2012. április 25. – 15. nap

Ez is elérkezett hát, iráni tartózkodásunk utolsó teljes napja…

Már a Kashanban töltött napok elején megállapodtunk abban, hogy egyikünk sem vágyik a szmogos, kaotikus, „életveszélyes” Teheránba, inkább maradnánk a nyugodt, élhető Kashanban. Meg is érdeklődtük: van délután - este is buszjárat a fővárosba, igaz, nem az IKÁ-ra, de állítólag onnan, ahol a busz kirakna az autópályán, taxisok elvinnének a reptérig. Végül is jobbnak tűnt, mint a 40 kilós hátikat hurcolászni szerte Teheránban. Sőt, később továbbfejlesztve a tervet, még jobb megoldást találtunk.

Utolsó napunkra a Kashan környéki nevezetességek meglátogatását terveztük, Guni is csatlakozott a programunkhoz, így még előző nap megbeszéltük Mr. Rezával, hogy jöjjön értünk reggel a hotelhez. Első napirendi pontként Tepe Sialkhoz hajtattunk, ami egy 7-8000 éves telltelepülés Kashan külvárosában, sőt egyesek szerint itt található a legrégebbi zikkurát, azaz lépcsős templom is. Kívülállóként talán nem túl érdekes és látványos a tell, főként, hogy a pusztulás ellen az egészet védőanyaggal borították be. Zsákszövetre sáros-paticsos masszát kentek, ez megszáradva egy külső burkot képezve védi a lelőhelyet a nap, a szél, az erózió és a turisták káros hatásaitól, ugyanakkor a tell úgy néz ki, mint egy baromi nagy kiszárad sárkupac. Pár temetkezést mutatnak be poros üveglap alatt, a tell melletti kis múzeumban pedig az ásatások történetéről, a zikkuratokról tudhatunk meg információkat, ill. láthatunk pár eredeti kerámiatöredéket és sok műtárgymásolatot is. A tellen elvileg csak a kijelölt útvonalon mozoghat az ember, de azért kicsit elbóklásztunk erre-arra, s találtunk számos régi kerámiatöredéket a felszínen is. Próbáltuk Guni számára is érdekesebbé, érthetőbbé tenni a látottakat, nem tudom mennyire sikerült…az ő bevallása szerint „magától gyorsan kipipálta volna a helyet, így azért kicsit érdekesebb volt, de azért nem bánja, ha már továbbmegyünk a Fin Kertbe”.

 Tepe Sialk

Tepe Sialk

Tepe Sialk

kerámiatöredékek Tepe Sialkból

Sialk után egy szent sírjához vitt minket Mr. Reza. Az Imamzadeh Ibrahim egy elbűvölő kis sírhely Sialk és a Fin Kert között. A türkiz színű csúcsos kupola és a karcsú minaretek éles kontrasztot képeznek a sivatagos vidék meleg sárgájával szemben. A sírhely freskói élénk színekkel festettek, naiv stílusukkal vidám, bohókás hatást keltenek: a pufók, angyalszárnyas, vörös szoknyás, koronás angyallányok (hurik?) feloldják az elmúlás felett érzett szomorúságot. A mauzóleum kertjében, sötét ciprusok alatt a két hosszanti oldalon „civil” sírhelyek sorakoznak. Mint kicsi lakások: minden sírhelynek van egy kis verandája, onnan nyílik egy kis szoba, ahol az elhunytak rokonai megpihenhetnek, együtt lehetnek egy kicsit az elveszett családtaggal. Mr. Reza mesélte, hogy a családok gyakran akár egy egész napot is itt töltenek. Európai szemmel nézve érdekes szokás ez, mi félünk a haláltól és az azzal kapcsolatos dolgoktól, itt meg természetes, ha a család közel akar maradni a szerettéhez.

Az irak-iráni háború réme itt is kísért: sok sírhelyen fiatal férfiak nyugszanak, a háború mindennapi hősei.

Imamzadeh Ibrahim

Imamzadeh Ibrahim (freskó)

Imamzadeh Ibrahim (freskó)

Az Imamzadeh Ibrahim után végre tényleg a Fin Kert felé vettük az irányt. Kashan egyik fő attrakciójaként és a legszebb tradicionális iráni kertek egyikeként említik az útikönyvek a Fin Kertet, mi is nagy várakozással tekintettünk a látványosság elébe. Péntek, azaz szünnap lévén sajnos nagyon rossz volt az időzítésünk: Kashan lakosságának 99 %-a a Fin Kertbe akarta tölteni a szabadnapját. Már amikor odaértünk autóval, láttuk, hogy még a bejutás is nehézkes lesz. Mr. Reza elköszönt, mondván, hogy van egy délutáni fuvarja Teheránba. Ekkor még nem gondoltuk, hogy kisvártatva újra találkozunk…

Átnyomorgattuk magunkat a jegyvételen, és bejutva a Kertbe, azt tapasztaltuk, hogy az élvezhetetlenül tele van emberekkel, és amúgy sem lenne egy nagy durranás. Tessék-lássék végigballagtunk rajta, majd elköszöntünk Gunitól, aki ahhoz képest, hogy állítólag nem szereti a tömeget, most nagyon jól érezte magát a zsúfoltságban, és kedvet kapott beülni még egy teára is a helyi erők közé.

Kashan - Fin Kert

Kashan - kupola a Fin Kert egyik épületéből

Mr. Reza elmondása szerint a Kerttől taxival vagy busszal jutunk vissza a belvárosba, de hiába mászkáltunk a bejárat előtt az utcán, még taxi se nagyon akadt, vagy ami akadt, az csurig volt. L. egyszer csak leintett egy autóst, aki taxinak mondta magát, és befuvarozott minket a városba. Bepillantást kaptunk Kashan külső kerületeibe is: az út mentén néhol palotaszerű házak álltak, kész kis erődítmények, magas kőkerítésekkel, bekamerázott bejárókkal és kapukkal. Ez Kashan „Rózsadombja”. Csak azt nem értettük, hogy egy országban, ahol ilyen jó a közbiztonság (és ilyen szigorúak a törvények), minek ekkora kőkerítés és ilyen magas fokú biztonságtechnika…

A Khan-e Abbasian éttermébe vitettük magunkat, ahol még a tömeg érkezése előtt megebédeztünk, majd ebéd után visszasétáltunk a hotelba.

Talán még előző nap történt, hogy ugyanezen az útvonalon sétálva, egy iskola mellett elhaladva, pont akkor eresztették ki az iskolásokat, mikor mi oda értünk. Azok persze csordába verődve követtek minket, kiabáltak, fényképeztek, videóztak, zengett az egész utca a „menetünk” körül. Sok helybeli elkerekedett szemmel figyelte az eseményeket. Egy darabig vicces az ilyesmi, de egy idő után már kevésbé, és a kölykök egy része elé kitartó volt. Még úgy sem tudtuk lerázni őket, hogy bementünk egy boltba, azután is jöttek utánunk egész a hotel utcájáig. Hja, a „sztárság” átka…

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Visszatérve a mai naphoz: kipakoltunk a szobából, rendeltünk egy megbízható taxist délután 5-re, aki elvisz minket a repülőtérre. Azt találtuk ki, hogy mivel relatíve nem drága (600.000 rial= kb. 30 USD), belecsapunk a tutiba, és utolsó húzásként „sztárhoz méltóan” taxival vitetjük magunkat a kb. 200 km-nyire levő Teheránig, ill. a reptérig.

Kijelentkeztünk, kicipeltük a cuccainkat a recepcióhoz, majd utolsó nekifutásként visszaballagtunk a hátralévő kashani palotába, a Khan-e Amerihába.

Ez a palota valamivel régebbi, mint az eddig látottak: a Zand és a korai Qajar-periódusból származik.

A Khan-e Ameriha jelenleg éppen felújítás alatt áll, már a 2008-as kiadású könyvünkben is azt írták, hogy addig 2 millió eurót költöttek a hatalmas épületkomplexum renoválására. Nos, azóta letelt jó pár év, és a felújítás továbbra is folyik, az eurómilliók száma pedig szépen növekszik. Magunk között találgattuk, hogy vajon kinek van erre pénze, és egy dubaji olajmágnásra tippeltünk. Helytelenül: a felújítás költségeit a perzsa állam finanszírozza. Ha egyszer elkészül, akkor egy fantasztikusan szép és igényes szálloda lesz a palota egy részéből. Meg is beszéltük, hogy legközelebb ott szállunk meg.

A valóságban a palota építtetője, Ameri, Kashan egyik leggazdagabb embere volt. Egy történet szerint az afganisztáni perzsa-brit háború idején a Qajar sah tevéket kért Ameritől, aki azt válaszolta, hogy annyi tevét ad, ahány tevefelszerelést tud küldeni a sah. A birodalomban állítólag kevesebb tevefelszerelés akadt, mint amennyi teve Ameri istállóiban.

Kashan - Khan-e Ameriha

Kashan - Khan-e Ameriha

Kashan - Khan-e Ameriha

Alig hogy betértünk a palotába, máris összefutottunk Gunival, így együtt csámborogtunk tovább. Az építmény olyan hatalmas és zegzúgos, hogy a belépőjegy mellé kaptunk egy térképet is, mi hol találunk. A több száz szoba, számos belső udvar, lodzsa, erkély és pincelabirintus felfedezése után már csak a fotókon nagyon attraktívnak tűnő fürdőhelyiségeket nem találtuk. Megállítottunk egy embert, aki helyi dolgozónak tűnt, mutassa meg merre van. Magyarázgatás helyett egyszerűbb volt, hogy elkísért minket, valószínűleg magunktól amúgy sem találtunk volna oda. Átvágtunk több épületrészen, sok szobán, folyosón, szűk, sötét pincejáraton mire a fürdőteremhez értünk. Tényleg egészen különleges élmény lehetett itt fürdőzni egyszer…és lesz majd az utókor sokcsillagos szállodájában is. A kisebb fürdőt egyébként a várandós asszonyok számára alakították ki, alacsonyabb lépcsőin könnyebb volt a lejutás a vízbe, ezzel védték a nőket az eleséstől.

Kísérőnk a felújításon dolgozott, nagyon büszke volt a szép munkájukra. Minden joga megvolt rá, tényleg elképesztő mennyiségű és minőségű szakmunka kellett ahhoz, hogy a romhalmazból újjávarázsolják az egykori palota fényét. A fürdő szemrevételezése után intett, kövessük. Kivezetett minket az egyébként lezárt tetőre, ahonnan remek látvány tárult a palota szerkezetére és a minket körülvevő sivatagi városra. Itt-ott kiemelkedő széltornyok, a sárgásan egybefolyó felületű háztetőket színes kupolák türkiz foltjai pettyezik…

Tökéletes lezárása volt ez a mai napnak, és az egész utazásnak is.

Kashan - Khan-e Ameriha (a tetőn)

Kashan - Khan-e Ameriha teteje

Emberünk nyitva felejtette az ajtót, amin keresztül a tetőre kijöttünk. Szemfüles iráni turisták ki is figyelték, és a hátunk mögött egész sor turiszt jött fel a tetőre. Vezetőnk még korábban figyelmeztetett rá, ne nagyon hajoljunk ki, nehogy meglássanak minket az udvarról, mert nem lenne szabad itt lennünk, erre meg egy egész turistacsoport nyomult mögöttünk. Persze egy főnök meg is neszelte a dolgot, utánunk jött, és önjelölt idegenvezetőnket le is baltázta, a népeket meg visszaterelte a helyes útra. Mi Gunival közben azon tanakodtunk, hogy ez a kis idegenvezetés biztos jattos mutatvány lesz,  hiába no, olyan helyeken szocializálódtunk mindannyian, ahol kisebb dolgokért is leakasztanak az emberről jó pár lepedőt…Megegyeztünk, hogy mennyit adunk a bácsinak, akit még le is toltak miattunk. Mint férfi, L. kapta a nemes feladatot: kedvesen és „láthatatlanul” csúsztassa oda a zsetont. Alig fogott bele L. a kínos mutatványba, a férfi meglepetten tiltakozni kezdett, amire mi meg még nagyobb zavarba jöttünk. Közölte, hogy ő csak azért mutatta meg nekünk ezt a helyet – s főleg nem pénzért -, mert európai turisták vagyunk, perzsáknak nem mutatta volna meg…Hmmm. Nekünk égett az arcunkon a bőr, de hát Tádzsikisztánban, Tunéziában vagy Szíriában néha még a kérdés is pénzbe került, nemhogy egy olyan szívesség, ami egy különleges dolgot tár fel előttünk. No de hát ez Irán, a legvendégszeretőbb ország, ahol valaha is jártunk!

 Nem győztünk hálálkodni. Az udvaron újra búcsút vettünk Gunitól, immár  véglegesen. Visszacaplattunk a szállodába. Pár percet pihengettünk az udvaron, mikor szóltak, hogy megjött értünk a taxi. S hogy még mindig maradjon valami jó a végére, kiderült, hogy a taxis Mr. Reza lesz. Bár neki elvileg már volt mára egy délutáni fuvarja Teheránba, azt átadta egy rokonának, s minket szállított inkább. Megvolt erre a sztorira a saját verziónk is, de történetesen teljesen mindegy, bírtuk Mr. Rezát, jó fej volt, jól vezetett, örültünk neki. Jó két óránk volt a reptérig, Mr. Rezával végignevetgéltük az utat, annyira belelendült a szövegelésbe, hogy engem már notóriusan csak „Krisztiánnak” szólított. Sebaj, hallgattam rá.

Kashan - Khan-e Ameriha a felújítás megkezdése előtt

Kashan - Khan-e Ameriha a felújítás után

Kb. félúton viharfelhők gyülekeztek, s Teherán felé közeledve nagyon csúnyán besötétedett. Gyakorlatilag éjszakai sötétség állt be a fekete fellegek alatt, a pusztában homokvihar tombolt, a feketés-szederjes égbolton vakító fehér villámok cikáztak. Összeszorult a gyomrom arra gondolva, hogy esetleg ebben a viharban kell majd felszállnunk. Sorra néztem a kilométertáblákat, már csak 50, már csak 40, már csak 30, már csak 25 km…és mindjárt a reptér…és még mindig tombol a vihar, ráadásul már az eső is ömlik. Teherán előtt 30-40 kilométerrel az autóforgalom is feltorlódott a soksávos autópályán. Mr. Reza meg is jegyezte, hogy inkább lassabban megy. Csak helyeselni tudtunk, időnk volt bőven. A reptér a várostól kb. 20 kilométernyire van, egy felüljárón kanyarodtunk le, az vezetett az IKÁ-ra. A busz egyébként a felüljáró lábánál rakott volna ki, ott kellett volna stoppolni egy taxit, Nagyon örültünk, hogy végül is nem ezt a megoldást választottuk, mert a szakadó esőben szanaszét áztunk volna a cuccokkal, nem beszélve arról, hogy kissé életveszélyes mutatvány menetelni egy forgalmas autópálya szélén, elől-hátul egy-egy degeszre pakolt hátizsákot egyensúlyozva.

A reptér előtt búcsút vettünk Mr. Rezától, és becipekedtünk a nemzetközi indulások oldalára. Az IKA egyébként teljesen kultúrált, van elég ülőhely, tiszta WC, és számos gyorsétterem is. Egy perzsa család mellett ültünk, a lányukat kísérték ki a reptérre, aki Los Angelesbe repült vissza a saját családjához. Narancsot eszegettek. A mami nekünk is hámozott egyet és gerezdekre szedte. Csak úgy…emberségből…

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Rajtam a reptereken mindig valami különös elfogódottság uralkodik el, most is néztem a családokat ahogy búcsúzkodnak és elválnak egymástól. Volt ott egy anya, aki ölelte a huszonéves nagyfiát, és nagyon sírt mikor a fiúnak mennie kellett…Vele sírtam. Vele sírtam, mint ahogy pár évvel korábban Isztambulban is egy másik anyával, aki szintén a gyerekét engedte el maga mellől a reptéren, egy idegen országba.

Nem tudom miért van ez, csak mert megérintenek ezek a dolgok, vagy mert ekkora már túltelítődöm érzésekkel és élményekkel, s ilyenkor így vezetődik le a felgyülemlett feszültség…

L. megvárta, amíg kibőgöm magam, s nagy tapintatosan csak ezután ballagott le a mozgólépcső aljánál levő gyorsétterembe egy-egy pokolian csípős hamburgert venni.

Az idő elég lassan múlt hajnalig, olvasgatással, evéssel és a reptéren való kószálással foglaltuk le magunkat. A külső – mindenki számára nyitva levő - váróból kb. hajnali 3 körül, biztonsági ellenőrzés után léphettünk be a belső váróba, ahol a későbbiekben a check-in pultokhoz lehetett fáradni. Nem kellett volna sietni, itt a körülmények sokkal zordabbak voltak: a külső váróval ellentétben a WC-k nem túl tiszták, üzletek sehol, mindössze pár italautomatánál lehetett üdítőt venni. Mintha még a székek is fapadosabbak lettek volna…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.