezető is szólhatott volna útközben, hogy nem vihetjük be a hátit. L. felindulva magyarázta neki, hogy ő szakmabeli, nem fog kőtömböket lopkodni Persepolisból, de miután az őrök nem kegyelmeztek, kénytelen volt a hátit egy ugyanakkora méretű nylonszatyorra cserélni. Nem tudom mi volt ebben a ráció, legföljebb annyi, hogy jól megszívattak minket, mert ezután a nylonpungát (és benne a cuccot) kézben cipelhettük, míg a hátival kissé könnyedebben szökellhettünk volna a romok közt.

Persepolis - gárdista a Trónterem ajtaján

Persepolis - iónok az Apadana keleti lépcsőjén

Persepolis - bikát marcangoló oroszlán a Tanácsteremben

Persepolis - szolgák a Tacsara lépcsőjén

A kis közjáték után az idegenvezetőnk elkezdte nyomni az ismeretterjesztést Persepolisról, mindezt a tűző napon, árnyék nélkül, negyven fokban, ráadásul előbb fársziul, s aztán csak angolul. No itt L. végképp kibukott, és mielőtt előkerült volna a „kedvesebbik énje”, szóltam az idegenvezetőnek, hogy akkor mi most lelépünk. Megbeszéltük, hogy 11 órára vissza kell jönnünk a kapuhoz. Ez azt jelentette, hogy alig több mint 1 óránk maradt egész Persepolis megtekintésére. Húúúú, L. nagyon-nagyon ideges lett, mérgesen vágtatott a romok közt, és elkeseredetten lövöldözött a fényképezőgéppel. Hagytam is, hadd menjen az útjára, nem volt kedvem a morgolódását hallgatni, másrészt meg úgysem értem volna utol. Épp az egyik sírhoz baktattam magányosan felfelé, amikor egy iráni srác megszólított, és beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte, honnan jöttünk. Feleltem: Magyarországról. A srác nagyon meglepődött és meg is örült, mert a felesége is magyar, épp előző héten volt az esküvőjük Shirazban. Izgatottan integetett egy fiatal lánynak: ő volt a második magyar, akivel véletlenül összefutottunk Iránban. Sajnos – bár szívesen szántunk volna rájuk több időt – a nagy rohanásban még a bemutatkozás is elmaradt, és csak röviden tudtunk beszélgetni a szimpatikus fiatal párral. Ezúton is még egyszer sok boldogságot kívánunk Nekik!

11-re visszavágtattunk a kapuhoz, úgy ahogy a csoporttal utazó, napernyő után rohanó, idegenvezetőt engedelmesen követő, a látottakból mit sem értő turisztok szoktak: sajnos átélésre, elmélyedésre nem volt idő. Ámde 11-kor senki sem várt ránk a bejáratnál, így visszafordultunk. A csoport egyes tagjait láttuk itt-ott bámészkodni a romok közt. Egyszer csak az idegenvezető srác csattogott utánunk, szegény tényleg rohanva jött, nem ért oda időre a megbeszélt helyre, és ezután végigvágtázta fél Persepolist, hogy elmondhassa: maradunk még egy órát. A csoport tagjai rajtunk kívül az idősebb korosztályból kerültek ki, fizikálisan sem bírták a feszített tempót, így az idegenvezető kénytelen volt ráhúzni egy órát a helyre. L. eddigre megnyugodott, még én a WC-t fedeztem fel, ő elbeszélgetett az idegenvezetővel. A WC-ről jövet, a hegyekre visszanézve konstatáltam, hogy Artaxerxes sírját még nem is láttuk, így a fennmaradó időben oda másztunk fel. Innen nagyon szép kilátás nyílt a valaha tündöklő város romjaira. Visszaúton láttuk, hogy a pár éve – a romok védelmében – megkezdett üvegezést bőszen folytatják most is: a negyven fokban két munkás hatalmas, vastag üvegtáblákat cipelt valahová, hogy azt a keveset, ami még Persepolisból megmaradt a turistáknak, még kevésbé láthatóvá és élvezhetővé tegyék. Gyakorlatilag minden olyan helyet, ahol valami érdemleges lenne látható, üvegfallal zárnak el a közvetlen pillantások elől, sőt, biztos ami biztos, 10 méterrel a dolog előtt még egy kordont is kihúznak, nehogy valaki túl közelről nézze az üvegfalat. A kijárat felé igyekeztünk, mikor fiatal srácok megszólítottak minket. Jól beszéltek angolul, és a beszélgetés épp kezdett volna érdekes irányba kanyarodni, de sajnos mennünk kellett az idegenvezetővel egyeztetett találkozóra. Szívesen beszélgettünk volna még, de így csak gyorsan elhadartuk a feltett kérdésekre a választ. A fiúkat nagyon érdekelte, hogy mi a benyomásunk Iránról, nekem mi a véleményem a kendőviselésről. Ismét kár volt sietni, délben megint nem volt ott senki, így újra visszaballagtunk, s a szfinxes kapunál szedtük össze a csoportot.

Persepolisban

a morcos...

látkép Persepolisra

A csoport egyébként két perzsa asszonyságból, egy iráni kutatóorvosból és a francia feleségéből, valamint az iráni barátnőjükből állt. Ki is ríttunk közülük, nem csak azért, mert mi jóval fiatalabbak voltunk, hanem rajtunk kívül mindenki jól beszélt fársziul, még a francia hölgy is.

Persepolis után a kisbusszal elkanyarogtunk Naqsh-e Rostamba. Menet közben az út mentén nomádok terelgettek tikkadt birkanyájakat, amik a kiégett gyepen próbáltak még némi elemózsiát felmajszolni.

Naqsh-e Rostamban már megadtuk magunkat a sorsunknak: engedelmesen végighallgattuk az idegenvezetőt, s amíg fársziul előadta a mondandóját, addig el-elkolbászoltunk, s fotózgattunk. Az idegenvezető srác becsületére legyen mondva, hogy szegény tényleg nagyon igyekezett, hogy a Persepolisban esett csorbát kiköszörülje, itt szerintem már többet mesélt nekünk angolul, mint a többieknek perzsául. Látszott rajta, nagyon megijedt, hogy esetleg rossz véleménnyel leszünk a munkájáról, gondolom attól tartott, hogy utólag szóvá tesszük az utazási irodában. L. megnyugtatta, hogy nem személy szerint az ő munkájával volt gondunk, csak a helyzet abszurditása korbácsolta fel az indulatokat. Miután itt már tényleg mi is végighallgattuk, az egyébként is meglehetősen „kockás” fiú megnyugodott, és icipicit felszabadultabbá vált. Érződött ugyan, hogy egy alaposan bemagolt-betanult szöveget ad elő, és nem „séróból jönnek” az infók, de tényleg lelkiismeretesen végigmondta a szöveget két nyelven abban a dögmelegben, így minden tiszteletem neki, hogy az egyetem mellett még ennyi energiát fordít a munkára és a nyelvtanulásra is.

Naqsh-e Rostam

Naqsh-e Rostam az Akhaimenida királyok temetkezési helye. A sziklasírokat egy hatalmas síkságra néző hegyvonulat oldalába vájták szép sorban: itt nyugodott egykor I. és II. Dareios, Xerxses és I. Artaxerxses.

A hely olyannyira fenséges és megkapó, hogy az i.sz. III.-IV. században uralkodó Szasszanidák is ide, a királysírok alá vésették fel a különböző jeleneteket ábrázoló domborműveiket. A legrégebbi dombormű egyébként elámi eredetű, és kb. 3000 éves…érdekesség, hogy az egymást követő dinasztiák sok száz ill. ezer éven keresztül békén hagyták egymás emlékműveit, sírjait.

Naqsh-e Rostam után végre ebédelhettünk, szerintem már mindenki alaposan kiéhezett, míg kultúrával eddigre még alaposabban telítődött. Az ebédet egy út széli étteremben ejtettük meg. A hely iszonyatos forgalmat bonyolított, több hatalmas teremben hosszú kígyóként tekeregtek az asztalsorok, kívül az épület mellett is hosszú sor vár arra, hogy bejuthasson enni. Nekünk szerencsére előre foglalt asztalunk volt, így nem kellett várni. L. egy kebabot, én az idegenvezető srác által ajánlott húsételt kértem. Rövidesen kiderült, hogy megint valami szottyos húst sikerült beválasztanom, L. kebabja sokkal finomabb volt. Kell is nekem mindig az ínyencség és a változatosság…!

Az idő olyannyira eltelt, hogy a beígért Naqsh-e Rajabra már nem került sor, helyette Pasargadae következett. Ide egy jó órás autóúttal értünk el, ebéd után mindenki elpilledt a felforrósodott buszban, az öreg professzor még horkolt is egy jóízűt. Én a tájban gyönyörködtem, de időről időre nekem is le-lecsukódott a szemem.

Pasargadae

Pasargadae - fellegvár

Pasargadae - tűztemplom romjai

Pasargadae - Nagy Kürosz sírja

Pasargadae az Akhaimenidák első székhelye, egy hegyekkel körülölelt, hatalmas síkságon fekszik. II. Nagy Kürosz (i.e. 559-530) alapította a „Perzsák táborát”. Az egykori csodás épületeket és az azokat övező mesés perzsa kerteket már nehéz odaképzelni a mai kopár síkság helyébe. Elsőként a Fellegvárba, egy magas teraszra másztunk fel: a kilátásért megérte felkapaszkodni a meredek kaptatón. A tűztemplom és a királyi paloták maradványai meglehetősen felejthetőek, Nagy Kürosz hatalmas síremléke viszont hálás fotótéma. Itt meg is ejtettük a csoportos fényképezkedést, ebben egy lelkes őr volt a segítségünkre, aki fáradhatatlanul és ügyesen kattintgatott a különböző márkájú, kezébe nyomott fényképezőgépekkel és telefonokkal.

Pasargadae után immár hazafelé vettük az irányt, kb. 120 km megtétele után fáradtan, késő este értünk vissza Shirazba. A csoport tagjait a Pars Agency-nél raktuk ki, minket a sofőr házhoz vitt a Niayeshbe. Ma este sem kellett elringatni minket.

Naqsh-e Rostam

Naqsh-e Rostam

Pasargadae - Nagy Kürosz sírja