2012. április 18. – 8. nap

A mai volt az utolsó nap, amit Shirazban töltöttünk. Tegnap este beájulás előtt a recepcióról még megpróbáltam T.-t felhívni, de nem vette fel. Ma reggel azzal indítottunk, hogy megcsörrent a szobánkban a telefon, T. hívott. Megbeszéltük, hogy délután kettő körül, a Citadellánál találkozunk.

Összecsomagoltuk a batyunkat, és reggeli után elballagtunk a postára, ahol feladtuk a hazaiaknak szánt képeslapokat. Ez a művelet egy kicsit bonyolultabb volt a leírtnál, mert kétszer kellett kétféle ablakhoz sorban állni, és végül a lapokat nem magában a postahivatalban, hanem a hivatal előtti kis levélszekrényben kellett hagyni. Az iráni posta becsületére legyen mondva, a Shirazban feladott lapok mind megérkeztek két héten belül.

Ezután a Roudaki utcát kerestük meg, ahol az idegenvezető srác elmondása szerint sok könyvesbolt található. Előző nap láttunk nála egy nagyon jó könyvet Fars provinciáról, ezt akartuk beszerezni. Szerencsére az árára rosszul emlékezett a srác, mert kb. 170000 riálért egy-egy kitűnő minőségű, nehéz lapra nyomott, gyönyörűen illusztrált útikönyvet vettünk Farsról és Esfahanról is. A könyvek egyébként az angol Dorling Kindersley kiadó Eyewitness Travel Guides (Magyarországon az Útitárs sorozat) iráni "átültetései". Érdekessége és pikantériája a dolognak, hogy az eredeti kiadónál egyáltalán nincs Iránról könyv…

Beszereztünk egy LP Phrasebookot és egy vaskos, iráni szőnyegekről szóló könyvet is. Ismét több kilóval lettek nehezebb a hátik.

gyerekcsoport Hafez sírjánál

Visszafelé úton újra pénzt váltottunk, és megvettük Ábinak a már korábban kinézet gyönyörű modellautót. Kijelentkeztünk a Niayeshből. Szerencsére megengedték, hogy a hátikat a recepción hagyjuk. Ebédidőhöz érkezvén elplattyogtunk a T. által ajánlott falafelezőbe, és tele hassal kiültünk a Citadella elé nézelődni. Várakozás közben egy, a negyvenes éveinek végén járó férfi szólított meg minket. Nagyon jól beszélt angolul, az egyetemen tanított. Rövid idő alatt sok érdekes dolgot tudtunk meg tőle. Szóba került, hogy eléggé zavar minket a légszennyezettség és a por. Erről azt mesélte, hogy azért ilyen poros a levegő Iránban, mert az amerikaiak Irak bombázásával azt a kevés növényzetet is kipusztították, ami megkötötte volna a port, a háború és az utóbbi évtizedek hiányos földművelése miatt a valaha zöld Mezopotámia egyre inkább elsivatagosodik, és az uralkodó széljárás pedig Iránra fújja a sivatagi port…

Egy újabb tragikus következménye egy olyan háborúnak, amely olyan „szent” célokért indult, mint a terrorizmus felszámolása, a tömegpusztító fegyverek megsemmisítése, a szabadság és demokrácia terjesztése, az iraki nép felszabadítása... Ehelyett kiderült, hogy a terrorizmushoz Iraknak vajmi kevés köze volt, tömegpusztító fegyvereik nem voltak, a szabadságból pedig elnyomás, a demokráciából megfélemlítés, a felszabadításból az iraki nép vérének ontása lett. Mindezt pedig az olajért és az amerikai (Bush-) kormányzat népszerűségének fenntartásáért…

Kis történelmi kitérő után visszakanyarodva a tanárúrhoz, sajnálom, hogy nem tudtunk többet beszélgetni, sajnos mennie kellett az órájára. Alig búcsúztunk el, T. meg is érkezett, alig pár perces késéssel. A tanár figyelmeztetett minket, hogy a perzsa emberek nem éppen a pontosságukról híresek, ne csodálkozzunk, ha várnunk kell. Szerencsére T. a jobb átlagot hozta, és addig sem unatkoztunk.

Egy szolid programmal indítottuk a közös délutánt: ellátogattunk a híres perzsa költő, Hafez sírjához.

Hafez mauzóleuma

Az iráni városok közül Shiraz mindig is a kultúrájával, irodalmával no és bohémságával emelkedett ki. A leghíresebb iráni költők is itt nyugszanak, úgymint Hafez és Saadi. Taxiba vágtuk magunkat, és Hafez sírkertjéhez hajtattunk. A sírkert tényleg találó kifejezés, hiszen a síremlék egy rózsákkal és színpompás virágokkal teli kert közepén áll, a sírhoz látogatók az árnyas fák alá állított kereveteken elnyúlhatnak, és megpihenhetnek egy-egy kellemes perc-óra erejéig. A hely olyannyira meghitt, hogy sok az „összebújó”, sétálgató szerelmespár is. Mi is elfoglaltuk az egyik kerevetet, a fiúk elmentek teát és jégkrémet venni. A hátunk mögötti szőnyeges emelvényen két fiatal srác trónolt óriási meghittségben: az egyik a másik ölébe hajtotta a fejét, amaz pedig kedvesen simogatta a „kinyúlt” szépfiút. Fura látványt nyújtottak, főleg európai szemmel és mércével nézve, de a Közel-Keleten szokás a férfiak közti szoros barátságot ily módon is kifejezni, így annyira nem lepődtem meg, főleg tudván, hogy a homoszexualitás Iránban betiltott ill. büntetendő dolog. Közben L. és T. is visszaért, maguknak egy teát, nekem egy faloodeh-t hoztak, amit feltétlenül meg akartam kóstolni. A shirazi faloodeh különösen híres, így itt nyílt a legjobb alkalom, hogy megkóstoljam: a fagyihoz tudnám hasonlítani, de mégis teljesen más. Cérnaszál-szerű rizstésztát tesznek jégkása állagúvá fagyasztott cukorszirupos rózsavízbe, amihez lime levet és esetenként pisztáciát is adnak. Különös, meglehetősen csömör édesség, nem is tudtam megbirkózni az egész adaggal. A fiúk közben a teát kortyolgatták. A teázásnak szintén külön művészete van Perzsiában. Errefelé ismeretlen a nálunk megszokott kristálycukor, itt a cukrot vagy kúp alakban, vagy nagyobb darabokra törve árulják. A teához is kisebb, kb. kockacukor méretű cukordarabkákat szolgálnak fel, ezt az ember a szájába veszi, igyekszik ügyesen bent tartani, és aprókat kortyolva a forró teából, próbálja a cukordarabon keresztül a nyelőcsövébe csorgatni a teát úgy, hogy lehetőleg a cukor ne essen hátra, és ne okozzon fulladásos halálközeli élményt. Ebben persze az irániak már profik, majdnem mindig sikerül nekik a mutatvány, de néha azért nem, és T. is majd megfullasztotta magát Hafez sírkertjében. Én meg sem kíséreltem ezt a mutatványt, így általában evőeszköz méretű kanalat, vagy villát kaptam a tea kevergetéséhez, ha valahol megkínáltak.

T.-tól kaptunk ajándékba egy kis verseskötetet, ami Hafez verseket, idézeteket tartalmaz. Csak úgy, egyszer csak előkapta a hátizsákjából, és nekünk ajándékozta…

Hafez mauzóleuma

Búcsút vettünk Hafeztől, és T. legénylakására indultunk. T. előre szólt, hogy ne számítsunk semmi extrára, mert a lakása Shiraz egy lepattantabb részében van, pont azért mert ott olcsó (20 EUR/hó), de egyébként is alig van ott, mert igazából a felesége szüleinél laknak, s épp most költözködnek Shiraz egyik hegyen fekvő negyedébe, egy új építésű házba. Iránban a fiatal házasok nem lakhatnak együtt, míg nincs saját házuk/lakásuk, addig a boldog pillanatig pedig az anyós-após házának vendégszeretetét élvezik.

A lakás tényleg finoman fogalmazva is egyszerű városrészben volt, igazából egy régi ház egy nagyobb szobáját foglalta el. Se konyha, se fürdő, se WC, se semmi, csak egy szőnyegekkel borított, bútorozatlan szoba hatalmas, belső udvarra néző üvegablakokkal. A ház többi szobája is egy-egy hasonló lakást képezett, valahol volt egy közös WC és -gondolom - fürdési lehetőség is. T. szerint a szomszédság sem a legexkluzívabb, némelyikük kicsit több ópiumot szív a kelleténél, némelyikük kicsit hangosabb és ricsajosabb a kelleténél. Mikor este kocsival visszaugrottunk ide valamiért, még T. barátai is megjegyezték, hogy „Micsoda környék ez!”. Hát igen, azok a srácok Shiraz másik, gazdag végében éltek…

Mi sem sokat időztünk itt, a Vakil Bazár bejárata egész közel volt, T.-vel erősítve visszaballagtunk a szőnyegkereskedőhöz, akitől a kinézett szumákot szerettük volna megvásárolni. T. segítségével jól végződött az alku, mindenki számára elfogadható ár született, sőt, még egy tanúsítványt is kaptunk a szőnyeg mellé.

Eztán a Shohada térre ballagtunk, ahol T. egyik tanítványa és barátja felvett minket kocsival. M. nagyon fiatal, de roppant szimpatikus, mosolygós srác volt (T. szerint az egyetlen iráni, aki tényleg használja a biztonsági övet!), akiről gyorsan kiderült, hogy imádja az eredeti Red Bullt. L. még őrizgetett a hátiban egy Bécsben vásárolt RB-t, így azt rögtön M.-nek ajándékozta. M. nagyon örült a váratlan ajándéknak. T. vidáman közölte, hogy miután már láttuk Shiraz szegény részeit, most megnézzük a gazdagot. Kiderült, hogy a huszonegynéhány éves, egyetemista – ugyanakkor gazdag (kendő)-kereskedőcsaládból származó - M.-nek már van egy saját kendőboltja az egyik hiper-szuper shirazi bevásárlóközpontban. L. megkérte, hogy mutassa meg, de közel sem arra számítottunk, amit aztán láttunk…A „pláza” teljesen európai jellegű volt: rengeteg butik egymás hegyén-hátán, mozgólépcsők, szökőkút a nagyobb „tereken”, csinosan öltözött fiatalok, csillogás-villogás, sok smink... Betértünk egy elegáns butikba, ahol a hófehér polcokon egy-két sál próbálta az űrt betölteni. Az a fajta trendi butik, ahol a sok térhez a lehető legkevesebb áru társul, úgy hogy minél kevesebb a cucc, annál drágábban adják. No – bár nem tudtuk elolvasni az árakat – de zsigerből éreztük, hogy itten most a két vagy háromnapi költőpénzünket fogjuk itt hagyni, és ráadásul úgy, hogy mi beszéltük rá a srácokat, jöjjünk el ide.

M. intésére az eladók elkezdték elém teregetni a szebbnél szebb selyemkendőket. T. megkérdezte, hogy melyik tetszik. Lányos zavaromban, hirtelen nem is tudtam egyre sem rámutatni, csak annyit nyögtem ki, hogy „Nem tudom.”. T. igen furcsán nézett rám, az arcán kiült a döbbenet: mi az, hogy egy nő nem tudja melyik gönc tetszik neki?! A srácok lelkesen teregették a kendőket, a színes anyagok vidáman libegtek az orrom előtt a levegőben. Egy hússzínű, elegáns, termeh-mintás példányra ráböktem, hogy no ez tetszik. Gondoltam, hogy akkor rátérhetünk az árra. M. azonban közölte, hogy ez nem érdekes, csak hogy tényleg tetszik-e. Hát tényleg tetszett, gyönyörű volt, miként az összes többi is. Még egyszer nekifutottam az ár kérdésének, de M. kedvesen így szólt: „Ez az én ajándékom Neked!”

A döbbenettől szóhoz sem jutottunk, majd hevesen tiltakozni próbáltunk, hiszen a kétrétegű, valódi selyemkendő ára akár száz, ha nem több száz dollár is lehetett. Végül udvariatlanság lett volna visszautasítani az ajándékot, így örömmel és hálásan elfogadtam. Mindezt alig félórányi ismeretség után…

A „plázázás” után – kiegészülve S.-val (egy másik baráttal) – a Shirazi Egyetemi Kollégium közelébe, a város fölé, a hegyekbe hajtottunk. Lassacskán besötétedett, és mi három „idegen” sráccal együtt bámultuk az esti fényekbe öltöző várost…

Éjszaka Shirazban...

A hátunk mögött időről időre elhúzott egy-egy rendőrautó. A fiúk mesélték, hogy a fiatalok ide szoktak feljárni inni (igen, alkoholt!) és szívni (gondolom, mikor mit…).

Mint már meséltem, Shiraz a leglazább, legbohémebb iráni város mind közül…

Van egy angol szójáték, ami nagyon találóan és humorosan megfogalmazza ezt:

„I am not Lazy, I am a Shirazy.”

Így hát mi is belecsaptunk a laza shirazi éjszakába…

A shirazi bor évszázadok óta híres, de sajnos az Iszlám Forradalom óta tiltott nedű. Állítólag az alkoholizálás nagyobb szigort vált ki a rend éber őreiből, mint mondjuk a különböző kenderszármazékok. Biztos van ebben valami, hiszen utóbbi itt –Pakisztán és Afganisztán közelségében – megszokott, már-már bevett dolog/szokás, „tömegcikk”, míg előbbit a környező országokban sem nagyon akceptálják, és nehéz is beszerezni.

Az éjszakai fények kigyúltával visszapattantunk az autóba, és nyomtunk egy kis Rock’n Rollt amolyan iráni módra. Szerencsére nem lehetett száguldozni, mert autóáradat hömpölygött az utakon. T. feltekerte a hangszórókat, dübörgött a zene, a fiúk nagyon belelendültek a bulihangulatba, ha csinosabb lányok közelébe értünk, ki-kikurjongattak nekik az ablakon. Egy lámpás kereszteződésnél pirosat kaptunk, S. kiugrott az autóból az út szélére, ahol egy ember hatalmas tálcákról árult valamit. Egy zacskó sós-savanyú nyers mandulával tért vissza. Még nem ettünk hasonlót, egyszerű, de különleges csemege.

T. autókázás közben mesélt egy jó sztorit. Egyszer épp hazafelé tartott, mikor az orra előtt két autó összekoccant. Az egyiket egy fiatal, csinos, vagány lány, a másikat egy fiatal srác vezette. A pasi persze örjöngött, klassz kis szóváltás kerekedett, mire a csajszi lazán közölte a hapsival: „Csókold meg a seggem!”

Alighanem nem sok vadabb dolgot mondhatott volna egy szigorú erkölcsi mérce szerint nevelkedett, és még szigorúbb normák közt élő, konzervatív társadalom egy hímnemű tagjának.

Mi persze jót nevettünk a sztorin, szinte dőltünk a kacagástól az autóban. Abban a pillanatban baromi jó érzés volt, hogy minden társadalmi, földrajzi, felfogásbeli különbség ellenére van olyan pillanat, ami ekkora vidámsággal össze tud kapcsolni ennyi különböző hátterű embert...

Miután kinevettük magunkat, megkérdeztem: „És mi lett a csajjal?”

M. széttárta a karját és találóan megjegyezte: „Allah óvja a lányt!”

Út közben beugrottunk egy igazi iráni pecsenyézőbe: a fiúk rendeltek helyettünk is. Hatalmas, hosszú vasnyársakon mindenféle belsőségdarabkát – szív, vese, máj – grilleztek, a darabkákat egy-egy kenyércafatba csavarva vöröses színű fűszerrel szórták meg, ami állítólag megkönnyíti a gyomornak a belsőségek emésztését. Nem vagyok oda az ilyen kajákért, és tartottam is tőle, hogy másnap esetleg gondot okoz, így csak mértékkel csipegettem. L. bezzeg jól bekajált. Közben az asztaltársaság is megszaporodott pár hatalmas, tagbaszakadt alkatú, kevéssé bizalomgerjesztő, ámde jámbor lelkületű busheri tengerész személyével. Na, velük nem mertem volna kapásból lecimborálni…

T. minden esetre nehezen intett nekik búcsút, ill. főként az az üvegcse marasztalta volna, ami a tengerészek autójában datolyapálinkát rejtegetett magában.

Az időnk viszont egyre csak fogyott, és még a szállodába is el kellett menni a hátikért, így M. megsürgette egy kicsit a társaságot. Visszaautóztunk a hotelbe, felkaptuk a cuccost, és próbáltuk a 4 db. hátizsákot valahogy belezsúfolni magunk mellé M. kicsi kocsijába. Ez úgy nézett ki, hogy mindenki kapott a fejére ill. az arca elé egy-egy degeszre pakolt hátit, úgy hogy mozdulni se tudjon, kivéve M.-et, hiszen nem volt hátrány, ha velünk ellentétben ő kilát az autóból és még kormányozni is képes. Háromnegyed 12-re megérkeztünk a buszpályaudvarra, a fiúk segítettek kicipelni a hátikat a megfelelő állásig.

Eljött a pillanat, és a közös élmények miatt vidáman, de azért kissé nehéz szívvel búcsúztunk ezektől a kedves, bohém srácoktól.

"Ki kér egy kis csokit?"

K., M., S. és T.