2012. április 26. – 16. nap

Nagy nehezen elérkezett a mi időnk is, végre becsekkolhattunk az ankarai járatra. Már ekkor megakadt rajta a szemünk, hogy a mellettünk levő pultnál mintha régi fajta magyar útleveleket forgatnának…Az útlevelek egy fiatal, magas sráchoz és egy idősebb úrhoz tartoztak. Ezután következett az útlevélellenőrzés. Ettől egy kicsit tartottam, mert a vízumunk csak 15 napra szólt, s jelen pillanatban a 16.nap 2-3. órájánál tartottunk, de a pesti konzul szerint csak a 24 órán túli túltartózkodásból csinálnak ügyet. Szerencsére így gondolta a határőr is, s pár másodperces – ámde kínosan lassan telő – várakozás, útlevél-lapozgatás után beütötte a kiléptető pecsétet. Egy biztonsági kapuval ismét beljebb jutottunk.

A harmadik váróban is relaxáltunk egy kicsit, ha jól emlékszem itt lehetett még a vámmentes boltokban vásárolgatni ezt-azt. Mi pl. pár doboz iráni teát, hűtőmágnest vettünk a maradék riáljainkon, majd a maradékot, amit már semmiképpen sem akartunk elfecsérelni, visszaváltottuk egy bank képviseleténél. Meglepő módon, egész jó árfolyamon vették vissza a pénzt.

Egy újabb ellenőrzés után bejutottunk a legbelső, negyedik váróba, ahol már tényleg csak annyi volt a dolgunk, hogy a kapuhoz beálló gépre várjunk. Felfedeztem, hogy kicsit beljebb, a mosdóhelyiség takarásában vannak ún. fekvőszékek is. Gyorsan ki is próbáltuk, ha a légkondi nem nyomatta volna ránk a hideget, talán még szunyókálhattunk is volna egy kicsit.

Az ankarai járatunk 5 óra körül indult. Rajtunk és a két magyarnak vélt férfin kívül más európai fizimiskájú ember nem volt a gépen.

Az Anadolujet által üzemeltetett járaton hideg kaját kaptunk, de ez is finom volt. Eseménytelen repülés után érkeztünk meg Ankarába. Ankara – ahhoz képest, hogy Törökország fővárosa – soha nem veheti fel a versenyt Isztambullal. Ez a reptéren is meglátszott, míg Isztambulban félpercenként szállnak fel a járatok, addig itt elég „nyugdíjas” a tempó, jó esetben ha óránként történik valami esemény. Az átszálló utasokat egy walkie-talkie-s emberke vadászta össze, de nem nagyon tudott velünk mit kezdeni. Hívta a főnökét, majd hosszas egyeztetés, ellenőrzés után áttereltek minket a nemzetközi váróba. Isztambulban ez is sokkal gyorsabban és gördülékenyebben ment. Itt, várakozás közben tényleg kiderült, hogy a másik két európai is magyar. Kicsi a világ…

A nemzetközi váróban van egy pub, ami előtt viszonylag kényelmes, akár alvásra is alkalmas boxok vannak. Bár az imént megismert Laci Bácsi alvást tervezett, de ezt L. nem hagyta annyiban, folyamatos szövegeléssel kiverte az álmot Laci Bácsi szeméből. Sőt, mikor a beszélgetés közben több közös pont is felszínre került, elkezdődött az egymás szavába vágó sztorizgatás. Néha a könyökömmel böködtem L.-t, hogy hagyja már az öreget is szóhoz jutni. Nem semmi mutatvány egy pszichológusba beléfojtani a szót, de L.-nek sikerült.

A gépindulás előtt áttettük a székhelyünket a váró megfelelő részébe, a megfelelő kapu közelébe. Beszélgetés közben egyszer csak egy reptéri alkalmazott lépett oda L.-hez, és arról érdeklődött angolul, hogy mi célból járt Iránban. L. meglepődve felelte: „Tourism.” A férfi udvariasan megköszönte a választ, és elsétált. Csak néztünk… Utóbb Bécsben láttuk, hogy a nagyhátiját is kibontották, s nagy valószínűség szerint akkor kelt lába a vadi új papucsának is. Biztos felkéretődzött valakinek a lábára…

Laci Bácsiék csak egy hetet voltak Iránban, de élménydús utazás állt a hátuk mögött. A fiatal srác mesélte, hogy a yazdi reptéren egy szúrópróba szerű ellenőrzés folyamán a vizsgálótiszt hátizsákban matató keze véletlenül megakadt a bennfelejtett magyarkártyában. Sajnos elő is húzta, s innentől felpörögtek az események. Sűrű bocsánatkérések között, de meg kellett indítaniuk az eljárást, ugyanis a szerencsejáték Iránban tiltott dolog, a reptér meg be van kamerázva, jól látszik mi akadt a tiszt kezébe, nem lehet „láthatatlanul” visszadugni a kártyát. Kártya, hátizsák, turisták irodába be, jegyzőkönyvkészítés indít. Fársziul ment is a dolog, de angolul kevésbé. G. (a fiatal srác) közölte, hogy ő ugyan alá nem írja a fársziul, arab betűkkel írt jegyzőkönyvet, amiből egy jottányit sem tud elolvasni. Erre addig tanakodtak a reptéri alkalmazottak, míg a titkárnők a Google Translate segedelmével kreáltak egy angol nyelvű verziót. G. – bízva a Google tudásában - ezt jobb híján aláírta. Eztán mehettek Isten hírével, még a járatukat is elérték, sőt ma hajnalban az országból is gond nélkül kijutottak. Esetleg egy későbbi vízumigénylésnél lesz „nem” a válasz.

Ezt a szerencsejáték-dolgot mi sem tudtuk, még jó, hogy nem vettem és vittem ajándékba egy-egy pakli magyarkártyát, pedig már majdnem azt vettem meg itthon utolsó pillanatban…aztán valahogy mégis Rubik-kocka lett a dologból.

Az ember itthon szép nyugodtan bepakol pár „szükséges” dolgot a hátizsákba – úgymint hp., kóóóóbász, kártya – aztán emitt mindjárt többszörösen visszaeső bűnözővé avanzsál.

Na de minden jó, ha a vége jó: G.-nek akkor volt pár izzasztó perce, most meg van egy jó sztorija.

Visszakanyarodván Ankarába, végre a bécsi járat is felszállt velünk. Itt is hideg kajával szolgáltak (szintén Anadolujet). Ankarából a gép a Fekete-tenger partvidéke felett repült, a kilátás pompás, gyönyörű türkiz színű, elhagyatottnak tűnő öblök mindenütt. Kapásból kedvet is kaptam egy Észak-Törökország túrára…

Alig hogy lecsúszott a torkunkon a szendvics, a gép elkezdett rázni. Légörvény. Remek. Az időzítés még jobb így kaja után. Nem mondom, hogy erős lett volna a turbulencia, de nekem ennyi épp elég is volt, arra gondoltam, micsoda szívás, hogy minden baljós abajgás ellenére túléltük Iránt, erre tessék, Bécs előtt fogunk lezuhanni. Persze csak én paráztam túl a dolgot, szó sem volt semmiféle katasztrófáról. Időben és szépen landoltunk Schwechaton.

A bécsi reptér érkezési oldala kissé kaotikusnak tűnt, de aztán minden a helyére került, a csomagjaink is meglettek. Ekkor vettük észre, hogy L. zsákját kibontották.

Csomagfelvétel után elbúcsúztunk Laci Bácsiéktól, majd bevadásztuk a közvetlen buszt a Westbahnhofra. Az információnál inkább azt ajánlották, hogy Meidlingbe menjünk, akkor elérünk egy korábbi Railjetet is. Oké, akkor irány Wien-Meidling. Az út legalább egy jó háromnegyed órás volt Meidlingig. A buszról leszállva nyúzottan baktattunk a jegyirodába, hogy megvegyük a 9 EUR-ós Spezial-jegyeket Győrbe. Igen ám, de Ausztriában ezt legkésőbb utazás előtt 3 nappal lehet megvenni, és akkor is csak Neten. Na, mi ezt nem tudtuk, Magyarországon akár indulás előtt két órával is lehet venni a pénztárban – már ha van a 9 eurós jegyekből. Botor módon - L.-re hallgatva - itthon nem vettem meg előre a visszaúti vonatjegyeket, mert mi van, ha késik a gépünk?! Hiba volt.

Kérdezem a vasutast, hogy akkor mennyi az annyi? 45 EUR két főre. Aztaaaa, majdnem elájultam, ez kb. 1,5-2 napi iráni költőpénzünk összege. L. szerint kétségbeesésemben még könnyek is szöktek a szemembe, szerintem a fáradtság miatt.

Tovább érdeklődtem az egyébként empatikus vasutasbácsitól, van-e valami olcsóbb esetleg? Kb. 2 erkával olcsóbb egy nem Railjet a Südbahnhofról, de odáig meg többszörösébe kerül a városi közlekedés. Na bummm, hát akkor marad a 45 EUR-ós luxusvonatozás.

A baráti társaságom egyik tagja kérdezte utazás után, hogy mi volt a legrosszabb élmény az egész iráni útban? Hát azt hiszem ez, a 45 ájró lecsengetése egy alig másfél órás vonatozásért, főként úgy, hogy az ember még a keleti árakra van ráállva agyilag.

Erre a vonatra is kellett várni még egy jó órát. Jobb elfoglaltság híján L.-el persze összekaptunk az előbbieken, így ő mérgesen elvágtatott egy boltot és kaját keresni, én meg duzzogva ültem a csomagok tetején a kihalt állomáson.

L. kisvártatva visszajött a zsákmánnyal, addigra mindketten meg- és kibékültünk. Ennyi hisztizés még belefér egy 17 napos útba…

Végre befutott a Railjet, most tömeg sem volt. Alighogy nagyjából fekvő helyzetbe hajtogattam magam egy kettes ülésen, be is vágtam a szunyát. Valahol Rajka környékén egy iszonyatos fékezésre ébredtem. Aha, akkor már Magyarországon vagyunk. És lőn: kis idő múlva Óvár, aztán Győr – nekünk végállomás.

Hazaérkeztünk.