Május 26.

A mai napon Boszrába készültünk. Indulás előtt a szállodában leírattuk egy papírra hová akarunk menni, azt is ráírták, hogy mennyiért (100 SYP). Miközben igyekeztünk taxit fogni, szóltam L.-nak, hogy csak ötszázasom van. L. rávágta, hogy mindegy, sietnünk kell, különben lekéssük a buszt. Én mondtam neki, hogy ennek csúnya szívás lesz a vége…sajnos így is lett.

Leintettünk egy taxit, mutogattuk neki a papírunkat, az meg bólogatott, hogy „oké, oké!”. Na, kb. 20-25 perc után a klasszikus átb…ás áldozatai lettünk: a buszpályaudvarra érve L. adja az ötszázast, a muksi meg mutogatja, hogy nem tud visszaadni (vagyis legfőképpen nem akar). Mi próbáltunk angolul feleselni, erre meg azt mutogatta, hogy nem beszél angolul, meg egyébként is süketnéma. Az idő meg csak telt… A fickó kezében ott volt egy százas, a pénztartó helyén egy ötvenes. L. kikapta a kezéből és a pénztartóból a lóvét, majd a taxis felmenőinek sűrű emlegetése közben rávágtuk az ajtót.

Az 500-asból sikerült 150-et visszaszerezni, de így is 350 SYP-be került az egyébként százas értékű út. Alighanem ez volt az a pont, amikor L. végképp eldöntötte, hogy lerövidítjük Szíriát, és két nappal korábban megyünk vissza Törökországba. Már én sem éreztem értelmét a tiltakozásnak.

A taxis affér után jött a következő. Alighogy kiszálltunk a kocsiból, megrohantak minket a felhajtók. Tulajdonképpen még kettőt sem pislogtunk, máris baksist követeltek valamiért, amiről fogalmunk sem volt, hogy miért is járna, merthogy nem történt semmi…az egyik végül leintett egy épp kigördülő buszt, és gyakorlatilag a még mozgó járműre fellökött minket. Utóbb belegondolva, szerencse, hogy nem a kerekek alatt kötöttünk ki. A buszon csak néztek, ahogy szó szerint beestünk az ajtón.

Miután helyet foglaltunk, igyekeztük a felpaprikázott hangulatunkat kissé jegelni. Ebben egy kedves lány volt a segítségünkre.

                Egyébként ez minden egyes alkalommal így ment: volt valami csúnya szivatás/átverés (vagy annak vélt esemény), ami nagyon kiborított, és utána jött egy kedves ember, aki segítőkézségével helyrebillentette lelki békénket.

A lány is mondta, hogy maximum egy százast ér a belváros - Harasta táv, helyieknek 75 SYP: Egész jól beszélt angolul, így gyakorlatilag végigbeszélgettük az utat. Meglepő volt, hogy először L.-t szólította meg: szokatlan gesztus ebben az országban, hogy idegen nő csak úgy leszólít egy európai pasast. A mi csajszinkat nem kellett félteni, osztotta az utaskísérőt és a sofőrt, intézte a mi ügyeinket is. Felajánlotta, hogy körbevezet Boszrában, de ezt udvariasan igyekeztünk elhárítani. Végül valamivel Boszra előtt szállt le, mi meg tovább utaztunk.

Boszrában a busz a színház mellett rakott ki, már itt is vártak a busztársaságok emberei. Másodpercek alatt becserkésztek minket, s pár perc múlva megvolt a visszaúti jegyünk. Közben segítettünk egy ultraszerencsétlen japócának tolmácsolni, mert vele is jegyet akartak vetetni, de a srác nem értette, mikor megy vissza a busz. Az arab számokat meg nem tudta elolvasni, így mikor mi leírtuk az Európában használt „arab” számokkal, nagyon megörült, bár a kommunikációban ez továbbra sem jelentett előrelépést közte és a jegyárus fickó között. Az arab már a fejét fogta, és nagyokat sóhajtozott, mi meg a röhögőgörcs kitörése előtt elhagytuk a terepet.

Boszra - színház

Boszra i.e. 71-ben a Nabateus királyság északi részének fővárosa lett, majd 106-ban a rómaiak a Birodalomhoz csatolták, s Arabia Provincia székhelyévé tették. A bizánci uralom után arab foglalás következett, a hagyomány szerint itt térdelt le az a teve, amely a Korán első példányát hozta Szíriába. A keresztes háborúk folyamán Boszra többször volt csata színtere, de a római színház köré emelt erődítménnyel bevehetetlen város maradt. Végül ami a kereszteseknek nem sikerült, sikerült másoknak: a pusztai beduin törzsek állandó támadásai miatt a karavánok és a zarándokok Boszrát elkerülő útvonalakat választottak, így a nagy múltú város jelentéktelen faluvá sorvadt, a lakosok pedig beköltöztek a római és a kora keresztény épületek maradványaiba.

Boszra

A város épületei fekete bazaltból épültek. Elsőként a színházat kerestük fel, melyről már sok ígéretes fotót láttunk. A sötét – (mű)fáklyákkal megvilágított - folyosókon bolyongtunk, majd egy néprajzi kiállítást néztünk meg, s csak ezután kerítettünk sort magára a színházra. Ez meglepően jó állapotban maradt fenn, ugyanis amikor az arabok erődítménnyé alakították, a nézőteret földdel töltötték fel. Kezdetben rajtunk kívül senki sem volt ott, majd jött egy amerikai vagy angol egyetemistákból álló csoport. Egyikük kiállt a színpadra, és vmi. operaáriát trillázott el, kezdetben még egész elfogadható módon, majd egyre inkább rossz macskavernyogásra hasonlítva. Mindenesetre arra jó volt, hogy a színház remek akusztikáját érzékelhessük, ezért a csoport tapsvihara mellett mi is erőtlen tapsikolással jutalmaztuk a produkciót. Miután bejártuk a színházat, megkerestük a WC-t. Ezt senkinek sem ajánlom - max. szkafanderben -, ugyanis amint beléptünk ötmillió kiéhezett szúnyog támadta a ruhák alól kilógó testrészeinket. A szúnyogok ősanyjára tett cifra megjegyzések közben megint megemlékeztem arról, hogy mennyivel könnyebb a férfiak élete ilyen téren… Ja és, hogy a pálya még egy kicsit nehezítve legyen, egy méretes varangyot is kerülgetnem kellett a budiajtóban.

A színház után bebandukoltunk az egykori városba: a római termákhoz, a Decumanuson keresztül a Tetrapylonig. Itt a „szokásos” hamispénz és antikvitáskereskedők rohamát ügyesen hárítottuk, s közben magunkban jót nevettünk az orosz nőn, aki vett vagy egy tucat gagyi pénzt jó áron.

Boszra

Sajnos a város maradványai gyakorlatilag egy szemétkupac tetején/közepén állnak, így ez sokat ront az esztétikai hatáson…

A buszjegyárusok azt mondták, hogy 3-ra menjünk vissza, és akkor még (csak úgy mellékesen) tudunk vásárolni ezt-azt a boltjukban. Na nekünk eszünk ágában sem volt vásárolni, ezért kissé arrébb, egy nem működő szökőkút káváján üldögélve csaptuk agyon a maradék időt. A busz végül háromnegyed négykor indult vissza. A színház mellett elkanyarodó úton, a kanyarban kell ácsorogni, ott veszi fel a turistákat. Két óra múlva már Damascusban voltunk. Alighogy kiszálltunk a buszból, L.-t megrohanták a taxisok, én - a nagyobb bajt megelőzendően – elkezdtem hajtogatni az egyetlen (Dettytől) megtanult arab számot, és a taxis arcába betűztem tagoltan: „Míííjjja khamszííín!!!, „Míííjjja khamszííín!!!”

Az nézet rám hülén, és kérdezte, hogy mi a fene „Míííjjja khamszííín? Na vajon mi? Mit akarhat egy szerencsétlen turista a várostól kb. 10 km-re levő buszpályaudvaron? Talán bizony egy zsák krumplit? Neeeeem. Mindössze egy elfogadható árú fuvart. L. jót röhögött, és mondta a pofának, hogy a belvárosba akarunk menni. Végül nem „Míííjjja khamszííín!!!” lett a fuvar ára, hanem 200 SYP, de legalább jó fej volt az ürge, L.-al végigdumálták az utat.

Egész nap nagyon kiéheztünk, s elhatároztuk, hogy este a bazárban kerítünk vacsorát: nem gondoltunk bonyolult dolgokra, mindössze kiflit, sajtot, uborkát akartunk venni. Mindez kb. 3 órás ügyintézést vett igénybe, már csak az uborka hiányzott, de azt egyszerűen nem találtunk sehol sem. Fáradtan ballagtunk hazafelé, mikor L. a szeme sarkából meglátott az út szélén egy öreg bácsit, akinek a kordéján vagy 3 zsáknyi uborka volt felhalmozva. Gyorsan választottunk is 4 szemet, az ötödiket meg ajándékba kaptuk, így mára is megvolt a „finom” vacsora.

Damaszkusz - bazár

Damaszkusz este

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.