1. nap - szeptember 17.

Gyönyörű landolás Larnacában, helyi idő szerint 03:20-kor. Mivel ebben az éjszakai időintervallumban nincsen semmiféle tömegközlekedés a belvárosba, ugyanakkor a fórumon olvastam, hogy végig van járda a reptér és a város közt, úgy döntöttünk, hogy minek üljünk még órákig a kihalt terminálban, és várjuk az első reggeli buszt, induljunk neki gyalog a röpke 5 km-nek …amiről aztán kiderült, hogy ez az adat még a régi terminálra vonatkozott, az új már 7 km-nyire van a várostól.

Ekkor még erőnk és állóképességünk teljében voltunk, a hátunkra „csaptuk” a hátizsákokat, aztán nekilódultunk a reményeink szerint a belvárosba vezető iránynak. Az út a larnacai sós tó és a Hala Sultan Tekke mellett vezet el, de ezekből az éj sötétje végett semmit sem láthattunk. A város fényei meglehetős messzeségben csillogtak. Talán harmad úton járhattunk, mikor egy autó megállt mellettünk, s a sofőr felajánlotta, hogy bevisz Larnacába. L. udvariasan visszautasította, mondván úgysem tudunk semmit csinálni a városban sem ezekben a hajnali órákban. Kb. fél úton, egy padon tartottunk pár percnyi pihenőt, majd baktattunk tovább az ismeretlen felé. Emlékeim szerint másfél óra kellett, hogy beérjünk a városba, az üzletek még zárva tartottak, csak nagy sokára esett az utunkba egy bolt, ahol tudtunk vizet venni. Egy közeli parkban „tábort vertünk”, előkerült a kis kávéfőző kütyü, lobbant a láng, főt a leves, aztán a kávé, s eztán újult erővel vágtunk neki a legbelebb-belváros megközelítésének. A város 7 körül kezdett életre kelni, egy pékségben isteni finom szezám- és ánizsmagos kenyeret, péksüteményt vettünk, s rövidesen a Szt. Lázár templom közelében találtuk magunkat. Bekukucskáltunk, de szertartás folyt, így leballagtunk a tengerpartra, ahol a legelső padon elköltöttük a „villás reggelinket”, aztán mindketten becaplattunk a tengerbe, csak úgy, térdig felhúzott gatyával. Elsőre hidegnek tűnt…vagy csak fáradtak voltunk?!

        Larnaca - Szent Lázár-templom    

 Larnaca - Tengerparti erőd

 Kis pihenő után visszatértünk a templomhoz, de továbbra is miséztek, ezért a piac felé vettük az irányt. Sok embert – és különösen sok vietnámi kalapos vietnámi lánykát - láttunk megrakott szatyrokkal közeledni egy bizonyos irányból, mi is arrafelé indultunk. Egyszer csak egy ismerős feliratra kaptuk fel a fejünket: „kürtőskalács”. Beköszöntünk az üzletbe, a tulajok épp az üzletnyitásra készülődtek, erősen suvickoltak. Bátor döntés vadidegenben bármiféle vállalkozásba kezdeni, ez úton is sok szerencsét hozzá!

A piacon minden finomság kapható, mi szem-szájnak ingere: szőlő, alma, barack, dinnye, füge, szilva, mangó, körte, csak hogy a gyümölcsöket soroljam. A választásunk két roppant finom és ízes, lédús mangóra esett.

Már kora reggel eszméletlen hőség járta át a várost, a tengerpart sétányon (Finikoudhes) száz, de inkább ezer ágra tűzött a nap, a nagy hátikkal nem is volt kedvünk menni sehová, azért próbáltunk árnyékba húzódni, és kivárni a következő nicosiai busz indulását. A járat 9:30-kor  indult, s az Európai Mobilitási Hét jegyében ingyen szállított minket Nicosiába.  Kb. 1 óra múlva a fővárosban voltunk, ahol a városfalon kívül, de a Lidra utca közelében volt a végállomás. Újra magunkra kaptuk a hátikat, és a Lidrán keresztül a határ felé vettük az irányt. A Lidra egy sétálóutca, tele nagy márkák üzleteivel és az ezekben csámborgó emberekkel, s történetesen éppen az egyik nicosiai határátkelő ponthoz vezet, tudniillik Nicosia a világ utolsó kettéosztott fővárosa. 1964-ben, a ’60-as évek sokasodó erőszakhullámai miatt az ún. Zöld Vonallal kettéosztották a görög ill. a török ciprióták közt. 1974-ben a görögországi junta támogatásával a ciprusi görög csapatok és ciprusi elvtársaik puccsot hajtottak végre a ciprusi kormányzat ellen, s a szigetet Görögországgal kívánták egyesíteni. Ez vezetett végül is a török katonai beavatkozáshoz. 1975-ben a török hadsereg által megszállt részen kikiáltották a Ciprusi Török Szövetségi Államot, majd 1983-ban a török ciprusiak kihirdették az Észak Ciprusi Török Köztársaság függetlenségét. Ezt Törökországon kívül egyetlen más állam sem ismeri el a világon. Mondhatni: Sohaország.

(Érdekes a helyzet egyébként, mert Észak-Cipruson törökül beszélnek, mindenhol kettős zászló lengedez – egy török és egy észak-ciprusi, ami a töröknek színekben a fordítottja -, török líra a fizetőeszköz, sőt, a lakosság java része is török, hiszen rengeteg embert telepítettek be Anatólia fejletlenebb régióiból. Ugyanakkor Észak -Ciprus nem ugyanaz mint Törökország, egy „önálló” (báb)államról van szó, amely névleg független ugyan, de minden lényeges és lényegtelen kérdésben Ankara jóváhagyásától és jóindulatától függ. )

A határhoz érve elfelejtettem ismételten L. lelkére kötni, hogy ne az útlevélbe ütesse bele a vízumot, hanem a külön lapocskára. Biztos mondtam már neki korábban, de épp aznap nem, és egyszer csak fél füllel azt hallom: „To the passport, ok.”  Szerencsére még időben visítottam, hogy „To paper, please!”, s a határőr csajszi pecsétlőt tartó keze megállt a levegőben….nagyon-nagyon kis híja volt, hogy nem csapta bele az útlevélbe. Kicsit leizzadtunk…

A határátlépés egyébként gyorsan, szinte pillanatok alatt ment, s rövidesen már a közeli dolmuşállomás felé baktattunk. Két fiatal srác már várakozott is a girnei járatra, aztán a sofőr is előkerült. Bevágódtunk az erősen lestrapált Mercedes limuzin középső üléssorába, és egészen Girnéig (Kyrenia) repesztettünk a szuper tragacsunkkal.

Girnében a centrumban van a dolmuşállomás, innen csak egy rövid séta volt a szállásunk, a Cyprus Dorms. Útban ide felé megejtettük az ebédet: a várva várt török sajtos pidét. A Cyprus Dorms tulajára és a szobára kicsit várni kellett: előbbit a takarítónő hívta telefonon, hogy jöjjön, utóbbit szintén ő takarította az előző társaság után. A szoba nagyon klassz, szép a berendezés, tiszta, igényes a kivitel, légkondi, TV, WiFi.  Egyetlen negatívum: az ágyam matraca már nagyon lestrapált volt, a rugók majdnem úgy álltak ki belőle, mint tüskék a sündisznóból, de mindkét itt töltött éjszakára annyira lefárasztottuk magunkat, hogy még ezen is sikerült aludni.

Pár óra pihenés után, késő délután a vár felfedezésére indultunk. A girnei vár bizánci alapokra épült (7. sz.), falai közt bizánciak, keresztesek, velenceiek, ottománok és britek is éltek, szolgáltak. A vár falairól és bástyáiról fantasztikus kilátás nyílik a környező területekre, mindenek előtt a gyönyörű régi kikötőre és az előtte húzódó óvárosra.

 Girne - kilátás a kikötőre a várból

 Girne - kilátás a városra a várból

A termekben különféle kiállításokat láthatunk: van itt egy meglehetősen szemléletes és bizarr kínzókamra, ahol kigúvadó szemű, eltorzult fejű, talpigpucér fickókat törnek kerékbe, vernek láncra stb. (ahhoz képest, hogy muszlim országban járunk, nem bíznak semmit sem a fantáziára…), régészeti kiállítás, de a legérdekesebb és látványosabb a kyreniai hajóroncs. Kb. i.e. 300 körül süllyedt el Kyrenia partjainál, olívát, szőlőt, bort és őrlőköveket szállított Kos, Szamosz és Rodosz szigeteiről.

 Girne - hajóroncs

Girne - naplemente a várból

A vár hétkor zárt, ezen időpont   körül kezdett a hőmérséklGet is elviselhetővé válni, ezért rászántuk magunkat egy esti városnéző sétára is. A szálláson elköltött vacsora után egy-egy Efes-szel a kezünkben felballagtunk a tetőteraszra, ahol nyugágyakon hátradőlve élveztük a lábunk alatt elterülő, kivilágított város látványát, moraját.

Girne - a vár hátterében a Kyreniai-hegység

Girne - éjszaka

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.