Május 27.

Mivel tegnap elhatároztuk, hogy ennyi elég volt Damaszkuszból, s Seidnayya, Maalula felkeresésétől eltekintünk, így reggeli után kijelentkeztünk a hotelből. Még pénz kellett váltanunk, így gyorsan elcaplattunk a városba. Ez volt a 4. napunk Damaszkuszban, s már nekem is fájt a levegővétel, L.-nak meg szép óvatosan, de biztosan és folyamatosan vérezgetett az orra a szmogtól. Én személy szerint már nagyon vártam Palmyrát, hogy ott kipihenhessük a nagyvárossal járó kellemetlenségeket.

Visszaérve a hotelbe, telefonáltunk a követségre, az entry card ügyében. Ott nem volt senki, aki beszélt volna magyarul (Jó, hogy Magyar Nagykövetség…), angolul próbáltuk körülírni több-kevesebb sikerrel a történteket. Végül a szállodás pasi arabul magyarázta a nagykövetség képviselőjének, hogy mi a gond. Sokra azonban ő sem jutott, így abban maradtunk, hogy bizonyára nem lesz gond. Legalábbis, reménykedjünk benne…

Elbúcsúzkodtunk, majd fogtunk egy taxit a Harastára. Sikerült Damaszkusz legkisebb, de egyben legbecsületesebb taxisát megcsípni. Szó nélkül kapcsolta be a taxamétert. Az autó annyira pirinyó volt, hogy én magam alig fértem be a hátsó ülésre, a nagyhátikat meg rám tuszkolták be. Iszonyatos forgalomban araszoltunk, mindenki dudált ezerrel, sofőrbácsink meg nyomta a kicsi kocsin, ahogy kifért. Háromszor akkora Range Roverek és szuperluxus terepjárók elé vágtunk be. Néha úgy éreztem, menten matrica lesz belőlünk, de legalábbis mindjárt beleáll a hátsómba a „lenyomott” terepjáró vadrácsa.

Szerencsére ezt az utat is sikerült túlélni, s láss csodát, mit mutat a taxaméter: a belvárostól a buszpályaudvarig 65 SYP. No comment… L. végül 100-ra kerekítve jutalmazta a bravúros fuvart.

A buszpályaudvaron át kellett menni egy fémdetektoros kapun. Előtte persze minden fémes cuccot levetni, letenni. Mi legalábbis így próbálkoztunk, a helyi erők meg csak özönlöttek át a kapunk, ami persze folyamatosan csipogott, vijjogott, szirénázott. Ha az őröknek vkit sikerült megállítani a nagy kavalkádban, azt kézi fémkeresővel is megcsipogtatták. Persze az is visított mindenféle hangokon; remek, minden rendben, legalább tudjuk, hogy működik mindkét berendezés: lehetett tovább menni.

Buszunk (Kadmus) fél egykor indult Palmyrába, viteldíj: 175 SYP/fő.

Palmyra romjai közt

Fél négykor érkeztünk meg a „sivatag királynőjének” nevezett Palmyrába. Mivel a Lonelyban már olvastunk az itteni taxisok pofátlanságáról, így lelkileg felvérteződve léptünk ki a buszból a sivatagi forróságba. Rögtön le is támadtak minket, általában 50 SYP-ért akartak fuvarozni a városba. Dacosan felpakoltuk a táskákat, és látványosan vonulni kezdtünk a város irányába. Erre mellénk gurult egy fickó, aki rájött, ha kicsivel kevesebbet mond, nyerő ügye lehet. 35 SYP-ért ráálltunk a fuvarra. A Lonelyból a Sun Hotelt néztük ki, így először oda vitettük magunkat. Megnéztük a szobákat, bagóért lehetett volna egy koszos kis lyukban aludni, de én megmakacsoltam magam, és közöltem L.-el, hogy eszem ágában sincs itt maradni. A szállodás egyébként rendes volt, még próbálkozott pár kedvezményes árral, de miután látta, hogy esélytelen a dolog, mondta, hogy hagyjuk ott a hátikat, míg kerítünk megfelelő szállást. Átballagtunk az Ishtarral szemközti Bel Hotelbe, itt is megnéztünk pár szobát, s végül megegyeztünk egy 1200 SYP árú szobában. Sajnos naivan utcára néző szobát választottunk….

Palmyra - a Baal Shamin-templom, háttérben a Qala'at Ibn Maan (arab vár)

Palmyra

Palmyra - a tetrapilon

Este sétálni mentünk a romokhoz, visszavertünk pár bóvlit eladni szándékozó árus és baksiskuncsorgó gyerek támadását, majd naplemente után hazaballagtunk. Már nagyon éhesek voltunk, ezért vacsibeszerzésre indultunk. Beültünk a Lonely által ajánlott, legolcsóbb helyre (Traditional Palmyra Restaurant), ahol kiderült, hogy sokkal drágább a kaja, mint az aleppói ill. a hamai 5 csillagosban. Egy db. falafel 150, 1 db. shawarma 300 SYP-be került volna (csak úgy emlékeztetőül: Hamában a Le Jardinban fizettünk mindenért 500 SYP-et – szervízdíjjal, borravalóval, öt csillagos minőséggel és kiszolgálással). Ebben a „resztorant”-ban meg szinte a poros utcán kellett ülni, és durván túlárazott ócska kaják közül válogatni. Egy-egy mikronnyi lencselevest vágtunk be (50 SYP/fő), majd otthagytuk őket. A felszolgáló bosszúsan meg is jegyezte: „Ez aztán gyors volt!”.

Ezután egy egyszerű falafelt akartunk keríteni, de hiába tettünk meg vagy 3 kört Palmyra New Townban, az egész porfészekben nem lehetett falafelt kapni. L. kiakadt, s közölte, hogy nem hajlandó tovább keresni, hazamentünk. Nekem ekkor jött a mélypont, s - szégyen-nem szégyen – a pokolba kívántam egész Palmyrát összes lakójával együtt. Amikor kb. 4 héttel ezelőtt a kórházban feküdtem, nem erről ábrándoztam…kibőgtem magam, aztán bekanalaztam a jól bevált zacskóslevest, majd aludni próbáltunk.

Na, ekkor következett a „hely szellemének bosszúja”, ugyanis Palmyrában egyszerűen nincs mit csinálni. Napközben van vagy 40 fok, mindenki alszik, csend van és nyugalom. (Ez tévesztett meg minket!) Aztán este – ahogy lehűl kissé a levegő – előveszik a kínai robogókat, és fel-alá cikáznak a városban. A gyerekek vsz. számháborút játszanak, üvöltve rohangálnak a poros utcákon, a felnőttek meg – ha nem robogóznak – akkor vmi. szintén üvöltő zenére dajdajoznak. Mindezt kb. éjjel egyig élvezhettük az utcára néző szobánkból.

Palmyra - háttérben a "sírok völgye"

Május 26.

A mai napon Boszrába készültünk. Indulás előtt a szállodában leírattuk egy papírra hová akarunk menni, azt is ráírták, hogy mennyiért (100 SYP). Miközben igyekeztünk taxit fogni, szóltam L.-nak, hogy csak ötszázasom van. L. rávágta, hogy mindegy, sietnünk kell, különben lekéssük a buszt. Én mondtam neki, hogy ennek csúnya szívás lesz a vége…sajnos így is lett.

Leintettünk egy taxit, mutogattuk neki a papírunkat, az meg bólogatott, hogy „oké, oké!”. Na, kb. 20-25 perc után a klasszikus átb…ás áldozatai lettünk: a buszpályaudvarra érve L. adja az ötszázast, a muksi meg mutogatja, hogy nem tud visszaadni (vagyis legfőképpen nem akar). Mi próbáltunk angolul feleselni, erre meg azt mutogatta, hogy nem beszél angolul, meg egyébként is süketnéma. Az idő meg csak telt… A fickó kezében ott volt egy százas, a pénztartó helyén egy ötvenes. L. kikapta a kezéből és a pénztartóból a lóvét, majd a taxis felmenőinek sűrű emlegetése közben rávágtuk az ajtót.

Az 500-asból sikerült 150-et visszaszerezni, de így is 350 SYP-be került az egyébként százas értékű út. Alighanem ez volt az a pont, amikor L. végképp eldöntötte, hogy lerövidítjük Szíriát, és két nappal korábban megyünk vissza Törökországba. Már én sem éreztem értelmét a tiltakozásnak.

A taxis affér után jött a következő. Alighogy kiszálltunk a kocsiból, megrohantak minket a felhajtók. Tulajdonképpen még kettőt sem pislogtunk, máris baksist követeltek valamiért, amiről fogalmunk sem volt, hogy miért is járna, merthogy nem történt semmi…az egyik végül leintett egy épp kigördülő buszt, és gyakorlatilag a még mozgó járműre fellökött minket. Utóbb belegondolva, szerencse, hogy nem a kerekek alatt kötöttünk ki. A buszon csak néztek, ahogy szó szerint beestünk az ajtón.

Miután helyet foglaltunk, igyekeztük a felpaprikázott hangulatunkat kissé jegelni. Ebben egy kedves lány volt a segítségünkre.

                Egyébként ez minden egyes alkalommal így ment: volt valami csúnya szivatás/átverés (vagy annak vélt esemény), ami nagyon kiborított, és utána jött egy kedves ember, aki segítőkézségével helyrebillentette lelki békénket.

A lány is mondta, hogy maximum egy százast ér a belváros - Harasta táv, helyieknek 75 SYP: Egész jól beszélt angolul, így gyakorlatilag végigbeszélgettük az utat. Meglepő volt, hogy először L.-t szólította meg: szokatlan gesztus ebben az országban, hogy idegen nő csak úgy leszólít egy európai pasast. A mi csajszinkat nem kellett félteni, osztotta az utaskísérőt és a sofőrt, intézte a mi ügyeinket is. Felajánlotta, hogy körbevezet Boszrában, de ezt udvariasan igyekeztünk elhárítani. Végül valamivel Boszra előtt szállt le, mi meg tovább utaztunk.

Boszrában a busz a színház mellett rakott ki, már itt is vártak a busztársaságok emberei. Másodpercek alatt becserkésztek minket, s pár perc múlva megvolt a visszaúti jegyünk. Közben segítettünk egy ultraszerencsétlen japócának tolmácsolni, mert vele is jegyet akartak vetetni, de a srác nem értette, mikor megy vissza a busz. Az arab számokat meg nem tudta elolvasni, így mikor mi leírtuk az Európában használt „arab” számokkal, nagyon megörült, bár a kommunikációban ez továbbra sem jelentett előrelépést közte és a jegyárus fickó között. Az arab már a fejét fogta, és nagyokat sóhajtozott, mi meg a röhögőgörcs kitörése előtt elhagytuk a terepet.

Boszra - színház

Boszra i.e. 71-ben a Nabateus királyság északi részének fővárosa lett, majd 106-ban a rómaiak a Birodalomhoz csatolták, s Arabia Provincia székhelyévé tették. A bizánci uralom után arab foglalás következett, a hagyomány szerint itt térdelt le az a teve, amely a Korán első példányát hozta Szíriába. A keresztes háborúk folyamán Boszra többször volt csata színtere, de a római színház köré emelt erődítménnyel bevehetetlen város maradt. Végül ami a kereszteseknek nem sikerült, sikerült másoknak: a pusztai beduin törzsek állandó támadásai miatt a karavánok és a zarándokok Boszrát elkerülő útvonalakat választottak, így a nagy múltú város jelentéktelen faluvá sorvadt, a lakosok pedig beköltöztek a római és a kora keresztény épületek maradványaiba.

Boszra

A város épületei fekete bazaltból épültek. Elsőként a színházat kerestük fel, melyről már sok ígéretes fotót láttunk. A sötét – (mű)fáklyákkal megvilágított - folyosókon bolyongtunk, majd egy néprajzi kiállítást néztünk meg, s csak ezután kerítettünk sort magára a színházra. Ez meglepően jó állapotban maradt fenn, ugyanis amikor az arabok erődítménnyé alakították, a nézőteret földdel töltötték fel. Kezdetben rajtunk kívül senki sem volt ott, majd jött egy amerikai vagy angol egyetemistákból álló csoport. Egyikük kiállt a színpadra, és vmi. operaáriát trillázott el, kezdetben még egész elfogadható módon, majd egyre inkább rossz macskavernyogásra hasonlítva. Mindenesetre arra jó volt, hogy a színház remek akusztikáját érzékelhessük, ezért a csoport tapsvihara mellett mi is erőtlen tapsikolással jutalmaztuk a produkciót. Miután bejártuk a színházat, megkerestük a WC-t. Ezt senkinek sem ajánlom - max. szkafanderben -, ugyanis amint beléptünk ötmillió kiéhezett szúnyog támadta a ruhák alól kilógó testrészeinket. A szúnyogok ősanyjára tett cifra megjegyzések közben megint megemlékeztem arról, hogy mennyivel könnyebb a férfiak élete ilyen téren… Ja és, hogy a pálya még egy kicsit nehezítve legyen, egy méretes varangyot is kerülgetnem kellett a budiajtóban.

A színház után bebandukoltunk az egykori városba: a római termákhoz, a Decumanuson keresztül a Tetrapylonig. Itt a „szokásos” hamispénz és antikvitáskereskedők rohamát ügyesen hárítottuk, s közben magunkban jót nevettünk az orosz nőn, aki vett vagy egy tucat gagyi pénzt jó áron.

Boszra

Sajnos a város maradványai gyakorlatilag egy szemétkupac tetején/közepén állnak, így ez sokat ront az esztétikai hatáson…

A buszjegyárusok azt mondták, hogy 3-ra menjünk vissza, és akkor még (csak úgy mellékesen) tudunk vásárolni ezt-azt a boltjukban. Na nekünk eszünk ágában sem volt vásárolni, ezért kissé arrébb, egy nem működő szökőkút káváján üldögélve csaptuk agyon a maradék időt. A busz végül háromnegyed négykor indult vissza. A színház mellett elkanyarodó úton, a kanyarban kell ácsorogni, ott veszi fel a turistákat. Két óra múlva már Damascusban voltunk. Alighogy kiszálltunk a buszból, L.-t megrohanták a taxisok, én - a nagyobb bajt megelőzendően – elkezdtem hajtogatni az egyetlen (Dettytől) megtanult arab számot, és a taxis arcába betűztem tagoltan: „Míííjjja khamszííín!!!, „Míííjjja khamszííín!!!”

Az nézet rám hülén, és kérdezte, hogy mi a fene „Míííjjja khamszííín? Na vajon mi? Mit akarhat egy szerencsétlen turista a várostól kb. 10 km-re levő buszpályaudvaron? Talán bizony egy zsák krumplit? Neeeeem. Mindössze egy elfogadható árú fuvart. L. jót röhögött, és mondta a pofának, hogy a belvárosba akarunk menni. Végül nem „Míííjjja khamszííín!!!” lett a fuvar ára, hanem 200 SYP, de legalább jó fej volt az ürge, L.-al végigdumálták az utat.

Egész nap nagyon kiéheztünk, s elhatároztuk, hogy este a bazárban kerítünk vacsorát: nem gondoltunk bonyolult dolgokra, mindössze kiflit, sajtot, uborkát akartunk venni. Mindez kb. 3 órás ügyintézést vett igénybe, már csak az uborka hiányzott, de azt egyszerűen nem találtunk sehol sem. Fáradtan ballagtunk hazafelé, mikor L. a szeme sarkából meglátott az út szélén egy öreg bácsit, akinek a kordéján vagy 3 zsáknyi uborka volt felhalmozva. Gyorsan választottunk is 4 szemet, az ötödiket meg ajándékba kaptuk, így mára is megvolt a „finom” vacsora.

Damaszkusz - bazár

Damaszkusz este

Május 25.

Reggelire befalatoljuk a szokásos „papírkenyeret”, sajtot, olívabogyót. L. szóvá teszi az éjszakai áramszünetet. Állítólag az utcában romlott el valami, de dolgoznak a kijavításán. Azért L. – biztos, ami biztos alapon-, s kissé cinikusan kér egy gyertyát mára. Húúú, láttam, nagyon hízott a mája, amikor ezt előadta! J De hipp-hopp, már elő is kaptak a szekrényből egy gyertyát, így romantikus este elé nézünk.

Mára egy laza bazári tekergést és a Nemzeti Múzeumot terveztük be.

Souq al-Hamidiyya

parfümárus

"damaszkuszi lányok"

A bazárban a tegnap már felfedezett Souq al-Hamidiyyán indulunk befelé, a tömeg most elviselhetőbb mértékű, mint este. A Souq al-Hamidiyya II. Abdul Hamid török szultánról kapta a nevét, ugyanis ő építette újjá egy nagy tűzvész után. Kb. egy másodperces óvatlan bámészkodásnak az lett a vége, hogy egy magyarul folyékonyan beszélő! árus beinvitált minket az üzletébe „csak nézni”. A „csak nézninek” persze „csak kicsi vásárolni” lett a vége, de végül is ráálltunk az alkura, mert az otthon maradottakra is gondolni kell. Két darab damasztterítővel és egy darab selyemsállal lettünk gazdagabbak, közben majd szívrohamot kaptunk a méregerős „gratis” teától. Az árus pasi valaha egy magyar lánynak csapta a szelet, évekig élt Magyarországon a nőci kitartottjaként, innen a nyelvtudás. Sok dolga nem volt Magyarországon, ill. csak egy, de abban remekelnie kellett. J Aztán a szerelem véget ért, a pasi meg visszaköltözött Szíriába kb. 5 éve. Nagyon örült nekünk, hogy gyakorolhatja magyar nyelvtudását + még el is adhat valamit.

A Souq végén található a Jupiter Damascenus-templom maradványa, e mögött pedig az Umayyad Mecset bukkan fel. A tegnap esti kivilágításban is nagyon tetszett a mecset, ha nem felejtjük otthon a kendőmet, be is megyünk. Mivel elfelejtettük, így mára maradt a mecsetlátogatás. Belépő 100 SYP/fő (én kapok gúnyát is). Egyes útikönyvek szerint ez a nagymecset a mekkai, medinai, jeruzsálemi után a negyedik legszentebb hely az iszlámban, bár 2007-ben, mikor Tunéziában voltunk, a kairouani nagymecsetről is ugyanezt olvastuk. Végül is mindegy, hogy hányadik a sorban, nekem nagyon tetszett. A római időkben a helyén a Jupiter-templom állt, ezt a bizánciak lerombolták, és a IV. század végén Nagy Theodosius idején ráépítették keresztelő Szt. János bazilikáját, azóta itt őrzik szegény fejét is. Az arabok 635-ben foglalták el Damascust, s közel 70 évig - rendkívül civilizált módon - a keresztényekkel együtt imádkoztak a templomban. Ezután valakinek eszébe jutott, hogy hát a templomot el is lehet foglalni (s akkor már miért is ne tegyék meg?!), így kiűzték a keresztényeket, s megkezdődött a világszép mecset kialakítása. Az udvar egyszerűen lenyűgöző, többször is körbejártuk. A keskenyebb mecsetrészen vmi. nagy szentnek van ereklyéje, mert mindenki sírva-ríva csókolgatta a szentségeket körülvevő kerítést. Egészen megható volt az az igazi áhítat, szomorúság, fájdalom, ami ezt a helyet körüllengte. Biztos öregszem, de nagyon meghatódtam, akár még be is tudtam volna szállni pár krokodilkönnyel a többiek közé. Végül mégis inkább megtartottam őket magamnak. A nagy imateremben az őrök külön tereltek L.-től, de mivel mindenki össze-vissza mászkált, így én sem aggódtam ezen nagyon. Leültem, pihengettem, nézelődtem, olvasgattam, L. fotózgatott, aztán amikor kipihentem magam, felkerekedtem, és megnéztem Keresztelő Szent János fejét. Ill. csak az azt őrző sírhelyet, merthogy nem sok mindent látni egyébként.

Umayyad mecset udvara

Umayyad mecset

Umayyad mecset

Umayyad mecset - a lánc mögött a női részleg

Umayyad mecset - ima

portré a mecset udvarán

Íme, a Paradicsom!

A mecset után meg akartuk nézni a Szaladin mauzóleumot, de az felújítás miatt zárva volt. Ezután tovább csavarogtunk a bazárban, a cél az volt, hogy visszafelé úton kijussunk az Egyenes utcára. Ez több-kevesebb megtévelyedés után sikerült is, s legalább találtunk egy jó kis pékséget, ahol végre finom péksüteményeket lehetett kapni.

Végigcsattogtunk a híres utcán, de ez valahogy nem olyan hangulatos, mint a souq többi része.

pékség

Már fél négy volt, mire a múzeumhoz értünk. Vacilláltunk, bemenjünk-e, de helyesen döntöttünk, hogy igen, mert ugyan csak 6-ig van nyitva, de ennyi idő alatt is meg lehet nézni. A feliratok eléggé kaotikus elrendezésűek, néha angolul, néha arabul, néha franciául szólnak, így egy idő után már ezeket sem nézegettük. Az egyik őrnek nagyon szimpatikusak lettünk, ahogy bogarásztuk a tárlókat, s felengedett az egyébként lezárt pattintott kőkori részbe. A római részleget épp borzalmas munkatempóval tatarozzák. Miután kinézegettük magunkat, kiültünk a múzeum kávézójába. Kellemes kertre néző intézmény, de a számlánál leesett az állunk: 150 SYP-ért kaptunk 2 teát (itallap nincs, vigyázat!).

Bosszúsan indultam a múzeum két betűs helyiségébe. Persze ez is fizetős. Nem volt apróm, de gondoltam majd lesz valahogy, bementem. Két pasas volt bent, előadtam nekik, hogy csak nagy pénzem van, de nagyon kell. A fiatalabb nagy durrogva közölte, hogy akármi lesz, márpedig itt fizetni kell. Miközben folyó ügyeimet intéztem, a háklis manusz szerencsére odébbállt, s az idősebb intett, hogy menjek csak, ne is foglalkozzak vele.

A múzeumozás után hazaplattyogtunk, s romantikus gyertyafénynél megvacsoráztuk a következő zacskósleves-adagunkat.

Május 24.

L. éjjel hascsikarásra ébredt, s innentől kezdve az ágyat a WC-re cserélte. Mivel már korábban felfegyverkeztünk Ercefuryllal, így gyorsan bevett egy szemet, de nem használt. Pár óra kivárás múlva kevertünk egy fincsi Smecta-koktélt (ezt meg még nekem írta fel tavaly a doki a török f..sás után), s ez már hatott is valamelyest, ezért egy második koktélt is leküldött utána. Így már huzamosabb időre is ki mert jönni szegénykém a fürdőből, s 11 körül még a szobából is bátorkodtunk kijelentkezni. Nekem ezúttal mázlim volt: a falafeltől semmi nyavalyatörést nem kaptam be. Legalább most tudtuk, melyik kaja volt a bűnös…

Kijelentkezéskor a tegnapi shawarmástól kapott 500-assal akartunk fizetni, mikor megkérdezte a recepciós, hogy honnan szedtük ezt a pénzt. Mondtuk, hogy attól akitől a dögkórt is: a csirkejelű gyorstalpalótól. Nézett egyet a pasas, s kijelentette, hogy ez a fajta pénz már rég nincs forgalomban. Azért elvette tőlünk, s gondolom utána lement „kiverni” a csirkéstől az érvényes bankjegyet. Remélem, hogy legalábbis elküldte a búsba!

Ez például nem volt egy kellemes momentuma az utazásnak: ott állsz egy átf.sott éjszaka után egy érvénytelen 500-assal a kezedben, amit szemrebbenés nélkül nyomtak a kezedbe, miután ott költötted a pénzedet…. Szóval javaslom, hogy ezt a shawarmázót kerüljétek el.

Hívtunk egy taxit, ami 40 SYP-ért volt hajlandó elvinni a buszpályaudvarra. Itt összefutottunk az olasz régészlánnyal, aki épp Tartusba indult. A mi buszunk Damaszkuszba épp délben indult (Al-Ahliah). Ez kicsit nyúzottabb volt, mint amilyenekkel korábban utaztunk, de azért fél háromra sikerült Damaszkuszba érni. Itt a Harasta állomáson tett le a busz. Lélekben már igyekeztem felkészülni a taxisok rohamára, így valamelyest felvérteződve hárítottam az első – 10 USD-s – ajánlatott. Kisebb licitálás alakult ki ránk, s végül egy 200-as bekiabálás győzött: irány a Ghazal Hotel. /Utóbb kiderült, hogy a kétszáz is pont a duplája a Harasta-belváros árnak: még egy szívás mára./

Már tegnap felhívtam a hotelt, hogy érkezni fogunk (e-mailben foglaltam korábban), magyaráztak ugyan valamit a telefonban, de végül azt mondták, hogy minden rendben, így nem aggódtam.

Mikor odaértünk, leültettek, s kezdődött a többfázisú szivatás:

1. fázis: lesz szobánk, de meg kell várni, hogy a spanyolok kicuccoljanak – kontra: a spanyolok még véletlenül sem kerültek elő
2. fázis: aludjunk a tetőn – kontra: ja, persze, ilyen szétf..sott állapotban…
3. fázis: ők ajánlanak egy hasonló árú szállodát – kontra: fel is hívott egyet, de az 2500 SYP lett volna az 1700 helyett. Ennyit a hasonlóságról…
4. fázis: menjünk másik szállodába - kontra: itt volt a mélypont, L. szerintem ölni tudott volna, s ezt egy jól irányzott pillantással tudatta a hotelos fickóval (Dettykém, Te pont ráéreztél, s ekkor küldted az smst!)
5. fázis: mégse menjünk sehova (mivel B. barátai vagyunk, akik az ő barátaik is így…hmmm…), adnak egy egyágyas szobát – kontra: részünkről ok., de a szoba valamiért mégsem állt elő
6. fázis: az éjszakás recepcióst kirugdosták egy egyébként üres kétágyas szobából, végre lett szobánk – kontra:  se ágynemű nem volt, se takarítás, de már örültünk, hogy a történet végére értünk, így végre becuccoltunk

A szoba egyszerű, két ágy, egy éjjeliszekrény, asztal. Ablak van ugyan, de kb. 2,5 m magasan, kinyitni, elérni nem lehet, előtte sárga függöny fogja el a természetes fény útját. Van egy másik ablaksor is hasonló magasságban, ez egy másik szobára „néz”. A szoba egyik szélén – mint egy baromi nagy szekrény – áll a fürdőszoba. Ezt tényleg úgy kell elképzelni, mintha belépnél a szekrénybe zuhanyozni. J A „szekrény” tiszta, angol wc-vel ellátott. Van egy ventillátorunk és egy légkondink is – utóbbi vsz. megint központi szabályozású -; hűtő, TV ez estben nem doppingolja életkörülményeinket.

Miután estére sikerült csekély mértékben lelket verni magunkba, besétálunk a városba, s teszünk egy kört a bazárban. Gyalog kb. 10 perc a híres damaszkuszi bazár. Az aleppóival ellentétben itt szerintem sok a bóvli, a csilli-villi csecsebecse. Viszont gyerekruhák nagyon aranyosak vannak, ha lenne egy „törpe” otthon, vennék neki egy zsák ruhácskát. Mivel apró utód még nem vár haza, így erről csak elméleti síkban ábrándozunk, s inkább a praktikus oldalon maradva egy gyógyszertárban orvosi alkoholt veszünk a Tatonka alkoholos főzőnkbe. A főzőhöz megalkuszunk egy kis vízmelegítő ibrikre. Ezzel előáll a mai vacsorakészítés teljes felszerelése. Hazaérve üzembe helyezzük a „konyhát”, s nemsokára iszogatjuk a finom-finom zacskóslevesünket. Milyen jól is esik ez a tegnapi éjszaka ill. a mai koplalás után! Mondhatni, a nap fénypontja.

Souq al-Hamidiyya

Mivel ez a nap eléggé megtépázott minket, gyakorlatilag a tyúkokkal feszünk. L. éjjel felkel, hogy meglátogassa a „szekrényt”. Én újabb őrjöngésre ébredek: nincs áram, tök sötét van a szobában és az egész hotelben. L. a vaksötétben motoszkálva megpróbálja kitúrni a nagyhátiból a zseblámpát (ha már egyszer oda nem vittük, ahol tudtuk, hogy szükségünk lesz rá, akkor legalább itt vegyük hasznát!), de persze nem találja. Eddigre már az összes aprószentek a mi szobánkba gyűlnek, s L. dörgedelmes átkai alapján a hotelnek mentén el kellene tűnnie a föld színéről, de legalábbis a porba omlania. Zseblámpa helyett végül is a kártyaolvasó romantikus fényénél talál be a „szekrénybe”, s ott is a megfelelő helyre.

Május 23.

L. már hajnali hatkor fenn kukorékolt – otthon bezzeg alig bírom felébreszteni -, nem tudott aludni a sarlós fecskék vijjogása miatt. A kedves kis madarak olyan nagy perpatvart csaptak, hogy majdnem eladták az egész várost. Egyébként amúgy is korán akartunk kelni, mert reggelit kellett vásárolni az egész napos túra előtt, szóval még jó is, hogy fecskevijjogásra ébredtünk, s nem a telefon ébresztőnótájára.

Leballagtunk a közeli piac bejáratához. Az egyik – kezdetben – szimpatikusnak látszó süteményárusnál vettünk két méretes, szirupban álló péksüteményt (40 SYP). Azért írom, hogy kezdetben szimpatikusnak látszó, mert amint kifizettem a sütiket, megláttam, hogy egy méretes csótány sasszézik a falon. Innentől kezdve valahogy nem tudtam a bizalmam visszanyerni a sütikkel szemben – bár az éhség nagy úr, s eszegettem is belőlük – de a nap végére mégis a kukában végezték. Következő felvonásként 5 kiflit vettünk a pékségben (25 SYP), 4 banánt (70 SYP), különféle zöldségeket (130 SYP) a piacon.

Miután feltöltöttük az élelmiszer-ellátmányunkat, visszamentünk a hotelbe, ahonnan 9-kor indultunk a kirándulásra.

Egy kedves, udvarias ember volt a sofőrünk, inkább a (taxisoknál ritkán előforduló) tartózkodóbb fajtából. Első állomásként Qala’at Sheisar volt feltűntetve. Kevés autókázás után megálltunk a kocsival, a sofőr mutatta, hogy „Itten a vár!”, pár gyors fotó, s indultunk tovább. Nem tudom, ha ragaszkodunk hozzá, felvitt volna –e minket, hogy ne csak békaperspektívából bámuljuk a várat, de sem mi, sem Karl nem reklamáltunk, így tovább folytattuk az utat. A következő állomás Apamea volt.

Apamea

Apameát Kr. e. 300-ban alapította Seleucos Nicator, az első szíriai szeleukida király. A várost felesége után nevezte el Apameának, s ez nemsokára Antiochiával és Selucie-vel együtt a szeleukida királyság egyik legnagyobb központjává vált. A fél milliós lakosú település Kr. e. 64-ben lett a Római Birodalom része, a ma látható építmények legnagyobb része ebből a korszakból származik. Több földrengésnek is áldozatul esett a gyönyörü város, az egyik legnagyobb 1157-ben döntögette le az épületeket, oszlopokat.

Kezdésként az egykori színház mellett álltunk meg, itt elég nehéz a terep, oda kell figyelni, hogy merre ugrándozik nagy lelkesedésében az ember. Innen már látható volt a város többi része, de a nagy távolság miatt inkább úgy döntöttünk, hogy visszasétálunk a taxihoz, s azzal közelítjük meg. A taxis a cardo maximus északi végénél rakott ki minket, s közölte, hogy a délinél fog várni. Gyorsan jegyet kellett venni – ill. ez gyorsan csak Karlnak ment, mert én itt megint rákérdeztem a régész-igazolványra. Egy fiatal srác volt a jegyárus – s róla is kiderült, hogy csak beugró -, megpróbált lewalkietalkie-zni az igazi árusnak, de nem volt vétel. Ezután mobilozott volna a szívem, de az sem sikerült. Végül biztos álltam ott vagy 20 percet mire előkerült a jegyárus, s még 10 percig tartott mag mindent kikérdezett tőlem. Honnan jöttem?, hol dolgoztam?, dolgoztam-e Szíriában? stb. Utóbbi kérdésnél kezdtem feladni, de aztán B. jótanácsára megemlítettem, hogy ha én nem is, de B. – nem mellesleg az én kedves barátom! (megfelelő hangsúllyal nyomatékosítva J!- bezony Szíriában dolgozik. Láss csodát, ez bevált! Előkerült egy baromi vastag könyv, oda szép míves macskakaparással be lett vésve, hogy ez a kis szerencsétlen – mármint szerény személyem – régész, s – miután kiállt minden próbát, keresztkérdést - ingyenes bebocsátatást nyert Szíria egyik legszebb látványosságába. L.-nek meg megvettük a szokásos 150-es jegyet.

Apamea

A cardo északi végétől Keletre jelenleg is folynak a régészeti munkálatok, itt egy ideig „elbeszélgettünk” az ásatási munkásokkal, de a kollega nem került elő. Ezután nekiindultunk az 1,85 km hosszú cardonak. Ez elképesztő látvány, szerintem szebb mint Palmyra, de hogy legalább annyira szép, az bizonyos. Útközben aztán megtaláltuk a másik helyszínen dolgozó régészt is, épp egy népes turistakülönítmény állta körül, s hátráltatta a munkában. Arra gondoltam, hogy kb. pont olyan érzés lehet így dolgozni, mint ahogy az állatkertben élnek az állatok: sok idegen körüláll, fényképez százezerrel, elsuttogja jópárszor „Óóóó, ez milyen érdekes!”, aztán jön a következő csapat.

Szóba elegyedtünk a kollegával, s miután kiderült, hogy ők is, és Karl is belga, mi meg pont régészek vagyunk, kaptunk egy kis extra idegenvezetést, miután a csoport elhúzott.

Apamea - régészek munka közben

Az idő már szorított minket – a régészeket sem akartuk hosszasan fenntartani, így elköszöntünk, s kisétáltunk a cardo déli végéhez, majd be a kávézóba, ahol a taxisunk várt. L. ivott egy kávét (55 SYP), majd ismét útra keltünk.

A túra következő állomása Musyaf ill a musyafi vár volt. A kutatások szerint bizánci alapokon nyugszik. A keresztesek 1103-ban foglalták el, de nem volt elég erejük a megtartására, ezért át kellett adniuk a misztikus asszasszin-szektának. L. már nagyon rá volt készülve erre a látványosságra ill. leginkább az asszasszinokról szóló történetek indították be a képzeletét. A várba meglepő módon csak 75 SYP/fő volt a belépő. Ide elkelhet egy zseblámpa – mi persze a szállodában felejtettük, de később Damascusban nagy hasznát vettük, mikor nem volt villany a hotelben. Mindenhová felmásztunk, minden lyukba benéztünk – már ahová mertünk. Az egyik felső emeleten letáboroztunk – rajtunk kívül a kutya sem volt ott -, előszedegettük az elemózsiánkat, és bevágtuk a kifliből-sajtból-uborkából-banánból álló fejedelmi ebédünket. Még Karlt is sikerült rábeszélni egy banánra. Szegény nagyon szégyenlős volt, nem mert elfogadni semmi mást, pedig nem hozott kaját magával.

Musyaf

Musyafból egy keskeny kis pántlikaúton ellavíroztunk Krakig (hányósok Dedalont készítsenek be!), a kilátás és a táj kárpótolt az esetenkénti gyomorfelkavarodásért.

Krak de Chevalierst én úgy képzeltem – nem tudom milyen alapon-, hogy a nagy síkság közepén van egy bazi nagy hegy, annak a tetejében egy bazi nagy vár. Ahogy Krak feltűnt a látómezőnkben, kiderült, hogy nincs bazi nagy síkság, hanem lankás domboldalak, meredekebb hegyvonulatok vannak; Krak nem is a legmagasabb hegycsúcson van; és valahogy messziről nem is tűnt olyan nagynak. De azért határozottan tetszett.

Itt is leszurkoltuk a szokásos belépőárat, s nem sokkal később összetalálkoztunk az első magyarral Szíriában. P. diák Damascusban, épp kirándulni volt. Én szólítottam meg, mert észrevettem, hogy a Rozvány-könyvet tanulmányozza lelkesen. Már korábban feltűnt, hogy ő is nagyon nézett minket, mikor elment mellettünk. Hosszasan elbeszélgettünk, sőt még egy találkozót is megbeszéltünk Damascusban, amire végül különféle viszontagságaink ill. időhiány miatt nem került sor. A világon fennmaradt egyik legjelentősebb, középkori hadiépítészeti műemlék felfedezése több órát vesz igénybe.

1031-ben Homsz emírje építette az erődítményt, hogy ellenőrzése alatt tartsa a tengerpartot a belső országrésszel összekötő útvonalat. 1110-ben a keresztesek foglalták el, 1150 és 1271 közötti időszakban Krak des Chevaliers a johanniták főhadiszállása volt. Az erőd mintegy 3000 négyzetméteres alapterületét 3 méter vastag külső fal veszi körül 13 bástyával. II. András király rendszeres adományával támogatta a vár építését és a vár védőinek ellátását miután ott járt 1218-ban.

Krak des Chevaliers

Krakban kicsit hűvösebb volt az idő, mint egyébként; ill. inkább csak nagyobb szél fújt, ami a bástyákra kimászva orkán erejűvé duzzadt. Volt alkalom, hogy én két pislantás után inkább visszamásztam a bástya belsejének védelmébe, annyira erősen fújt.

Kb. fél hétre értünk haza meglehetősen elfáradva, de még vacsit kellett szereznünk. Megkérdeztük a recepción, ajánlanak –e egy gyorskajálós helyet, s mondtak is egyet lejebb az utcában.

A buszpályaudvar irányába indultunk, találtunk is egy shawarmát árusító gyorstalpalót – azt nem tudom, hogy a hotelben erre gondoltak-e – de mi végül itt kötöttünk ki.

hamai édességek

L. egy shawarmát, én – igen nagy bölcsességgel – egy falafelszendvicset kértem. A falafel egész finom volt, így L. is bevágott egyet. Két teával öblítettünk. Mindezért 150 SYP-et fizettünk. A hely egyébként már akkor szembeszökően tiszta volt, legalábbis annak látszott. Na, de nem mind arany, ami fénylik, mert ebből is „szarany” lett a végére.

Este besétáltunk Hamába, a tegnap kinézett Oriental Battman-ba, ahol megismerkedtünk egy olasz régészlánnyal ill. a kedves és rafinált öreg boltossal. Az öreg árul sok szép, érdekes dolgot, régiségeket, csecsebecséket. Mikor a Szíriában ásó lány elment – s rólunk kiderült, hogy mi nem itt dolgozunk – előszedte a titkos tartalékait is. Vsz. ásatásokról „eltűnt” vagy egyszerű fosztogatásból származó műtárgyak voltak ezek. Sajnos ez a szakma mindenhol virágzik. Pl. a damascusi Nemzeti Múzeumban is van olyan tárló, amiben csak a (illegális) műtárgykereskedelemtől visszavásárolt tárgyak voltak.

A régészlánnyal még megbeszéltünk egy találkozót a Le Jardin-ben, de végül nem találtuk meg, pedig becsülettel visszavánszorogtunk. Sebaj, újra megnézhettük az éjszakai Hamát, mely egyértelműen a kedvenc szíriai városunk lett.

az éjszakai Hama

Május 22.

Reggel ébredés után összepakoltunk, bevágtuk a reggelit, majd lebeszéltük a recepción, hogy délutánig – míg vissza nem érünk a St. Simeonról -, otthagyhassuk a cuccunkat.

Tegnap a Bab Antakya mellett láttunk egy buszpályaudvart, a Lonely is errefelé jelezte, így elindultunk ebben az irányban. Útközben betértünk a Nemzeti Múzeum kertjébe, L. végigfotózta (szerintem) az összes szobrot. A múzeumba már nem mentünk be, mert senki sem ajánlotta, másrész az idő is nagyon fogyott, így tovább indultunk. A buszpályaudvar csak nem akart előkerülni, ill. a buszok amiket láttunk, helyijáratok voltak. Hiába kérdezgettük a buszsofőröket vagy a jegyirodában ücsörgőket, senki sem tudta, hogy hová kellene mennünk. Végül valahogy elkeveredtünk a régi buszpályaudvarra, ahol egy boltostól újra érdeklődtünk, ő erre odakiabált egy katona-szerűségnek, aki intett, hogy menjünk utánna. Megkerültük az épületet, lepukkant kis közökön, szemétdombokon vágtunk át – közben a fickó néha idegesítően pislogott hátrafelé, megyünk –e utána. Hát asszem erre a fajtára mondják: „még a szeme sem áll jól”. Azért csak mentünk utána, s kilyukadtunk a minibusz-állomáson, ahol azonnal ránk raboltak a minibuszosok. Ez biztos vmi. nagy átverés volt, mert a rosszarcú is nagyon pislogott, meg rajtunk kívül más lehetséges utas sem volt látóhatáron belül, szóval eléggé kellemetlen érzés töltött el. Ha már ott voltunk – s főleg mivel fogalmunk sem volt, hogy keveredünk ki innen -, kiböktük, hogy a St. Simeonhoz akarunk menni. Az egyik pasas rávágta: „1500 SYP”. Én megmakacsoltam magam, s közöltem, hogy sok. Ezek után ők arabul, mi ketten magyarul vitatkoztunk egy sort (közben L. is egyre idegesebb lett, s már hagyni akarta az egész St. Simeont a fenébe). Szó-szót követett, kis mutogatás, rajzolgatás után végül 1000 fontban állapodtunk meg. Az egyezség úgy szólt, hogy a kisbusszal elvisz minket St. Simeonra, itt mi körülnézünk – szerintük 1 óra alatt -, majd visszajövünk.

Na, majd kedves tapasztaltabbak legyetek oly kedvesek, és írjátok meg, nagyon átvertek –e minket?! Mindenesetre L.nak szent meggyőződése lett, hogy csúnya lehúzás áldozatai vagyunk, egyre inkább morgolódott, dúlt-fúlt, s ez szegény-szerencsétlen Oszlopos Simeonunk hegyéig gyakorlatilag odáig fajul, hogy alig bírtam visszatartani attól, hogy ki ne szálljon félúton a kisbuszból. Tegyük hozzá, én is szívesen kiszálltam volna….de ne ugorjunk ilyen gyorsan előre…

A fickó – aki maga egy mukkot sem beszélt angolul, csak a főnöke – beültetett minket a kisbuszba, más utas sehol egy szál se. Itt már végképp tudatosult, hogy a vsz. iránytaxiként szolgáló járművet „privatetaxivá” léptették elő, amint meglátták gyanútlan ábrázatunkat. Az előlépést megünneplendően, jól teletankoltuk a csotrogányt, majd nekivágtunk az útnak. Aleppóban még csak hagyján volt, akkor még a biztonsági övnek se nagyon éreztük életbevágó hiányát, de amit elhagytuk a város külterületét, sofőrünk belehúzott, s úgy száguldottunk a kocsival, hogy majd’ szétesett. Előbb L.-en, aztán rajtam tört ki a halálpara, főleg amikor a pasi maga elé kapta a könyvünket, s elmélyülten „olvasgatni”, lapozgatni kezdte. Mindezt természetesen vezetés közben, vagyis inkább helyett.

Kb. fél órás utazás után érkeztünk meg St. Simeon hegyére, a belépő a szokásos 150 SYP/fő. Bepróbálkoztam a munkahelyem által kiállított fényképes régész-igazolvánnyal, de sajna hiába lobogtattam nagy büszkén, a jegyárus bácsi nem harapott rá, maradt az eredeti ár.

St. Simeon bazilika

St. Simeon bazilika

"az oszlop"

Ki is volt az a St. Simeon? Emberünket különösen élénk fantáziával áldotta meg a Jóisten: leginkább önmaga sanyargatásán törte kis buksiját, s jobbnál jobb kínzásokat talált ki önmaga számára. Persze, azért nem így született szegény, elébb pár kerge-birkát kergelészett a kies szír határban, majd egy szép napon meghallotta az Úr hívó szavát, minek hatására a szerzetesi életet választotta. Pár évig bírta a „sima üzemmódot”, majd „turbó fokozatra kapcsolt”, s az már szerzetestársainak sem tetszett, hogy Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy az mélyen bevágott a húsába. Kitessékelték a kolostorból, de ő félholtan egy – a kolostor melletti- kiszáradt ciszternába bújva s zsoltárokat énekelve tovább szórakoztatta szerzetestársait. Kreatív ötletekben továbbra sem szenvedett hiányt, hol egy 40 napos böjttel, hol egy kőhözláncolással vezekelt tovább. A kő valamiért egy idő után nem felelt meg, oszlopra cserélte, majd ezt is egyre magasabbra. Az utolsó vagy 20 méter magas lehetett. Summa-summarum, 40 évet húzott le különféle oszlopokon.

Amit mi – és turistatársaink meglepően népes tömege - láttunk, az csak az egyik oszlopnak a csekélyke maradványa. De az tagadhatatlanul szép környezetben helyezkedik el, szóval megnyugodtunk, hogy ide tényleg érdemes volt eljönni. Úgy látszik, hogy Simeon lelki békéje ránk is hatott… Kb. másfél óráig nézelődtünk, majd visszaballagtunk a sofőrhöz. Pechjére ott volt az angolul karattyoló főnöke is, akivel én kapásból közöltem, hogy micsoda egy „crazy drivert” sózott ránk. Nagy röhögés, sok körítés, de azért vmit. mondhatott a fickónak, mert az miután bekerrentette a rozzancsot, elfelejtette, hogy hol a gázpedál. Állandóan engem sasolt a visszapillantóból, grimaszolok-e, vagy csak szimplán lilul a fejem, esetleg zöldülök-kékülök, de mivel gyakorlatilag egy lajhár is leelőzött volna minket, így egyik sem történt. Tíz perc alapjáratos araszolás után már nekem kellett kérni, hogy ugyan menjünk már egy kicsit gyorsabban, mert nem lesz elég a Szíriára szánt két hét arra, hogy visszaérjünk Aleppóba. Főként úgy, hogy a főnöktől kaptunk egy „gratis” romnézést útközben. /Na, ekkor főleg arra gondoltunk, hogy ezt meg biztos a pofátlan árszabásért kapjuk vigaszdíjként. J/

Az ingyen romnézés egy Alshabah (?) nevű helynél következett (valahol Daret Azze után - valahol Aleppo előtt), ahol egy baromi meredeken emelkedő dombocskára kapaszkodtunk fel. Biztos voltam benne, hogy félúton visszagurulunk, de végül mégsem. A domb tetején állt egy klasszikus három hajós bazilika, körülötte tikkadt birkanyájak legelésztek békésen. A gazda lakhelye is ott volt egy kis kunyhóban, de gazdurammal nem találkoztunk.

Miután levizitáltuk a bazilikát, viszonylagos eseménytelen úttal tértünk vissza Aleppóba. A srác ugyanott rakott ki minket, ahol felvett. Kiszállás előtt volt egy gyenge próbálkozása, mellyel a „gratis” romnézést fizetőssé próbálta varázsolni. Ez nem jött be, ezért a Baksis c. lemez került fel, de ez sem lett éppen nyerő. Végül leírattuk vele a nevét és a telefonszámát (ha valakinek kell, megkeresem), ez kisebb bűvészmutatványnak bizonyult neki, de összejött, s nagyon boldog is volt tőle.

Minekután a buszpályaudvar továbbra sem volt meg, visszamentünk a hotelbe, felvettük a hátikat, majd lementünk vízért a dokihoz. Beszélgettünk egy kicsit, és ő mesélte, hogy újabban azt látja, hogy a taxisok a (zömében jómódú francia) turistákat csúnyán átvágják, ugyanis az új helyre költözött buszpályaudvar 75 SYP-nyi távolságra van a várostól, s a taxisok 500 fontért viszik „flanszia” barátainkat a pályaudvarra. És ezt nem mi tapasztaltuk, hanem egy helyi mesélte…

Nagyon rendes volt a doki, segített nekünk taxit fogni. A taxissrác kapásból nem is akart 75-ért vinni, de a doki rábeszélte, hogy százért vigyen ki minket. Az új buszpályaudvar Aleppó legszélén van, keresztülcsalingáztunk a fél városon, áttörve kisebb-nagyobb kosz-dzsuva és káoszhalmokon.

A buszpályaudvaron L.-t beszippantották az első irodába, de végül jó választás lett: az Al-Ahliah szuperluxus buszával tettük meg az Aleppó-Hama szakaszt fejenként 130 SYP-ért. A Lonely 2,5 órát ír erre a szakaszra, de a miénk szerencsére csak 1,5 óra lett. A busz fél háromkor indult. Nagyon kényelmes járgány fogtunk ki, a bőrülések szélesebbek voltak mint az Airbuson, akár ággyá is alakíthattuk volna az ülést a mindenféle fe-/lehajtogatható támlákkal. Itt is járt a Törökországban megszokott keksz – víz – törlőkendő hármas, annyi változtatással, hogy itt a víz sima kútivíz volt az ásványvíz helyett, viszont ezt egy cukorkával kompenzálták. Egy óvatlan pillanatban el is feledkeztünk a különbségről, s mindkettőnknek lecsúszott egy fél pohárnyi vizecske, amitől később hál’ Isten semmi bajunk nem lett. De lett mástól. J

Az Aleppó-Hama járaton csak páran utaztunk, az L. melletti sorban egy fiatalember ült, aki útközben szóba elegyedett L.-el. A beszélgetésből kiderült, hogy a srác angoltanár. Kapva-kaptam a ragyogó lehetőségen, és elmeséltem Mr. Bahaa-nak, hogy nincs entry cardunk, s miért nincsen; egyúttal megkértem, hogy kis kálváriánk történetét zanzásítsa egy mondattá, amit én majd a határon fel tudok mutatni. Ő szépen le is körmölte ezt nekünk egy papírdarabra. Mr. Bahaa egy Hama melletti kisebb településen él, de önként ajánlkozott arra, hogy a hamai buszpályaudvarról bekísér minket a belvárosba, a szállodánkig. Vele tényleg el is jutottunk félútig, aztán a helyijáratos busz megállójában összetalálkoztunk egy ismerősével (szintén fiatal srác, szintén tanár), ekkor átpasszolt neki, s a helyijáratos utat már vele tettük meg.

Mr. Bahaa volt az egyik legkedvesebb ember, akivel Szíriában találkoztunk.

A helyijárat 6 SYP/fő-ért vitt be a központba, a buszmegállóban ill. a buszon is nagy ovációval fogadtak. A buszmegállóban a környékbeli gyerekek ostromoltak minket kérdéseikkel – szerencsére hamar jött a busz-, a buszon a sofőr és a jegykezelő volt nagyon érdeklődő hangulatban. A busz kicsivel a Cairo Hotel előtt állt meg, s mivel a Cairo volt az egyik esetlegesen választhatónak kinézett hotelünk, ezért mindjárt meg is tekintettük. Elsőre egy ablaktalan szobát mutattak, de kértem, hogy prezentáljanak egy ablakosat, s ez már mindkettőnknek megfelelt. Az ára is nagyon barátságos volt: 850 SYP/éj. Mondhatni luxuslakosztályt kaptunk ennyi pénzért: hűtő, TV, ventilátor, ablak, erkély javította a közérzetünket.

Kis fújás után „vacsivadászatra” indultunk, előzőleg kinéztem a Le Jardin nevű helyet az LP-ből. Szokás szerint kicsit eltévedtünk a hamai belváros zegzugos utcáin, de azért végül megtaláltuk, amit kerestünk. A Le Jardin egy puccos hely egyébként, az öt csillagos Apamee Cham Palace étterme, de a magyar viszonyokhoz képest nagyon baráti áron lehet finomat enni szép környezetben, az Orontes partján, remek kilátással a noriákra. L. vmi. olíva olajos fatát rendelt, én pedig egy falafellel bocsátkoztam kalandba, mindezt keleti salátával fűszereztük. /fata 160 SYP, falafel 90 SYP, keleti sali 80 SYP, víz 70 SYP + 11% tax/ Összességében 467 SYP-ért degeszre tömtük a bendőnket.

Hama - kilátás a Le Jardinból

Már jócskán besötétedett mire elindultunk hazafelé. A városban igazán még csak ekkor kezdődött az élet: kicsik és nagyok, fiúk és lányok egyaránt a vidámparkban pörögtek ezerrel. Volt óriáskerék, kishajó, kisvonat – igazi vurstli hangulat. Kedvem lett volna az óriáskerékre felülni, de féltem, hogy az épp letuszkolt vacsinak annyira nem lett volna kedve a gyomromban maradni, így erről végül letettem. Sebaj, majd legközelebb!

A hotelbe visszaérve épp a hotel által szervezett taxis túrákon filóztunk – kettőnknek a kiszemelt túra 2500 SYP lett volna -, mikor beállított Karl, a belga srác. Szegény még levegőt sem bírt venni, de még kettőt se pislogni, s én már be is szerveztem magunk mellé kirándulni. Azért persze kinyögött egy elhaló „Yes.”-t mindenki legnagyobb megelégedésére. A program szerint másnap taxival teszünk egy körtúrát Qala’at Sheisar-Apamea-Musyaf-Krak érintésével.

A hotelben végre sikerült netezni (1 óra 75 SYP), kicsit lassú, kicsit makrancos, a Yahoo-t és a Gmailt nem igen szerette, de azért sikerült tudatni az otthoniakkal, hogy még élünk.

Május 21.

Mivel este bekapcsoltattuk -s éjjel meg már nem volt kedvem szólni, hogy kapcsolják ki-, a légkondi ment egész éjszaka. Vsz. már ekkor sikerült jól megfázni, aminek a hatása Hamában tört ki, és az egész úton krákogásként, szürcsögésként-tülkölésként-prüszkölésként érvényesült. Mondtam is L.-nek, hogy Allah sem vakarhatja le rólam, hogy malacinfluenzás vagyok. Szerencsére a megfázás többségében csak hangeffektusokkal járt, a hőemelkedést és a lázat mellőztük, így – legalább mi – tudtuk, hogy nem röfikórról van szó.

Az első aleppói éjszakánkon L. édesdeden alukált picinyke rózsaszín ágyacskájában, én már fél nyolckor kipattantam belőle. A reggeli benne foglaltatott az árban: arab kenyér (gyakorlatilag íztelen és palacsinta formájú), főtt tojás, sajtok, lekvár, (olíva)bogyók, tea. Első reggel még érdekességként hatott, viszont nem sokkal később a „kenyér” egyre nehezebben csúszott…hja, hát nem egészen ugyanaz, mint a jó kis súlykos Harnyas-kenyér itthon.

Aleppó a hasonló nevű kormányzóság székhelye, 1,9 milliós lakosságával pedig Damaszkusz után az ország második legnépesebb települése. Bár erről bárkit megkérdeztünk, mind más sorrendet állított fel… Tény, hogy a világ legrégebb óta lakott települései közé tartozik. Egyes vélemények szerint neve a halaba (fejni) igéből származik. A bibliai verebek azt csiporogták az utókornak, hogy Ábrahám itt saját kezűleg fejt tejjel vendégelte meg az átutazó vándorokat, innen a város neve Halab. Elképzelhető, hogy köze van a „fehér” jelentésű arámi halaba szóhoz, amely a környék talajának vagy köveinek színére utalhat.

Aleppo

Aleppó területén már legalább a Kr.e. 5. évezredtől élnek, fontossága korával egyenesen arányosan növekedett, az amurrúk, hettiták, asszírok, perzsák, makedónok, szeleukidák egyaránt meghódították. Kr. e. 64-től a Római Birodalom része volt (latinos neve Beroea), amelytől a Bizánci Birodalom örökölte. A változatlanul fontos település ekkor már egy püspökség székhelye volt. 637-ben foglalták el az arabok. Az arab időkben mintegy háromszáz éven át nyugalmat élvező város fokozatosan visszanyerte a korábbi súlyát, és Szíria egyik legjelentősebb központjává vált. A keresztes háborúk során kétszer is, 1098-ban és 1124-ben megostromolták a várost, ám elfoglalni nem sikerült. 1183-tól a Szaladin vezette Ajjúbidák birtokába került, akiktől 1260-ban a mongolok szerezték meg. Csak 1317-ben szakadt el újra a város, amely 1517 után az Oszmán Birodalom része lett. Az I. világháborút követően a francia mandátumterülethez került (innen a jellegzetes francia gyarmati stílus), 1946 óta a független Szíria része.

Összeszedelőzködtünk, s elindultunk, hogy szemrevételezzük a mozgalmas időket megélt város citadelláját. A belépő 150 SYP/fő. Tényleg érdemes lett volna valahonnan nemzetközi diákot keríteni, mert azzal nevetséges áron (10 SYP-ért) lehetett volna minden kiállítóhelyre és romterületre bemenni.

 Aleppo - citadella

Aleppo - teaárus a citadella előtt

A citadella felfedezésével gyakorlatilag elment az egész délelőtt. Ha a romok annyira nem is nyűgözik le az ember, a kilátásért igazán érdemes bevenni a fellegvárat: innen remek képet kaphatunk, hogy is néz ki egy igazi közel-keleti város. Utcákat gyakorlatilag nem látni, a háztetők egybefolynak, s egyöntetű szürke pacává változtatják a látképet, ameddig csak a szem ellát. Míg a kilátást fotózgattuk, két gyerekcsapat kisebbfajta harcot vívott a citadella lábánál: az egyik csapat az utcaszintről, a másik a kerítőárokból hajigálta eszeveszetten a másik irányába a kézreálló (tér)köveket. A citadella környékét épp most újítják fel, így bőven volt muníció. Rögtön arra gondoltam, hogy nem lenne jó célponttá válni, mert piszkos jól céloztak a kis gézengúzok…

Aleppo - kilátás a citadelláról

Miután a fellegvárat kiveséztük, belevetettük magunkat a bazár forgatagába. Azt hiszem elmondhatom, hogy ez a legautentikusabb, amit valaha is láttam, beleértve a tuniszit, isztambulit, sőt még a damaszkuszit is. Helyenként itt is érezhető volt a jellegzetes fűszerillat, amit a mi tudatalattink teljes mértékben Jordániához kapcsolt, s már tegnap este is lengedezett a szélben, kellemes emlékeket idézve fel bennünk. Az örömteli nosztalgiát néha a hányinger váltotta fel – mikor milyen stand közelébe jutottunk: ha fűszer vagy parfüm, nagy levegővételekkel igyekeztünk biztosítani az átjutást a mészárosok húsospultjai között. Persze ennek általában az lett a vége, hogy a nagy tumultusban megrekedtünk a kiakasztott birka- és egyéb állatfejek, vértócsák és folydogáló vérerecskék közt, s muszáj volt egy jó nagyot slukkolni a gyomorforgató szagfelhőből is. Úgy nézem, L. egyre jobban belejön a bazározásba: míg Tuniszban csak másfél órát bírt, addig itt órák hosszat képes volt csámborogni. A citadella lábától egészen a Bab Antakyáig jutottunk. Már visszafelé caplattunk – s közben nekem a hasam is megfájdult kissé, hiába no, még csak ekkor 3 hetes műtött -, mikor a tegnapi srác ugrott oda hozzánk. Hát ezt meg hogy csinálta?! Nem volt mit tenni, ha már egyszer megígértük, hogy megnézzük az üzletét, akkor megnézzük. Az üzletben aztán kiderült, hogy a bolt másé, a főnök rendületlenül ajánlgatta a különféle ezüstékszereket, de én ekkor már fáradt voltam, hogy igazán érdekeljen a dolog. Megittuk a „kötelező” teát, kiválasztottunk egy fülbevalót, próbáltunk alkudni az árból, de még így is többe került, mint a tervezett egész napi költségünk, így nem erőltettük a dolgot. Az üzletben már volt két vásárló, egy idősebb férfi egy fiatal lánnyal, Rashidával. Nos, kétségtelenül Rashida volt az ékszerüzlet legszemetgyönyörködtetőbb darabja, L. szerint egy igazi „sivatagi hercegnő”. Egy ilyen „hercegnőt” már látott Tuniszban (őt Leila hercegnőnek neveztük el), s akkor azt gondolta, hogy a büdös életben még egy ilyen szép lányt (persze engem leszámítva :-)))), nem fog látni. Hát Liela szépségével Rashida teljes mértékben felvehette a versenyt. Rashida épp nyakláncot próbálgatott, s hogyhogy-hogyhogy nem, pont az maradt a nyakában, amire L. azt mondta, hogy „ez áll a legjobban”. Ez a fegyvertényt aztán L. nem győzte egész úton hangozatni.

Mivel mi a fülbevaló-ügyben nem jutottunk többre, elköszöntünk, Rashida pedig a hús-vér valóságból átkerült az álmok hercegnői közé.

Aleppo - szúk

A szúk után a felkeresendő látványosságok sorában a Nagymecset következett. Én 50 SYP-ért kaptam egy kapucnis hosszú gúnyát (abeyya), hogy Allah szeme nehogy megakadjon evilági öltözékemen. (Egyébként utóbbi alól is csak a fejem ill. a kacsóim lógtak ki.)

A mecset után a szomszédságában levő Ahlildar étteremet céloztuk meg. Én már korábban kiszúrtam az emeleten elhelyezkedő, remek kilátással rendelkező, elegánsnak tűnő helyet, már csak a bejáratot kellett megtalálni. Ez nehezebben ment, oda-vissza totyogtunk az utcán, erősen sasoltuk, hogy vajon melyik – teljesen egyforma -lépcsőfeljáró tartozhat az étteremhez. Végül egy pasas integetett, hogy ez lesz a mienk. Ez étterem tényleg egy szépen felújított, elegáns régi házban kapott helyet, a kajára kicsit várni kellett, de megérte, mert nagyon finom volt. L. kurd sajtot, én a már bevált sigara börgesit választottam. Mindennel együtt kb. 300 SYP-et fizettünk a végén.

Aleppo - nagymecset

Aleppo - utcarészlet

kurd sajt

Miután feltöltődtünk energiával, elindultunk, hogy megkeressük a Bolondok házát (Bimaristan Arghan). Ez nagyon tetszett, kellemes szép udvara igazi kis „nyugalomsziget” a forgatagban. Belépőt nem szedtek, csak intettek, hogy menjünk. Rajtunk kívül talán még 3 másik látogató volt itt. Itt a betegeket csend, nyugalom, zene, és vízterápiával kezelték. Felidéztük a nem túl rég látott Ópium c. filmet, s megállapítottuk, hogy volt némi különbség a „fejlett” Nyugat és az „elmaradott” Kelet elmebetegségek kezelésének terén alkalmazott módszerei között.

Aleppo - Bimaristan Arghan

A Bimaristan után még egy kicsit kóvályogtunk a szúkok között, majd hazafelé vettük az irányt. Útközben pénzt váltottunk a bankban (tegnap a szállodás váltott át egy kisebb összeget), relatíve hosszas procedúra volt, de legalább sikeres. Kis pihenő után újból belevetettük magunkat az Al-Jdeida negyed forgatagába, majd a nap lezárásaként egy-egy narancsdzsúzzal (30 SYP/dzsúz), és egy-egy shawormával (75 SYP/db.) jutalmaztuk meg magunkat. Utóbbi vmi. helyi gyorséttermi lánchoz tartozhatott (csirke az emblémájuk), ezért volt az átlagnál drágább, de sokan voltak, így megbízhatónak ítéltük. Végezetül a hotellel szemközti kisboltban vettünk egy másfél literes dzsúzt (65 SYP), s elbeszélgettünk a tulajjal. Kiderült, hogy orvos, Zágrábban végzett, s járt Magyarországon is. Jelenleg az édesapja helyett viszi az üzletet. Nagyon kedves, szimpatikus, segítőkész ember, mindenkinek ajánljuk, nekünk másnap is sokat segített.

Aleppo - óratorony

Május 20.

Hajnalban félálomban hallom a müezin imára hívó szavait, de ezzel a lendülettel vissza is zuhantam az álmok világába. Reggel 7 körül sikerült magunkhoz térni, s folytattuk a gyönyörködést a házban. Érzésem szerint, ha kitörne a 3. világháború vagy bekövetkezne az apokalipszis, ez a kis miniparadicsom akkor is érintetlenül maradna...
Reggeli után - L. isteni péksüteményeket szerzett az utcában -, meg akarjuk nézni a templomot, de ilyen korai órán még senkit sem találunk ott.
Ellenben a szomszéd udvarban találkozunk Barbara Nővérrel, megkérdezzük az utat a múzeumhoz és a szíriai taxik lelőhelyéhez. Az már tegnap kiderült, hogy a taxi kb. 50 USD lesz. Hát ez van, nem olcsó, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb mint a busz.
Elköszöntünk, felcuccoltunk, és leplattyogtunk a múzeumhoz, a mi Antakya központjában helyezkedik el, az Orontes folyó partján.
A múzeumba a belépő 8 TL/fő. Igazán érdemes kifizetni, mert sok érdekes tárgyat, szép mozaikokat láthat az ember. Két telltelepülés anyagát is itt állították ki. Kissé bágyadtan nézegettük a tárlókat - feliratokat nem olvastunk -, s megállapítottuk, hogy ezekkel a fránya rómaiakkal minden tele van. Aztán egyszer csak beleolvastunk a tárló melletti magyarázó szövegbe, és kiderült, hogy amit mi "lómainak" hittünk, az ott bronzkor volt. Hmmm....van egy kis fejlettségbeli eltolódás a Kárpát-medence és Anatólia régészeti kultúrái közt...

Antakya múzeum: szarkofág (részlet)

A múzeumban aztán látogatókból gyorsan átalakultunk "látogatottakká": egy rakás iskolás özönlött be, s leplezetlenül nagyobb érdeklődéssel vettek szemügyre minket, semmit a kiállított tárgyakat. Ez különösen vicces volt, mikor mi épp egy hatalmas római szarkofágban gyönyörködtünk az egyik oldalon, a szarkofág 2 másik sarka mögül pedig kócos gyerekfejek bukkantak ki, akik éppen minket vizslattak kíváncsian. Amikor áttértünk a következő oldalra, a gyerekek is odébbugrottak egy-egy sarokkal. Így ment ez, míg körbe nem értünk a műtárgy megtekintésével.

Antakya múzeum: mozaikpadló részlet

Antakya múzeum: mozaikpadló

Már vagy du. 3 felé járt az idő, ezért felkerekedtünk megkeresni az aleppói taxinkat. Útközben mindenki segített: a biztonsági őrtől kezdve a gyümölcsárusig. Végül egy idős bácsi kísért el minket a taxiállomásig, sőt, le is intett egy épp kigördülő sárga járművet nekünk. A taxiban már ült két pasas, de hát mi még pont befértünk - a mi legnagyobb örömünkre, s az ő kis bosszúságukra. A taxissal 10 USD/fő viteldíjban állapodtunk meg. A pasasok méltatlankodtak egy sort - gondolom, tőlük induláskor 2 főre számított viteldíjat kért el a sofőr, aztán mégiscsak négyen lettünk -, de aztán belenyugodtak a dologba.
Pár km. után beszédbe is elegyedtünk, s kiderült, hogy a fickók jordánok. Miután elmeséltük, hogy már jártunk Jordániában, s nagyon tetszett nekünk az ország, már sokal jobb hangulatban folytattuk az utat.
Egyszer csak az L. mellett ülő feltette azt a keresztkérdést, hogy "hát akkor mi most hogyan is vagyunk?". Persze azonnal rávágtuk: "Házasok."
- "De hol a gyűrű?"
Haha, a gyűrűk a táskámban lapultak, elfelejtettük felvenni őket. Gyorsan előkapartam az aranyat - szerintem bele is vörösödtem -, majd azt lestem L. melyik kezére húzza fel, mert ezt mindig keverem. Ciki lett volna, ha én pont az eljegyzéses ujjamra húzom, ő meg a házasra. :-)
Az út során a kedvenc kérdése egyébként mindenkinek az volt, hogy házasok vagyunk -e; a kedvenc válasz erre: "Verrrri nááájsz!"
Aleppo 105 km Antakyától, s a határral együtt kb. 2 órás út.

A határon a szír oldalon kipakoltatták a csomagokat a kocsiból, a jordánokéba belenéztek, a miénket békén hagyták. Útlevélellenőrzés, vízumellenőrzés, pecsételés jobbra-balra, mehetünk. Én itt már gyanakodtam, hogy senki sem ad nekünk belépőkártyát, nyammogtam is L.-nek egy sort, de vsz. nem voltam valami erélyes, mert ő sem érezte feltétlen szükségességét, hogy a csak arabul beszélő határőröktől beszerezzük ezt. Malacinfluenzáról szóló kártyát találtam egy asztalon elszórva, de arra se mondták, hogy töltsük ki, így azt is hagytuk a fenébe. Persze, aztán egész Szíriában ment a para, hogy kifelé majd jól megvágnak minket, mert nincs be/kilépőkártyánk…

A határon átvergődve lepusztult falvakon hajtottunk keresztül: minden tiszta fekete volt az olajtól, szemetet hordott a szél, nekem néha hányingerem támadt a gázolaj jellegzetes szagától. Már kapásból levágtuk, hogy a felelősség fogalmát errefelé kicsit másként értelmezik, mikor egy picinyke épp hogy totyogó gyermek álldogált a forgalmas út közepén, az autók repesztettek ezerrel, egy pasas meg vagy 20 méterről rohant a gyerek után, mikor észrevette, hogy az eltűnt mellőle. Mi majdnem szívszélhüdést kaptunk a kamionok között csalingázó kisgyerek láttán….

Aleppóban a taxiállomáson álltunk meg, de a jordánok a taxisunk szívére kötötték, hogy kísérjen el minket a választott hotelünkhöz (Hanadi Hotel). Lehet, hogy egyedül gyorsabban megtaláltuk volna, mert Abdullahnak fogalma sem volt róla, hogy hol a hotel, s ahány embert megkérdezett, mind másfelé integetett. Mi meg lógó nyelvvel loholtunk utána a 40 fokban a nagyhátikkal felpakolva. Végül a Lonely térképét felhasználva meglett a hotel (a nagy szaladgálásban elfelejtettem, hogy egy kedves ismerős már mondta, hogy az óratoronynál van). Érzékeny búcsút vettünk Abdullahtól, L.-nak még két cuppanós puszit is lenyomott, nekem meg a kezemet szorongatta jó sokáig. Felírtuk a telefonszámát, és megbeszéltük, hogy 31-én vele megyünk vissza 30 USD ellenében.

A hotelben már előkészítették a telefonon lefoglalt szobánkat (1200 SYP/éj): kicsi volt, nagyon meleg, nagyon rózsaszín, kissé büdös, de tiszta, és volt benne hűtő, légkondi és egy nem működő TV is. A légkondicionálás fura módon központi irányítású volt: ha szóltunk a recepciósnak, bekapcsolta, ha kikapcsolni akartuk, megint szólni kellett. A távirányítót még véletlenül sem adta volna oda. Az ablak lezárt spalettái a belső udvarra néztek, ezt nem volt kedvünk kinyitni, hogy a „csigaszippantók” trécselését hallgassuk, így maradt a légkondi bekapcsoltatása. Megkerestük a Lonely által ajánlott Al-Kindi éttermet, ahol egy felejthető vacsorát költöttünk el (445 SYP). Tényleg, már nem is emlékszem mit ettünk…

Aleppo - Maronita katedrális

Vacsi után az újvárosi részen kóboroltunk egy kicsit, nagy volt a nyüzsi, mindenki jött-ment, tett-vett, intézkedett. Mi meg – minekután M. Balázs a lelkemre kötötte, hogy amint átérünk Szíriába, vegyünk Ercefurylt – bementünk az első gyógyszertárba, és megvettük a fosásgátló bogyeszokat (65 SYP). A gyógyszertáros néni nagyon kedves volt, emlékeztetett a Sukar banat c. libanoni film egyik szereplőjére.

Aleppo - utcarészlet

Meglehetősen elfáradva ballagtunk vissza a hotelhez, a legnagyobb kihívást az úton való átkelés jelentette, jó pár percet ácsorogtunk a padkán, mire neki mertünk indulni. Közben megismerkedtünk egy fiatal sráccal, aki állítólag török származású, és Aleppóban tanul, egyetem mellett pedig egy ékszerüzlet tulajdonosa. Na ebből asszem csak annyi volt a valóságtartam, hogy egy ékszerüzletnek volt a felhajtója. Megígértette velünk, hogy másnap a bazárban megkeressük az üzletét. Mi persze mindent megígértünk, s közben azt gondoltuk, hogy egy tűnyi esélye van a szénakazalban annak, hogy másnap összeakadjunk a sráccal…

Május 19.

A kis hercehurca után, mint a jó gyerekek, leültünk a nemzetközi indulásos oldalon, és vártuk az 5 órás E10 buszt. Indult is pontosan. 2,8 TL/koponya a viteldíj Kadiköybe.
Tavaly 1 óra alatt értünk be, idén fél óra alatt száguldottunk be a városba. Ezért annyira nem lelkesedtünk, mert még másfél órát kellett várni a legelső eminönüi kompra.

tea Kadiköyben

Kadiköyben ittunk egy teát a "szokásos" helyünkön, L. evett egy toastot, közben nekem meg már baromira kellett menni egy két betűs kitérőre, de nem volt WC a kompállomáson. A környéken meg nem nagyon mertem elcsászkálni, mert 6-7 fős óriás farkasölőkből álló kutyafalkák járőröztek a kikötőben.
Így legelébb a kompon lehetett pipilni: arabos WC, de meglepően tiszta.
Átérve Sirkecibe a hátikat a vasútállomás csomagmegőrző automatájában hagytuk. Ez is újítás, nemrég vezették be, de nekünk most nagy segítség volt. Használatán addig-addig tanakodtunk, míg odajött egy bácsi, és segített a pénzt megetetni a szerkezettel, a csomagokat pedig begyömöszölni a bendőjébe.
4 óra 5 TL-be került, papírpénzt is elfogad, de csak a régi fajtát (YTL) eszi. Cserébe kis vonalkódos kártyát ad, később ezzel kell kinyitni az ajtót.

Miután megszabadultunk a hátiktól, elsétáltunk a boltba reggelit venni, majd a Sultanahmet térre indultunk. Isztambul sokkal jobb májusban mint augusztusban: nincs büdös, kevesebb a szemét és a turista is. Ezt kifejezetten élveztük!
A terv a mai délelőttre a mozaik múzeum megtekintése volt, azért rövid gyönyörködés (Kék Mecset, Aya Sofia) az Arasta Bazár felé vettük az irányt.

Kék Mecset

A bazárba még csak akkor szállingóztak álmosan az első árusok, a múzeum nyitva volt ugyan, de inkább úgy döntöttünk, hogy a Sokollu Mehmet Pasa dzsámit keressük fel elsőként. Ez egyike a híres Sinan építész építette mecseteknek, az útikönyveim szerint különösen szép, azért került bele a mai programba.
Kissé tekervényes úton jutottunk el a mecsethez. Útközben többen irányítgattak, hol egy szőnyegkereskedő, hol egy kenyereket cipelő fiú, aki egyébként nagy sietségben volt, de azért szerencsére futotta az idejéből egy "Hello, Where are You from? és egy What are yor looking for?-ra". Pár szóval még a lényeges tudnivalókat is elsorolta a mecsetről.
A mecset kertjében fotózgattunk pár sírkövet, majd bekóvályogtunk az udvarra. Kutya sem volt ott, a mecset bejárata zárva, viszont a korániskolából hangok hallatszottak, így én végképp elszántan becsörtettem a nyitott iskolaajtón. Erre ugrott pár fiatal srác, és mutogattak, hogy menjünk csak be. Na jó, de hogyan, ha egyszer zárva van?! Nem jutottunk többre. Ahogy tovább ácsorogtunk az udvaron, jött egy idős bácsi, aki végül kinyitotta a kaput. Cipő le - szakszerűen megtanította nekünk, hol kell a cipőt levetni, hová kell ezután lépni -, nekem egy retkes kendőt varázsolt a fejemre, mert persze az ilyen célra szánt saját példányom a nagyhátiban maradt.
A bácsi velős idegenvezetést tartott a mecsetben, de fényképezni nem lehetett, vagy legalábbis mi így értettük.

Sokollu Mehmet Pasa dzsámi

Szóval a gyönyörű építmény 1571-ben készült Sokollu Mehmet Pasa feleségének megbízásából. Az épületben őrzik (ill. beépítették) a mekkai Kába kő 4 darabkáját. Egészen apró - talán 2x2 cm-es darabok-, elsőre erősen gúvasztanom kellett a szemem, hogy észrevegyem. Ennél érdekesebbek voltak a gyönyörűségesnél gyönyörűségesebb csempék.
Miként mifelénk a templomokban, arrafelé a mecsetekben is jó néven veszik az adományt, s mivel nékünk igazán tetszett a mecset, és a kedves idegenvezetés +képet is akartunk, 5 TL-ért vettünk 4 fotót a bácsitól, akiről egyébként kiderült, hogy hivatásos müezin.

Mecsetezés után visszaballagtunk a mozaik múzeumba. Belépő 8 TL/fő. Gyakorlatilag lefedték a bizánci császárok egykori palotájának egy részét, és így "tálalják" a nagyközönség elé. Ha a mozaikképek szebben meg lennének tisztítva, egészen elképesztően szenzációs kiállítás lenne.

Mozaik múzeum

Mozaik múzeum

Miután végignéztük a termeket, kihasználtuk az alkalmat, és éltünk a kétbetűs kitérés lehetőségével. (Ez így leírva lényegtelen momentumnak tűnik, de egy "idegen" városban alkalomadtán annál lényegesebb.)
Miután az "output" megoldódott, az "input" vált fontossá: a bazár mecset felőli végében ittunk egy teát (2 YTL - dupla ár, mint máshol!), és ettem 2 szál sigara bölgesit szálanként kemény 1 TL-ért. Kész rablás az egész!
Sziesztázni átvonultunk a Sultanahmet térre, ahol már tolongtak a buszból ömlesztett turistatömegek, majd visszasétáltunk a Sirkeci állomáshoz. A tavalyi rémálom éjszaka emléke még intenzíven él bennünk, ezért csak a Mekiben mertük megkockáztatni a húsevést. Ezek után kivettük a csomagokat a csomagmegőrzőből, és felültünk a villamosra, mely az állomás előtt megy el. Kicsit még dilemmáztunk, hogy a tavaly is bejáratott aksarayi átszállással menjünk-e a reptérre, vagy próbáljuk ki a zeytinburnui változatot. Utóbbi mellett döntöttünk, és jól tettük, mert csak egy mozgólépcsőn kellett átfáradni a metróállomáshoz. A villamos közben különféle városrészeken száguldott át velünk: volt ahol csak ruhásbutikok voltak, volt, ahol csak szövetáruldák, és semmi más. Furi volt. Zeytinburnu után még kb. 5 megálló az Atatürk reptér, és azon belül is egy csomót kell caplatni, mert a domestic terminal persze a legeldugottabb végében van. Időnként az ember gyerekét mozgó járdákkal/lépcsőkkel szórakoztatják, de így is baromi unalmas grasszálni a föld alatt.
Mint ahogy ebből is érzékelhető, az Atatürköt nem havi egy-két gép fogadására tervezték: a repülők gyakorlatilag zsinórban indulnak-érkeznek, az aszfalt tuti nem hül ki kerekeik alatt.
A mi hatay-i gépünk 15: 40-kor indult. Feladtuk a csomagokat, utánna bámészkodtunk a váróban, néztük a bravúrosnál - bravúrosabb indulásokat: melyik pilóta milyen gyorsan emeli fel a gépet. Megállapítottuk, hogy a törökök a legprofibbak.
A gépünk 10 percet késett, majd begördült a beszállófolyosó mellé. Airbus: szép, kényelmes - sokkal kényelmesebb mint a Boeing -, ráadásul kaját is adnak: szendvics, csokikrém, üdítő, ásványvíz. Megfigyeltem, hogy itt a törökök sokkal fegyelmezettebben viselkednek, mint a nemzetközi utasok a Sky-on. Egy idősebb néni ült mögöttünk, egész úton halkan mormogta magában a különféle imádságokat. A hatás nem maradt el, végül szerencsésen landoltunk. Az útvonalat animációs filmmel mutatták be, így volt a vészhelyzet esetén teendők ábrázolása is. Ez nagyon tetszett, a kedvenc részem a mentőmellény felvétele.
Nem sokkal 5 után megkezdtük a leereszkedést: na ekkor már én is imádkoztam. Óriási széllökések támadtak, a gép meglehetősen rázkódott, a pilóta sokáig igazgatta a gépmadarat a levegőben, mire ráálltunk a leszállópálya irányára. Na de azért ez is sikerült, s örültem, hogy már csak 1 repülőút van hátra.
Az antakyai reptér nagyon kicsi, de van reptéri busz (Havas), mert a város kb. 20 km-re van tőle. Tudtuk, hogy a busz 8 TL/fő-ért vinne el. A kiszállás után persze azonnal megrohamoztak a taxisok, de már az első ajánlat is barátságos 10 TL/fő volt, így nem teketóriáztunk, elfogadtuk. A taxival végül 4-en mentünk, így megfigyelhettük, hogy a 10-es viteldíj nem turistaár, törököknek is ennyi. Miután mindenkit kiraktunk, nagy nehezen elmagyaráztuk, hogy hová is alkarunk menni: katolikus vendégház.

Antakya

Antakya – más néven Hatay, sok-sok évszázaddal ezelőtt Antiochia – a Hatay nevű tartomány székhelye, az Orontes folyó két partján fekszik. Meglehetősen zűrös a történelme e vidéknek: Antiochia már a hellenisztikus és a római korszakban is fontos központ, 638-ban az arabok uralma alá kerül a terület, a 9. század utolsó harmadától a török emírek ellenőrzik. Az Oszmánok idején Alexandretta-szandzsák néven fut, de az első világháború elsodorja az egyébként is szétzilált Oszmán-birodalmat, s a szandzsák területe francia mandátum alá kerül. Ez idő alatt olykor több-kevesebb autonómiát kap, sőt, 1938-ban még sikerül egy Hatay-i Köztársaságot is kikiáltani. 1939-ben lett végül Törökország része. Érdekes és érdemes összehasonlítani a két országban kiadott térképeket: a szír térképeken Hatay provincia déli fele Szíria területéhez tartozik, a határ valamivel Iskenderun és A’zaz felett húzódik. Ezzel szemben a török térképeken a nemzetközi körökben is hivatalos határvonal látható: Yayladagi – Reyhanli – Kilis vonaláig még Törökország területén járunk. Antakyáról az első benyomásunk nem túl jó, elég lepusztultnak tűnik, amolyan világvége előtti kaotikus hangulat lengte be a környéket, ahol a taxival elhaladtunk. A katolikus templom az óváros egyik kis zeg-zugos utcájában van, amint kiszálltunk a taxiból, egy kisgyerek azonnal le is csekkolt minket, s megmutatta a templom felé vezető utat. Ez egyébként ki is van táblázva. Az atyára - akivel leemail-eztem a szállást - várni kellett egy kicsit, addig a helyi erőkkel kemény csocsómeccset vívtunk, és viharos gyorsaságú, megsemmisítő vereséget szenvedtünk. Fene se tudja, hogy sikerült az egyetlen magyar gólt bekalamajkolni a török kapuba. :-)
Miután kiderült, hogy nem vagyunk igazi kihívások, a fiúk sem erőltették a dolgot, inkább előkerítették az atyát. Pár szót váltottunk, majd jött Barbara nővér, aki körbevezetett és megmutatta a szobát.

Antakya - a lakhelyünk

Antakya - a vendégház udvara

Antakya - a vendégház

A közösség több házból - falakkal elválasztott kis udvarokkal - álló vendégházzal rendelkezik. A mi lakrészünkben az első házban volt egy kis konyha, 2 szoba. A hátulsó házban teakonyha ill. zeneszoba, e felett 2 szoba helyezkedett el. A házakat  békés kis udvar választotta el egymástól, ide nem hallatszik be a város zaja. A kialakítás nagyon ízléses, az egész hangulata olyan mintha otthon lennél...vagy legalábbis a saját nyaralódban. A mellettünk levő hasonló együttesben van az internetszoba, innen tudtam elintézni a lényeges (és lényegtelen) levelezésemet.
Miután lecuccoltunk, és fújtunk egy kicsit, Barbara nővér meghívásának eleget téve átballagtunk a szomszéd házba, és velük vacsoráztunk. A menü gombás-padlizsános ragu volt rizzsel és salátával. Próbáltunk még kicsit beszélgetni, de a 48 órás ébrenlét nem tett jót az agykerekeknek Különösen az idegennyelvű önkifejezést szolgáló központot bénította le, s miután a nővér is látta, hogy erőnk végén járunk, gyorsan összepakolta egy kis kosárba a másnapi reggelinek valót, s átkísért a "lakosztályunkba". Kezünkbe nyomta a kulcsokat, s elköszönt. Innentől kezdve miénk volt az egész ház, senki más nem volt ott rajtunk kívül, s a "saját" és az "otthon" érzés pedig egyre erősödött.
Miután kiájuldoztuk magunkat a ház szépségén, beájuldoztunk az ágyba, a friss, ropogós ágyneműbe.

A 2 fős szoba ára: 25 EUR

Május 18.

Skyeurope-pal repültünk Pozsonyból, ahogy tavaly is. Sajna, a menetrend ugyanolyan pocsék volt, éjjel 11-kor indult a gép. Illetve csak indult volna, mert valamilyen technikai probléma miatt késett 20-30 percet. Ezután betereltek a beszállófolyosóra (beszállókártyák kiosztva), majd mégis kiengednek, mondván még késünk 50 percet.
Végül valamennyivel fél egy előtt sikerült elstartolni.
A gépen ki kellett tölteni egy nyomtatványt, amiben kinyilvánítod magadról, hogy nem vagy malacinfluenzás és egyéb nyavalyatörésed sincs.
Kb. 1/4 4 körül landoltunk a Sabiha Gökcenen. A repülőből viszont nem engedtek ki - pedig már nagyon mentünk volna -, hanem inkább jól beparáztattak, mert közölték, hogy valaki beteg a gépen. Frankó! Éreztem, hogy a bacik felém nyomulnak....!
Több infó ezután nem volt, maszkos emberkék rohangáltak fel-le a gépre, majd egyszer csak kiengedtek. A reptéren hőkamera előtt kellett elmenni, de mi van, ha csak épp most fertőződtünk?! Mégis mindenki mehetett, amerre látott.
A vízum 20 EUR volt (nem tudom miért ennyi, hiszen valakik korábban a már 15-ért kaptak...), na mindegy, szerencsére több belépésre érvényes, így jó lesz még Szíriából jövet.

Törökország-Szíria 2009

Már több éves álom és terv volt, hogy eljussak Szíriába, melyről annyi jót olvastam, hallottam ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. A repjegyek viszont meglehetősen borsos árúak voltak, hiába vadásztam az akciókat. Egyszer csak jött az isteni szikra: közelítsük meg Szíriát Törökországon keresztül. 2008-ban nagyon jól sikerült a törökországi utunk, így nagy lelkesedéssel vágtunk bele az útba. Nem mondom azt, hogy minden úgy sikerült, úgy történt, ahogy azt álmodozásainkban elképzeltük, de hát ilyen egy valódi út valódi története... Összességében örülök, hogy mindkét országba eljuthattam, s Törökországot különösen a szívembe zártam.

 Szíria, Palmyra - 2009.05.27.

Praktikumok

Észak-Ciprusi vízum:

Ingyenes. Betétlapra ütik, nem az útlevélbe. Lehet hogy nem lett volna gond belőle, ha mégis az útlevélbe sikerül, de a (külföldi) fórumokon azt írják, hogy inkább ne az útlevélbe kerüljön az észak-ciprusi pecsét, hanem betétlapra. A külügy honlapján is van arra utalás, hogy egyes esetekben az Észak-Ciprusról történő belépést illegális határátlépésnek tekintik Délen (tudomásom szerint pl. ha a török oldalon lépsz be a szigetre - és az útlevélben ennek nyoma van- majd onnan akarsz Délre menni, az problémás lehet; ha nincs nyoma, akkor probléma sincs, tudok rá példát, aki Törökországból ment Észak-Ciprusra és onnan Dél-Ciprusra), a Délről Északra (és vissza) történő gyalogos határátlépéssel nem hiszem, hogy problémáznának, de inkább jobb a békesség (és a betétlap).

Szállások:

Girne (Kyrenia) – Cyprus Dorms: 30 EUR / 2 ágyas saját fürdős szoba – nagyon ajánlott!

http://www.cyprusdorms.com/

Famagusta (Gazimağusa)- Salamis – Sky Venus Beach Hotel – 53 EUR  / 2 ágyas szoba reggelivel – saját autóval rendelkezőknek ajánlott, elsősorban Salamishoz közel eső fekvése miatt

http://www.skyvenusbeach.com/

Nicosia (Lefkoşa) – Aksaray Pansiyon: 30 EUR/ 2 ágyas saját fürdős szoba reggelivel – egyszerű, tiszta, de ajánlott, főleg az egyéb felhozatalt látva É-Nicosiában, ráadásul az óváros szívében, a Selimiye dzsámi közelében van

http://www.aksaraypansiyon.com/

Pafos – Hilltop Garden: 35,5 EUR/ 2 fős apartman – reggelivel 42,5 EUR – tiszta, kényelmes, bár vsz. jobb elhelyezkedésűek is vannak Pafoson

http://www.hilltop-cyprusapartments.com/hg.htm

Belépőjegyárak:

Girne - vár: 12 TL/fő

Bellapais - apátság: 9 TL/fő

St. Hilarion – vár: 7 TL/fő

Salamis – régészeti park: 9 TL/fő

Lefkoşa - Derviş Paşa udvarház: 5 TL/fő

Pafos – Kato-Pafos régészeti park: 3,4 EUR/fő

Utazási költségek:

BUD-LCA-BUD Malév repülőjegy 34.500 Ft/fő

Larnaca-Nicosia Intercity buszjegy: az Európai Mobilitási Hét jegyében ingyen J

Lefkoşa-Girne dolmus: 5 TL/fő

Girne-Bellapais-St. Hilarion-Girne taxi: 45 EUR

Girne-Gazimağusa busz: 7 TL/fő

Gazmağusa-Salamis busz: 2,5 TL/fő

Salamis- Gazmağusa taxi: 22 TL

Gazmağusa- Lefkoşa busz: 7 TL/fő

Nicosia-Pafos Intercity busz: 5 EUR/fő

Pafos-helyijárat: napijegy 2 EUR/fő

Pafos-Limassol Intercity busz: 3 EUR/fő

Limassol-Larnaca Intercity busz: 3 EUR/fő

Larnaca – Larnaca Airport busz: 1 EUR

Általános költségek (pl.):

Észak-Ciprus

1,5 l ásványvíz: 1,5 – 1,75 TL

1 Efes: 2,5 TL

Sajtos pide: 11-12 TL

2 fős ebéd (sajtos pide, saláta, víz, tea): 30 TL

2 fős ebéd (sis kebab, tavuk döner, sok saláta, víz, tea): 30 TL

6 szem baklava: 26 TL

1 képeslap: 0,75-1 TL

Dél-Ciprus

1,5 l ásványvíz: 0,8-0,85 EUR

1 előre elkészített, bolti szendvics: 2,7 EUR

2 db. mangó: 1,4 EUR

6-os csomag KEO sör: 7,13 EUR

1 db. Keo Zivania (2 dl): 2,55 EUR (duty freeben 2,3 EUR egy másik fajtájú)

½ l extra szűz olívaolaj: 2,8 EUR

Cyprus Museum – kiállításvezető (könyv): 15 EUR

Felhasznált irodalom:

Marc Dubin: Rough Guide to Cyprus 2009

(Ambivalens érzéseket keltett: egyrészt nagyon alapos, részletes magyarázatokat tartalmaz, ugyanakkor amikor a könyvben elvileg megtalálható praktikus információkra akartunk támaszkodni, sokszor csalódtunk. A térképeit pedig kifejezetten nem kedveltem, nem tetszett, hogy az egyes helyeket neveit ráírogatta magára a térképre, így -egy nevezetességekkel sűrűn fedett térkép esetén- nehezen áttekinthetővé vált a dolog. Praktikusabb lett volna, ha számozással kerülnek fel a nevezetességek a térképre, s a megfelelő számokat a törzsszövegben is feltünteti a szerző.)

Dorling Kindersley : Eyewitness Travel Guide – (Grzegorz Micula, Magdalena Micula): Cyprus 2006

(Előzetes tájékozódásként, ötletadóként kitűnő, helyszíni használatra kevés.)

Internet:

What’s on North Cyprus:

http://www.whatson-northcyprus.com/

Tripadvisor – Cyprus Travel Forum:

http://www.tripadvisor.com/ShowForum-g190372-i9179-Cyprus.html

Magyarul:

Index – Fórum – Észak-Ciprus / North Cyprus:

http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9176273

7. nap - szeptember 23.

A repülőgép csak fél ötkor indult, a hátizsákokat a fekete „hullazsákok” (védőhuzat) miatt különleges poggyászként adhattuk fel a larnacai reptéren. Eddig sehol nem számítottak különlegesnek, no mindegy.

Szerencsére újra viszonylag eseménytelen utunk volt, olykor egy kis turbulencia, de ezen kívül semmi különleges. Ugyanazok a mini szendvicsek, ugyanazok a Sió üdítők, ugyanazok a reklámok a monitorokon, leszállva: ugyanaz a nagy magyar valóság…

Larnaca - Airport

6. nap - szeptember 22.

Elérkezett ciprusi utunk utolsó teljes napja…

Reggeli után sokadjára, ismét felcuccoltunk, tisztáztuk a recepción, hogy bár neten, netkártyával foglaltunk, a fizetés tegnap este cash-ben történt meg, s lebaktattunk a Lidl melletti buszmegállóba. Szép nyugodtan várakoztunk, egyszer csak oda gurult hozzánk egy taxis, és magyarázni kezdte, hogy „csak nekünk, csak most, csak ennyi meg annyi, és hogy busz még véletlenül sem jár, ha mégis, az is órák múlva jön”.

Persze, hogy járt a busz, a másik irányba már kettő is elment, s mivel a tegnapi kis Coral Bay-es kanyar óta tudjuk, hogy ott fordulnak vissza, így biztosak lehettünk benne, hogy kb. 10 perc múlva felszállhatunk az 1 EUR-ós járatunkra. L. elhajtotta a taxist, aki mérgesen állt tovább, de előtte le „Kommando!” -zott minket. Kisvártatva megérkezett a buszunk, amivel legurultunk a kikötőbe. A buszpályaudvari információnál nem hagyhattuk ott a hátikat, ezért teljes menetfelszerelésben ballagtunk el az UNESCO Világörökségi Helyszínei közé tartozó római villák romjaiig. Ott az őrök megengedték, hogy a kassza előtti egyik sarokban otthagyjuk a cuccost (mondjuk, csak az nem vitte el őket, aki nem akarta, ugyanis a kasszából egyáltalán nem lehetett rálátni erre a területre, ugyanakkor a látogatók itt szabadon mászkáltak ki-be). A régészeti park talán az egyik legfelkapottabb ciprusi nevezetesség, ez meg is látszódott rajta: az eddigiekhez képest „embertömegekkel” együtt kellett felfedezni a lelőhelyet. Kato-Pafos romjait 1962-ben egy parasztember fedezte fel szántás közben. A ezt követő évtizedekben a ciprusi és lengyel régészek római kori, 2-3. századi lakóépületek sorát tárták fel, amelyeket valaha mitológiai jeleneteket ábrázoló mozaikpadlókkal díszítettek, és amelyek Ciprus nagy büszkeségére a Kelet-Mediterráneum legjobbjai közé tartoznak.

Kato-Pafos

Kato-Pafos

Kato-Pafos: mozaikpadló -márványpadló

Kato-Pafos: Theseus háza

Kato-Pafos

A villákat a következőképpen nevezték el: Dionysos és a Négy évszak háza, Aion háza, Theseus és Orpheus háza. A mozaikok egy része fedetlenül, a szabad téren, más részük fedetten, épület alatt látható, ill. van két mozaikpadló (emlékeim szerint Theseus és Orpheus), amiket vagy visszatakartak földdel, vagy kiemeltek egy az egyben, mert ezeknél csak egy-egy füvel borított „kocka” és a mellettük elhelyezett transzparens mutatja, hogy itt elvileg egy mozaikpadló volt/van.

A területen egyébként jelenleg is régészeti feltárás folyik, a déli melegben csak „egy leány és egy legény volt talpon a vidéken”, ők a 40 fok ellenére buzgón próbálták beszintezni a feltárás alatt álló területet, ill. a feltárt objektumokat, lelteket. A csapat többi része – mint később láthattuk - a bázison falatozott és hűsölt. Kimondottan nem irigyeltük őket: egyrészt a pokoli meleg miatt, másrészt szegényeknek a hőség mellett az ide-oda bóklászó turistákkal is meg kell küzdeniük. Teljesen véletlenül egyszer még nekem is sikerült a szintezőműszer és a szintezőléc közé beállnom, s bájos fejecskémmel kitakarnom az aktuális állás adatait.

Kato-Pafos: feltárás

Kato-Pafos: leletek

Kato-Pafos

A villák mozaikjai szépek voltak ugyan, de minket a Sors az utóbbi években nagyon elkényeztetett ebből a szempontból, és ezért annyira mégsem találtuk őket lenyűgözőnek. Elballagtunk a világítótoronyig, és annak tövében megebédeltünk, majd jóllakottan a színház és a 12. századi bizánci erőd felé irányítottuk lépteinket.

Kato-Pafos

Kato-Pafos: odeon

Kato-Pafos

Kato-Pafos: erőd

Kato-Pafos: lóitató az erődben

Kato-Pafos: erőd

Ezzel a régészeti parkot ki is veséztük, visszaérve a portára, láttuk hogy a cuccaink még megvannak, ezért hagytuk őket, és a kikötő végében álló vár felé sétáltunk. Itt aztán lehet látni mi is az a tömegturizmus: hatalmas standokkal kiálló vendéglők egymás mellett, emberbehívogató-leszólítgató emberek kajabálnak egymást túllicitálva, az üzletek tele kínai bóvlival…még a magát „kézműves ajándékboltként” hirdető üzletben sem láttunk semmi értelmeset.  A földnyelv végében álló vár mellett, a tengerparti sziklákon bukdácsoltunk egy darabig, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem ér meg egy bokatörést a dolog, így visszafordultunk. L. kitalálta, hogy itt az ideje megvenni az ajándékokat, keressünk vmi. normális dolgokat árusító helyet. Nagy mázlink volt, mert épp ellenkező irányba indulva, a buszpályaudvar másik oldalán véletlenül kiszúrtam egy helyi nagyáruházat, így ott mindent egy kalap alatt el lehetett intézni. Kifejezetten fura dolgokat is találtunk, pl. polipbefőtt, de végül majdnem mindenki echte ciprusi olívaolajat és echte ciprusi szőlő(törköly)pálinkát, Zivániát kapott. Ábi Bábinak egy csodálatos tűzpiros autómodellt választottunk.

A zsákmánnyal felszerelkezve visszamentünk a nagyhátikért, átpakoltuk a több liter olajat, sört és pálinkát, majd a megfelelő helyi járattal a helyközi buszpályaudvarra (Karavella Station) mentünk. Mire oda értünk, L. nagyhátijában megadta magát az egyik KEO, és fél liter sör szanaszét folyt a cuccai közt. Úgy bűzlött, mint egy jóféle, hazai útszéli „késdobáló”.

Amint felszálltunk a limassoli buszra, és kényelmesen elhelyezkedtünk, egyszer csak azt láttuk, hogy mindenki leszáll. Fura volt…aztán a sofőr felszólt, hogy a busz bedöglött, szálljunk át a mellettünk álló kisbuszba. Ekkorra már a csomagjainkat is átpakolták. A kisbuszban a lábaknak is sokkal kisebb hely volt, de szerencsére Limassol csak jó órányira van Pafostól.  ¾ hatkor már Limassolban ácsorogtunk egy forgalmas körforgalom és egy parkoló mellett, ahonnan állítólag a larnacai járat indul. Mivel helyi srácok is vártak, és még egy másik, svájci pár, így mi is nyugodtabban álldogáltunk a káosz és Limassol közepén. Hat után pár perccel becsettegett a larnacai busz, már az első pár méteren lehetett hallani a zörejekből, hogy siralmas állapotban van az öreg jószág. A sofőr nem is mert vele felhajtani az autópályára, végig a pálya mentén, kis pántlikautakon poroszkáltunk Larnaca felé. Olykor olyan hangokat hallatott a jármű, hogy menten azt hittük, megadja magát, de szerencsére azért Larnacáig kihúzta. Egyszer csak egy forgalmas kereszteződés kellős közepén lefulladt, még szerencse, hogy senki nem jött belénk ezerrel, és nem lett tömegkarambol. Ezután a mutatvány után sofőrbácsi már nem is merte sokkal messzebbre vezetgetni a tragacsot, kirakta az összes utast az út szélén, és közölte, hogy „Finish!”

Fogalmunk sem volt hol vagyunk, az eredeti terv szerint a busz a Finikoudhes-en rakott volna ki, s még egy romantikus tengerparti vacsora is belefért volna az időbe és a keretbe, ehelyett most megint vmi. forgalmas, benzingőzös, poros út szélén ácsorgunk tök sötétben, és gőzünk sincs, merre tovább…L. megkérdezett egy helyi arcot, hogy hol vagyunk, merre a reptér. A helyi arcnak még a szeme sem állt jól, fellengzősen előadta, hogy ilyenkor már nincsen a reptérre helyi buszjárat, egyébként is ez nem Európa, ez Ciprus, vagy taxival megyünk, vagy van vmi. jó drága reptéri busz. Én a felét sem hittem annak, amit mond, ugyanis előző nap néztem meg a neten, hogy meddig járnak a larnacai helyi buszok (este 7-8 körül még bőven!), és egyébként is, az út másik oldalán két helyi járatot is láttam elzúgni, szóval tuti van busz, csak a megfelelőt kellene megtalálni. Nem beszélve arról, hogy a helyi arc ülepe alatt egy szuper BMW volt, így biztos sokszor utazott már a reptérre a helyi járatos busszal…! Megemlítettem L.-nek ezeket a fentebb számításba vett tényeket, aki erre kiakadt, hogy okosabbnak képzelem magam egy helyi, jófej (szerinte!) embernél! Nagy nehezen sikerült magunkat átvitatkozni az utca túloldalára, ahol a reptéri buszok megállóját reméltem, L. dühösen átvágtázott pár szendvicsért a szemközt levő kisboltba. Visszatérvén a ciprusi útjelző táblákon dühöngött egy sort: ugyanazt a dolgot két, teljesen ellentétes irányba mutatták. Míg ezen méláztunk, L. egy félfordulattal majdnem leütött egy biciklistát a fényképezőgéppel, aki a háta mögött állt meg szép csendben. Egyszer csak berobogott egy kék helyi járat, kiabáltam L. nek, hogy checkolja le: bár a buszra is 3 szám (nehogy már egyszerű legyen!) volt kiírva, de a sofőr saját bevallása szerint a reptér felé is megy, így uzsgyi!, felpattantunk a rá.

Fél 9-től már a reptéren kamilláztunk, és próbáltuk átvészelni az indulásig hátralevő –tulajdonképpen egész – éjszakát. Ennyit a romantikus tengerparti vacsoráról…

5. nap - szeptember 21.

Ali reggelit készített nekünk, amit a panzió udvarán költöttünk el vidám, reggeli madárcsicsergés közepette. A délelőttöt Észak-Nicosia (Lefkoşa) felfedezésére szántuk. Elsőként a Selimiye dzsámit (Ayia Sofia katedrális) kerestük fel, amely csupán egy utcányira volt a szállásunktól. A katedrális ez egyik legszebb példája a ciprusi gótikának, építése 150 évig tartott 1209-től kezdve. 1326-ban szentelték fel, bár egyik tornya soha nem készült el. A Lusignan hercegeket itt koronázták ciprusi királlyá. Az Ottománok ezt a katedrálist is dzsámivá alakították át. Mivel a reggeli órákban érkeztünk, a mecsetben még senki sem volt, mindössze egy levetett papucs jelezte a kapuban, hogy gazdája valahol bent imádkozik. A templom belső egyszerűségéből és fehérre meszelt falaiból kitűnik a tarka színekben pompázó mihrab. A kapualjban viszont akár órákig lehetne gyönyörködni a míves kőfaragáson: püspökök, pápák, angyalok sora fogadja a betérőt.

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Lefkoşa - Selimiye dzsámi

Bár már elmúlt 10 óra, de a dzsámi melletti fedett bazár, a Bedesten még mindig zárva volt, így itt csak az északi kapun a gyönyörű kőfaragásokat: virágokat, leveleket, maszkos figurákat, vízköpőket tudtuk megtekinteni. A környező utcákban szépen restaurálták a lakóépületeket, igazán hangulatos ez a városrész, régiségkereskedések, kávézók, ajándékboltok váltják egymást. A város egyik legszebb és legjellegzetesebb oszmán épülete a Büyük Han épületegyüttese: 68 szobája valaha vendégfogadóként szolgált, udvarán egy szép kis mescit (kis mecset) áll, az árkádok alatt ajándékárusító boltok, helyenként bóvlival, helyenként igazi gyöngyszemekkel, igazi kézműves alkotásokkal tarkítva. Mi egy édes kis kézzel horgolt bébicipőre bukkantunk, igazán ízléses alkotás, de „sajnos” nem saját használatra, hanem egy kedves barátunk decemberben születő kislányának szántuk.

Lefkoşa - Bedesten
Lefkoşa - Bedesten

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet a Selimiye dzsámi környékéről

Lefkoşa - utcarészlet

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Lefkoşa - Büyük Han

Ezután az Arabahmet-negyed felé vettük az irányt, ezen belül is a Derviş Paşa udvarházat szemeltük ki. A sziget egykori kormányzójáról elnevezett negyedben számos régi, oszmán házat felújítottak, de a szép „díszletet„ szegény, kurd származású falusiakkal népesítették be, így itt is érezhető némi lehangoltság, nyomasztó felhang, a „díszletek” mögött pedig szegénység, elhanyagoltság…

Lefkoşa - úton az Arabahmet-negyed felé

A Derviş Paşa udvarház egy, az eredeti állapotnak megfelelően felújított, 19. századi ciprusi oszmán ház, benne néprajzi gyűjtemény látható. Az egyes helyiségekben viaszbábúk mutatják be a napi tevékenységeket, különféle régi, míves használati tárgyakat, eszközöket láthatunk. A ház egykori tulajdonosa, Derviş Paşa az első ciprusi török újság kiadója volt. Szeretem az ilyen régi, felújított udvarházakat, általában érzékletesen adják vissza koruk letűnt hangulatát.

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház, hálószoba

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház, faragott láda

Lefkoşa - Dervis Pasa udvarház, nappali

Az udvarház megtekintése után még elkanyarodtunk az Örmény templom felé, de azt most újítják fel, így nem sokat láttunk belőle. Közben elhaladtunk néhány, a Zöld Vonal által kettévágott utcában: látszik, hogy az utca a túloldalon folytatódik, de egyszer csak egy magas, tömör, átláthatatlan kordonfal zárja el a tekintet és a léptek útját. Eszembe jutott, milyen lehet szegény, identitását veszett (kurd /akár török) kisgyerekként a kordon emez oldalán állni, tudni, érezni, hallani, hogy a kordon másik oldalán van egy másik világ, ahová talán soha nem léphet be…

Lefkoşa - Arabahmet-negyed

Az Arabahmet – negyedből immár a panzió felé irányítottuk lépteinket, felvettük a cuccost, és elköszöntünk Alitól. L. vezetésével a határ felé tartottunk. A túloldalra mi minden nehézség nélkül átjutottunk, kaptunk egy kiléptető pecsétet a törököktől, az EU-s útlevél felvillantásával meg csak egy legyintést a görögöktől. Újból a Lidra utcán bandukoltunk, közben összefutottunk a Travel Channelről ismert Julian Hantonnal (Julian and Camilla's World Odyssey, Indian Times). A Pafos-ra induló buszokhoz igyekeztünk, ugyanis L. Pafost szerette volna még az utolsó napon megnézni. A pafosi buszra „szokás szerint” órákat kellett volna várnunk, de szerencsére eszembe jutott, hogy téblábolás helyett akár a Ciprus Múzeumot is megnézhetjük, úgy még a hátikat sem kell cipelni. A múzeum alig két saroknyira volt a buszok indulási helyétől. Igazán kár lett volna ezt a kitűnő gyűjteményt kihagynunk, bár maga a múzeum nem túl nagy, de gyűjteménye annyira színes, gazdag és lenyűgöző, hogy jó pár órát el lehet tölteni a falai közt. Hihetetlen, hogy ennek a kopár, száraz szigetnek a népei milyen csodás kézművességre voltak képesek a különböző korokban a neolitikumtól kezdve a rézkoron, bronzkoron át, a görög-római korig: állat/ember alakú edények, szobrok, szülő nők, tengeri hajózás, kultikus szertartások precíz, agyagba öntött ábrázolásai, salamisi elefántcsonttal berakott trón és ágykeret, az ayia irini-i áldozati „szoborhadsereg”…szenzációs és tömény kultur- ill. iparművészeti „fröccs”.

A múzeum után, a buszindulás előtt, az éhhalál küszöbén vettünk némi vizet és nápolyit az egyik kisboltban, majd visszavánszorogtunk a buszunkhoz. Fél háromtól kb. jó két órás út következett Pafosig, a sziget nyugati felébe.

Pafoson a buszpályaudvaron épp azon tanakodtunk, hogy most merre is, mikor egy taxis odajött hozzánk, s megkérdezte, merre tartunk. Előző este a Hilltop Garden nevű apartmanszállóba foglaltam helyet, a fószer ismerte is a hotelt. Közölte, hogy busszal is eljuthatunk oda, de át kell szállni, úgy kettőnknek 4 EUR, vele közvetlen módon 10 EUR. L. nagyon kipihenhette magát a buszon, mert köszönte szépen a lehetőséget, de nem akart vele élni. Ehelyett elbaktattunk a pályaudvartól kb. 5 percnyire levő buszmegállóba, ott várakoztunk a buszra, majd lezötyögtünk a kikötőbe, ahol buszt váltottunk, és a második járattal a Tombs of Kings Road (a cím szerint valahol itt van a szállásunk) ill. a Coral Bay felé igyekeztünk. Ritka madár lehet errefelé a hátizsákos turista, mert mindenki úgy bámult minket, mintha minimum fehér kísértetlepelben kísértettük volna a környék népességét. A népesség egyébként javarészt a lepukkant angol alsó –(alsó-közép) osztály már kora délután duhajjá ittasult rétegeit ill. a „fenesemtudja,honnanvanezeknekennyipénzük” orosz Ivánokat és cicababáikat jelenti. Szóval ezek még életükben nem láttak szerintem talán hátizsákot sem, nemhogy azt cipelő turistát.

A busz közben ezerrel robogott Coral Bay felé, szálloda szálloda hátán, gyakorlatilag csak azok vannak több kilométer hosszan a part mentén, a hegyoldalban felfelé, míg a szem ellát. Kezdtem leizzadni, mert elkezdett bennem motoszkálni egy kellemetlen gondolat, miszerint nem lesz könnyű megtalálni a Hilltop Gardent…Néztünk jobbra - néztünk balra, de persze a mi szállodánkat még véletlenül sem láttuk a buszból, a pontos címet pedig a booking.com-on nem adták meg, csak annyit, hogy a Tombs of Kings Road-on van. (A bookingon megadott térképet az okostelefonommal nem tudtam betölteni, így azt sem tudtuk megnézni.) Elérkezett a végállomás, hiába mondtuk a sofőrnek szép tagoltan és jóóó hangosan, csak hogy végre megértse: Hillllltopppp Gaaarden!!! Nem értette! Viszont adott egy térképet a szállodasorról (ezt már az elején megtehette volna), amin felfedeztem a szállodánkat. Nagy volt az öröm, győzedelmesen mutattam neki, hogy „Nííízzzed, ez az!”. Intett is, hogy oké, majd szól, ha odaérünk. Visszaúton a szállodasor másik oldalát, és még egy rakás oroszt csodálhattuk meg. Nagy sokára jelzett a buszsofőr, hogy eljött a mi időnk, ugorjunk, aztán induljunk hegynek felfelé. Ugortunk, indultunk, de a Hilltop rohadtul nem volt semerre. A névhez hűen felmásztunk a dombtetőre, de még az ottani kocsmában sem hallottak erről a szállásról arrafelé. A térképünk alapján lefelé mutogattak. A térképen a Hilltop környékére jelzett összes szállodát megtaláltuk, csak a miénk nem volt sehol. A domb aljában megállítottunk egy terepjárós bácsit, aki tudni vélte a Hilltop helyét, de szerinte az még több kilométerrel odébb van, s mivel a térképünk ide jelezte, nem mert egyértelműen a saját véleménye mellett kardoskodni. Mi meg jobban hittünk a (rossz) térképünknek…mígnem egy vendéglőben a pincér is ugyanazt állította, mint a bácsi. Meg hogy minimum fél óra gyalog. És lassan sötétedni kezdett… Azt hiszem itt volt ennek az utazásnak a mélypontja, volt pár „szigorú szemvillantás” L-lel. J

Elkeseredetten vágtáztunk a jónak vélt irányba a forgalmas autóút mentén, aztán egyszer csak L.-nek sikerült leintenie egy taxist. Első körben 20 EUR-ért akart elvinni ahhoz a fészkes-frászos szállodába, de látván az elszánt és elkeseredett fejünket 10 EUR-ra korrigálta az árat. (Mondjuk én már úgy voltam vele, hogy mindegy mennyi lesz, ha kell, az összes pénzemet odaadom, csak vigyen már el a szállásunkra, hadd rakjam le a hátizsákot, hadd zuhanyozzak, hadd léphessek ki a szandálomból, hadd pihentessem a valamiért kétszeresére dagadt bokámat…) L. még ekkor is küzdött, hogy őt 10 EUR-ért nem fogja 2 métert fuvarozni a taxis, de szerintem látta rajtam, hogy ha kell, kész vagyok itt hagyni, és egyedül taxizni, így nagy puffogva bevágódott ő is a (újfent) Mercibe. Szerencsére, mert nem két méterre, de legalább 2-3 kilométerre voltunk még a Hilltoptól.

Maga a hotel egyébként kellemes meglepetés volt: egy hatalmas alapterületű apartmant kaptunk, nagy hálószobával, nappalival, konyhával, fürdővel. Bár már hullafáradtak voltunk, a recepciós fiútól sikerült megtudni, hogy a közelben van Pafos egyetlen Lidlje, így oda még elvánszorogtunk némi elemózsiát szerezni. Ekkor már erősen sötétedett, igyekeztem az útvonalat a fejembe vésni, nehogy elkeveredjünk visszafelé. Jobb lett volna, ha kis magocskákat v. homokszemeket szórok magam után, mert az jobban megmaradt volna útjelzőnek, mint az, amit a fáradt agyamba próbáltam bevésni.

A Lidl-ben finom kenyeret, sonkát, sárgadinnyét és pár finom sört (immár KEOt) vételeztünk. Azt is megtanultuk, hogy  kell használni az önkiszolgáló kenyérszeletelő gépet: első nekifutásra nem sikerült átlátni a folyamatot, ugyanis az 4 lépésből állt, volt 1-es, aztán 3-as, 4-es lépcsőfok, de a kettest sehogy sem találtuk. Ketten, kétszer kettő diplomával sem jöttünk rá a titok nyitjára, így eladói segítséget kellett kérnünk. Nagy pironkodva vallottuk be a hölgynek, hogy ilyen szerkezetet biza Magyarországon még nem láttunk…

A zsákmánnyal felszerelkezve, immár sötétben indultunk vissza a szállodába, de a sok egyforma ház, apartman, utca közt megint sikerült kissé elkeverednünk. Ekkor az összes aprószent és azok felmenői is le lettek emlegetve az égről, s ennek hatására vagy sem, mégiscsak ráakadtunk a helyes útra.

Vacsora után még mindig volt annyi erőm, hogy letipegjek a gyönyörűen kivilágított medencéhez (még sosem úsztam kivilágított medencében, minként a filmekben a gazdagok, szépek és híresek szoktak), és most is csak a bokámig ereszkedhettem bele a vízbe, mert a recepciós fiúka kiparancsolt belőle, mondván, hogy tilos az éjszakai fürdőzés.

Na majd ha saját kivilágított medencém lesz…!

4. nap - szeptember 20.

Ehhez a szállásunkhoz járt reggeli, de elég felejthető volt, így túl sok szót nem érdemes pazarolni rá. Felcuccoltunk, és hátizsákostul megindultunk a tengerparton Salamis irányába. Persze már megint iszonyatos hőség fogadott minket, mire a romterülethez értünk. A hátikat ezúttal a bejáratnál, a barátságos őrnél hagytuk.

Salamis felé félúton...

Salamis - gymnasium

Salamis - gymnasium, palaestra

Salamist a hagyomány szerint Telamon salamisi király fia, Teucer alapította, s szülő hazája, Salamis szigetéről nevezte el. A legkorábbi régészeti leletek a területen a Kr.e. 11. századból, a késő bronzkorból származnak. Kr. e. 450-ben a görögök és a perzsák itt is vívtak egy tengeri ill. szárazföldi csatát egymással (pár évtizeddel korábban, Kr. e. 480-ban pedig a másik, atticai Salamisnál csatáztak.). Hérodotosz és Iszokratész után tudjuk, hogy Salamis vált a sziget legjelentősebb görög városává, a Kr. e. 4. században még a Perzsa Birodalomtól való függetlenséget is elnyerte. A római időkben vesztett jelentőségéből, Kilikia római tartomány részét képezte, de a tartományi kormányzóság székhelye Paphos lett. A 4. század kezdetén számos földrengés semmisítette meg a várost, amelyet II. Constantius építtetett újjá Constantia néven, végül a 7. században az arab invázió söpörte el végleg az egykor virágzó várost.

Salamis - palaestra

Salamis - palaestra

Salamis - "antik romantika"

A több hektáros terület feltárása 1952-től 1974-ig tartott, majd a török invázió véget vetett a rendszeres régészeti munkálatoknak. Nemzetközi egyezmények szerint idegen megszállás alatt levő területen semmiféle régészeti tevékenységet nem lehet folytatni, ugyanakkor nemrégiben a török sajtó hírei alaposan felborzolták a nemzetközi kedélyeket, hiszen sikeres salamisi ásatásokról számoltak be, melyek már 1998-ban megkezdődtek az Ankarai Egyetem és a ciprusi török területen fekvő Kelet-Mediterrán Egyetem együttműködésében. A ciprusi külügyminisztérium panaszt nyújtott be az ügyben az UNESCO-nak, valamint az ENSZ-nek és az Európa Tanácsnak. 

Hja, nem egyszerű szakma a régészeké…

A bejárathoz közel esnek a legtekintélyesebb méretű, leglátványosabb romok: a gymnasium komplexum, a palaestra oszlopokkal szegélyezett udvara, a fürdők, a latrinák és a 15 ezer nézőt befogadó amphitheatrum. Helyenként friss és több mint 30 éves szelvényeket tehet látni, a módszer érdekes: nincsenek nagy területek kinyitva, sokszor csak 1 x 1, 1 x 2 méteres „kutatógödröket” ásnak egymás mellé. Nekünk, nagy megnyitott területekhez szokott szemünknek kissé „beleturkálás” -szerűnek tűnik a dolog…persze nincs is értelme egy ilyen mérvű lelőhelyen hatalmas szelvényeket nyitni, hiszen egyrészt csak a feltöltődésből tetemes mennyiségű leletanyag kerülhet elő, másrészt az állagmegóvásra is gondolni kell, ami bizony tetemes költséget jelent.

Salamis - márványpadló

Salamis - hypocaustum-rendszer

Salamis - amphitheatrum

Salamis - kutatószelvény és a leletek

Salamis - a római úton...

Salamis - oszlopfő töredéke

A Kambanopetra bazilika tövében leereszkedtünk a tengerpartra. Ekkorra már elmúlt dél, a nap égetett, a parton senki sem járt, így gondoltunk egyet: megszabadultunk az átizzadt ruháinktól, és alsógatyában / bugyiban-melltartóban belevetettük magunkat a meleg, de a kinti hőfokhoz képest még mindig „hűvösebb” vízbe. Az egész part a miénk volt.

Salamis - Kambanópetra bazilika

Salamis - Kambanópetra bazilika: márványmozaik

 Salamis - Kambanópetra bazilika:márványmozaik

Salamis - part

A kis felfrissülés után még egy bazilikát akartunk megnézni, de biztos megtűzött a nap, mert egy „Y” alakú útelágazásnál véletlenül rossz irányba fordultam, s teljesen elkeveredtünk. Sikerült min. 2 kilométeres plusz kitérőt tennünk, a vége csak az lett, hogy vissza kellett fordulnunk az eredeti kiindulási pontunkhoz. A homokdűnék közt s a gazos-bozótos növényzettől nem lehetett látni merre járunk pontosan, így inkább újra visszamentünk majdnem a partig. Ott rájöttem, melyik volt az a pont, ahol rossz irányba fordultam: már mindjárt a bazilika sarkánál.

A portára visszaérve már lógott a nyelvünk a forróságtól és a szomjúságtól – a vizünk időközben elfogyott -, majdnem megvettük a portás saját másfél literes hűtött vizét, de nem akarta adni az ebadta. Helyette két fél lityist kaptunk, és némi jótanácsot, ami arról szólt, hogy vagy taxival megyünk vissza Famába, vagy sehogy.  Ballagjunk át a szomszédos étterembe, azok majd hívnak nekünk taxit. Átballagtunk, de először csak a parkolóba. Vagy 5 turistabusz állt ott, a turisztokat épp a vendéglőben ebédeltették. Sasoltunk jobbra-balra, hátha megy még olyan személyautó elfelé, amibe be is férünk a hátikkal, de nem nagyon volt bőséges a választék. A turisztbuszok meg szép lassan elszállingóztak, így tényleg maradt a taxi. Hívták, jött is, újabb fekete luxusMercedes. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy  backpackers-utazás, többet ültem fekete luxusMercikben, mint egész eddigi életemben… J Salamisból még csak a pálya felé csorogtunk, és mintha épp egy csotrogány, helyi kinézetű busz jött volna szembe…szóval lehet, hogy valójában mégis jár Salamisig busz, ezt már soha nem fogjuk megtudni…

A taxis a buszpályaudvarra vitt – nem emlékszem, említettem-e már, de azért ez a „buszpályaudvar” szó elég erős a valósághoz képest. Gyakorlatilag egész Cipruson nem láttunk egy normális buszpályaudvart, csak holmi szedett-vedett útszéli megállókat, amiket legföljebb azért neveztek el buszpályaudvarnak, mert több busz állt ott egyszerre. Megérdeklődtük, mikor megy Karpazra busz: öt órát mondtak. Addig még temérdek időnk volt, ezért úgy döntöttünk, hogy ebédelünk egyet. Újra a Temel Reist céloztuk meg, ahol immár törzsvendégként köszöntöttek. Most először mertünk húst enni az út során, és szerencsére semmi bajunk nem származott belőle. Ebéd közben végül is megszületett a nagy (és utólag gondolva: részben hibás) döntés: nem Karpazra megyünk, hanem vissza Lefkoşába, aztán Pafosra. 4 órára visszaplattyogtunk a „pályaudvarra”, gondoltuk, hogy ekkor biztos lesz járat a fővárosba, de ezt is csak 5-re ígérték. Aztán egy bácsika ½ 5-kor felrakott minket egy kisbuszra, mondván, hogy majd átszállunk a lefkoşai járatra az Egyetemnél. Na, az Egyetemig stimmelt is a dolog, aztán a nagybusz nem akaródzott jönni. A másik társaság (Itimat) már 2 buszt is lezavart Lefkoşába, mi meg még mindig az autópálya tövében szívtuk a benzingőzt és a port, de mivel nem az Itimatnál volt jegyünk, így várnunk kellett. Már az „ügyintéző-kalauz-jegyárus egyszemélyben” pasas is ideges volt: folyamatosan telefonálgatott, egyre beljebb állt az úton, de hiába. Vagy negyed 6 is lehetett, mire befutott a buszunk, és kb. ½ 7, mire megérkeztünk a fővárosba.  Rögtön a fórumon ajánlott Aksaray Pansiyon felé vettük az irányt, kis kereséssel meg is lett, de hiába „Hahó”-ztunk, meg „Hello”-ztunk, senki sem jött elő.  Mondtam L.-nek, hogy útközben is láttam pár panziót, nézzük meg azokat. Hiba volt, egyik rosszabb, mint a másik, már ahol lett volna hely…benéztünk az RG által ajánlott egyik hotelbe (Saray), de sarkon is fordultunk, mert már a repcepciónál nagy lóbetűkkel hirdették, hogy a 2 ágyas szoba 120 EUR. Nem mondom, itt már kicsit szakadt a cérna: fáradtak, izzadtak, a tengervíztől kicsapódó sótól ragacsosak, éhesek és álmosak voltunk.  Végső kétségbeesésünkben visszamentünk az Aksarayba, de ott továbbra sem találtunk senkit. Levetettük magunkat a recepciónál található fotelekbe, aztán lesz-ami-lesz alapon vártunk. Egyszer csak jött egy srác, szerencsére nagyon kicsit beszélt angolul, és felhívta nekünk a tulajt. Ali 20 perc múlva jött. Megmutatta a szobákat: Tv, hűtő, légkondi, hajszárító!, az egyik szobában egy polikarbonát lapokból épített „fürdőszoba”, a másikban egy nagyon pici ajtó, amin csak összegörnyedve lehet bebújni, de e mögött egy „igazi” szoba-fürdőszoba. Szíriában már volt egy „beépített szekrény-szerű fürdőszobás” szállásunk, így ezért bármennyire is romantikus volt a görnyedve- bujkálós fürdőszobás szoba, a polikarbonátosat választottam.  Egyébként a szoba és a fürdője is teljesen tiszta volt, ez némi optimizmusra adott okot. Az ágy matraca itt is látott már ezt-azt, az ágykeret már leüléskor úgy nyikorgott, mintha minimum csoportos foglalkozásban ugrálnának rajta, de végül is egész jót aludtunk rajta.

Kicsit összeszedtük magunkat, aztán éjszakai sétára indultunk. A város este 9 körül már teljesen kihalt, az üzletek redőnyeit lehúzták, az utcákon egy lélek sincs, vagy ha van, és pont mögötted jön, akkor meg az a félelmetes. Már-már kísérteties az egész…

Észak-Nicosia (Lefkosa) - utcarészlet

Emberek csak a határátkelőhöz közeli utcaszakaszokon vannak: pár étterem, bolt itt még nyitva tart a kevés, déli oldalról átmerészkedő turistának. Ettünk egy sajtos pidét, stikában lefényképeztük a határátkelőt, aztán levizitáltunk pár szépen kivilágított nevezetességet, utcarészletet, majd 11 körül hazasétáltunk. Már elalváshoz készülődtünk, mikor kopogtattak az ajtón: Ali állított be egy tányér dióval-mogyoróval töltött, isteni baklavával….

  Észak-Nicosia (Lefkosa) - Selimiye dzsámi

3. nap - szeptember 19.

Ébredés után összepakoltuk a hátizsákokat, elköszöntünk Naveedtől, és megkerestük a Famağustába induló buszt. A buszállomás közvetlen a dolmuşállomás mellett van, így szerencsére nem is kellett messze menni. A jegyet az irodában előre megváltottuk, s vártunk az indulásra. Mivel volt még egy kis időnk, L. átugrott a szomszédos boltba vizet és némi rágcsálnivalót venni. Hozzám közben odalépett egy bácsi, és elkezdett vmit. hadarni törökül. Nagyon kicsit én is értek/beszélek ezen a nyelven, de a bácsi mondandójából bizony egy mukkot sem értettem, viszont annál szebben mosolyogtam rá, és közöltem (angolul), hogy „Köszi, még nem akarok beszállni, megvárom a társam, meg egyébként a csomagokat se óhajtom emelgetni.”  L. pont végszóra ért vissza, a bácsiról meg kiderült, hogy kaller. Nagyon fura, kissé sípoló orrhangja volt, a többi utast is rendkívül erélyesen irányította a megfelelő helyekre. A hátikat berakták a sofőr és az első utasülés közé. Kiszuperált japán v. koreai minibuszokat használnak, szerencsére a légkondi még úgy-ahogy működik bennük, kényelmesnek is egész kényelmesek (főleg ekkora távokra), csak a csomagoknak nem nagyon van hely. Az üléssorok 2:1 arányúak, középütt meg praktikusan kinyitható, felcsapható támlájú ülések vannak. A buszt szépen meg is töltötte az utazóközönség, mire elhagytuk Girne határát. A kaller a város szélén leugrott. Az út kb. 1,5 órás volt, s szép hegyes tájakon, a Beşparmak hegységen vezetett keresztül. A hegységet elhagyva, Nicosia felé a táj kietlen síksággá változik. A főváros előtt a busz elkanyarodott Mağusa (Famagusta) irányába, elhaladtunk a reptér mellett, majd jó ¾ óra múlva elértük úticélunkat. Először egy, a belvárostól meglehetősen messze eső irodánál szállítottak ki, aztán „megkönyörültek” rajtunk, s bevittek egészen a városfalig.

Famağusta - városfal és a Rivettina bástya

A tekintélyes falak mentén elbaktattunk a Rivettina bástyáig, ahol a városfal szárazföldi bejárata található. Útikönyvünk szerint Mağusa falai „teljesebbek mint Isztambulé vagy Antiochiáé, erősebbek mint Fezé, Jeruzsálemé, de még Aviláénál is, a fallal körülvett városok hercege”… A felsorolt városok közül az első kettőben jártunk, a következő három még előttünk van. Annyi biztos, hogy a mağusai városfalak valóban nagyon impozánsak: átlagos magasságuk 15 méter, szélességük 8 méter, 15 bástya és 5 kapu tagolja őket.

A Rivettina bástyán átérve a közeli turista irodát céloztuk meg, ahol felnyaláboltunk pár térképet, és megszabadultunk a nagy hátiktól. Szerencsére az irodavezető megengedte, hogy az egyik sarokban hagyhassuk őket, míg várost nézünk. Az első utunkba eső templom a Szt. Péter és Szt. Pál templom volt, hatalmas gótikus építmény, melyet egy mağusai kereskedő finanszírozásából építettek (aki egyébként épp szíriai útja végén tette a felajánlást….hmmm, nekem is volt egy olyan pillanat Szíriában, mikor mindent megfogadtam, csak érjünk haza…).

Famağusta - Szt. Péter és Szt. Pál templom

Innen már jól látszott Mağusa talán leghíresebb épülete, a Szt. Miklós katedrális, alias Lala Mustafa Pasa Dzsámi. 1298 és 1326 között építették a reimsi katedrális mintájára, ciprusi „testvére” Lefkoşában található. Ahogy a nicosiai katedrálist a Lusignan királyok, úgy a mağusait a Jeruzsálemi király ill. az Örmény Királyok koronázására szentelték fel. /A Jeruzsálem Királya címet is a ciprusi királyok kapták meg, a dinasztiaalapító Lusignani Guido hajdani jeruzsálemi királyi címe jogán./

Famağusta - kilátás a Szt. Péter és Szt. Pál templomból a Lala Mustafa Pasa dzsámira

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

A misztikus építmény előtt egy, az 1200-as években ültetett fügefa áll, s hozza azóta is narancsos-vöröslő, érett terméseit….a fa árnyékában, egy padon a „ciprusi török genocídiumról” szóló könyveket árulnak… Érdekes, ezt a szót eddig csak az örmény népirtással kapcsolatosan láttam használni, de tulajdonképpen bármiféle népirtásra használható, és sajnos számos példa van rá a történelemben, mikor használhatjuk is…

A mecsetté alakított katedrálist szerény adomány ellenében nézhetjük meg: a szandál a küszöb elé kerül, a nők fejére kendő az illem végett. Bent a fehér falak közt csend, itt egy Korán, ott pár olvasó, amott egy fehér, horgolt fejfedő, talán az imámé. A mecsetből kilépve egy magyar csoport tör előre az építmény előtti téren. Hiába no, magyarok majd’ mindenhol vannak.

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

Famağusta - Lala Mustafa Pasa dzsámi

A következő templom a sorban a Szt. György, a Görög-nek tulajdonított építmény, egy 14. századi gótikus épület. A falakon itt-ott még fellelhetőek a valaha gyönyörű falfestmények töredékei, magát a templomot és környékét viszont sajnos szemétlerakónak használják, a belső térben szemetet hord a szél, előtte egy kietlen, poros parkoló.

Famağusta - utcarészlet

Famağusta - utcarészlet

Famağusta - Szt. György, a Görög templom

Famağusta - Szt. György, a Görög templom - freskó

Innen a Szt. György, a Latin nevet viselő templomhoz vezet az utunk: a korai gótika különösen szép példája, 13. század végi - 14. század eleji építmény. Ennek a templomnak is mintha egy óriás kéz elemelte volna az egyik felét, emez oldalon még állnak a falak, az égbe törnek a keskeny, csúcsíves ablakok, a másik oldalon épp hogy csak pár kő mutatja a falazatot.

Famağusta - kutyus

Famağusta - Szt. György, a Latin templom

Megtekintése után az Otelló-torony felé vesszük az irányt, majd a szomszédos bástyáról gyönyörködünk a város ill. a kikötő látványában. A park másik végében belépek egy elegáns cukrászdába, gyönyörű sütemények, színpompás zselékbe ágyazott magvas török édességtornyok.

Famağusta - Otelló-torony

Famağusta - kilátás az óvárosra a tengeri bástyáról

Famağusta - édességek

 Famağusta - édességek

Famağusta - "Iker Templom"

Már dél után járt az idő, lassan ebédelni kellett volna, de pénzváltót nem nagyon láttunk a városban, a bankok pedig 12-14 óráig zárva voltak. Megállapodtunk abban, hogy hagyjuk az itteni „turistacsapda” éttermeket, majd a városfalon kívül keresünk egy helyiek által látogatott vendéglőt. A szárazföldi kapu felé menet sikerült pénzváltót is találni, majd útba ejtettük az „Iker Templomot”, a Templomosok és az Ispotályosok templomait, melyeket a legnevesebb keresztes lovagi rendek építettek a 13. sz. végén – a 14. sz. elején. Utoljára a Nesztóriánus Templomot kerestük fel, amit a 14. században egy gazdag szíriai kereskedő építtetett a város szír közösségének, s amelyet 1905-től a famağustai ortodoxok használtak, és a neve Xorinoszi Szt. György templom lett. Ehhez egy érdekes legenda kapcsolódik: említett György egy alkalommal a templom talajából egy-egy kis csipetet vitt az ellenség otthonaiba, s aztán ezek vagy meghaltak, vagy 1 éven belül elhagyták Ciprust. Tudott valamit a koma…

Famağusta - Nesztóriánus templom

Famağusta - virág

A belváros egyéb részei egyébként - a fő turistaösvényeket leszámítva-, egy poros, álmatag, lerobbant török városka benyomását keltik, valahogy kissé nyomasztó a hangulata… emberekkel alig találkoztunk, mondjuk ez lehet, hogy a sziesztaidőnek is betudható. Maradt ki még pár kisebb templom a csokorból, de valamit kell hagyni legközelebbre is.

A szárazföldi kapun keresztül elhagytuk a fallal körülvett várost, és a salamisi út mentén levő vendéglátóhelyek felé indultunk. Itt mindjárt be is ültünk az egyik szimpatikusba (Temel Reis Restaurant), és bevágtunk egy-egy sajtos pidét, amelyhez friss salátát s savanyúságot is kaptunk. (Másnap már „törzsvendégként” tértünk vissza ide, az adag mennyisége is szemmel láthatóan megnövekedett.) A jó ebéddel eltelve visszaballagtunk az információban hagyott hátikért, aztán a buszpályaudvarra meneteltünk. Közben L. majdnem kitörte a bokáját, ugyanis egy zebrán való átkelés közben nem vette észre, hogy mindjárt a magas perem után egy széles vízelvezető vájat van, és olyan szerencsétlenül lépett le a járdáról bele a vájatba, hogy kissé maga alá fordult a bokája. Később úgy tűnt szerencsére mégsem lett nagyobb baj, de estére már meglehetősen fájt neki, s ez lett a tulajdonképpeni oka és ürügye a programváltoztatásnak. (Ami így utólag látva, sokkal strapásabb lett, mintha az eredeti tervnél maradunk.) A buszpályaudvaron elzengtük, hogy Salamisba, ill. az ottani hotelünkbe akarunk menni, s ehhez szükségünk van egy iskelei vagy boğazi buszra. Itt nagy hasznát vettem a kezdetleges török tudásomnak, mert sikerült elmagyarázni a sofőrnek, hogy melyik lesz a hotelünk. A busz Mağusát elhagyva egy 2x2 sávos autópályán repesztett, egy asszonyt kiraktunk egy körforgalomnál, aztán mi következtünk. A sofőr mutatta a hotelt jelző táblát az út szélén: „Itt jó lesz?” „Jó hát, sose jobbat!” Leugrottunk a buszról, a hátik puffantak a porban, busz elszáguld, mi meg megláttuk, hogy a 2x2 sáv közt széles, magas betonfal pöffeszkedik, mint a nulláson, a szállodánk meg persze pont az ellenkező oldalon. Na ez nagy szívás! Mit volt mit tenni, nekünk is vissza kell mennünk addig a körforgalomig, ahol a nőt kiraktuk. Busszal csak pár perc volt, gyalog annál többnek tűnt! A pályával párhuzamosan, a házak-telkek mellett egy alsóbb rendű úton caplattun visszafelé, egyszer csak az egyik luxusvityilló kerítésének rontott két 80-90 kilós „öleb” (kangál?). Nekem van egy viszonylag jól fejlett kutya-parám, de itt még L. is gyorsabban kapkodta a lábait, mert nem voltunk benne biztosak, hogy a kerítés állja a kutyusok rohamát. Szerencsére állta.

A körforgalomnál fogyott csak el a betonfal, ott átfutottunk a másik oldalra, és most a „világnak azon a felén” néztük meg ugyanaz az 1 km-t. Remek érzés volt abban a pokoli melegben teljes menetfelszerelésben egy forgalmas autópálya poros tövében vágtázni felesleges kilométereket...ráadásul a hotel a part mellett feküdt, ami megint csak egy újabb km-re esett az autópályától.

Szumma-szummárum, meglehetősen viharverten érkeztünk meg utunk legelegánsabb szállodájába, ami egy 4 csillagos tengerparti hodály volt (Sky Venus Beach Hotel). Holtfáradtan foglaltuk el a szobánkat (lakosztályunkat?), ami tutira nagyobb volt, mint az itthoni lakásunk. Estére még egy laza tengeri dagonyázást iktattunk be: a víz nagyon kellemes meleg volt, a part homokos, rajtunk kívül még két öreg mókus nézegetett a nyugágyakon. A kis felfrissülés különösen jót tett meggyötört, elfáradt testünknek, olyannyira felszívtuk magunkat, hogy még arra is vállalkoztunk, hogy kipróbáljuk, el tudunk-e menni egész Salamisig a tengerparton. (Itthon a Google Earth alapján úgy tűnt: igen.) Valóban, sikerült is, lassú sétával mindössze 10 perc elég volt, hogy a romterület bejáratához érjünk.

Salamis felé...

Salamis felé...

L. bokája a visszaúton már kezdett tiltakozni a mai nap ellen, és mivel a nap már egyébként is lemenőben volt, visszavonultunk a lakosztályunkba. Este megpróbáltunk hazatelefonálni, de a Vodafone csak vmi. kávédaráló-szerű zörejeket tudott nyújtani szolgáltatásként, ellenben a barátaik Skype-on élőben, s kitűnő hang- ill. képminőségben jelentkeztek Amszerdamból Fat Freddy’s Drop koncertről.

2. nap - szeptember 18.

Reggeli után az első utunk a kikötőbe vezetett, mely még csak most ébredezett az éjszaka után. A mai napra a környékbeli nevezetességek – Bellapais apátságának és St. Hilarion várának – meglátogatását tűztük ki célul.  Sajnos a Cyprus Dorms tulaja is azt javasolta, hogy ezekhez inkább béreljünk taxit, mert tömegközlekedés nem nagyon van hozzájuk, ill. ha van is, az sem a legoptimálisabb módon. Hogy ebben mekkora igazság volt, csak később jöttünk rá…

A városban lecsaptunk egy taxisra, akivel megegyeztünk a kirándulás árában, cserébe elfuvaroz minket az említett helyekre, megvárja míg kigyönyörködjük magunkat, aztán hazahoz. Nem kevésbe „fájt” a dolog, L. szívta is a fogát kissé, de végül azt hiszem ő is belátta, hogy nem volt rossz ötlet ez a taxis-túra.

Bepattantunk a fekete, luxus Mercinkbe, tényleg luxus, az üléstámlákba képernyő volt beépítve, amin reklámok, kisfilmek mentek. Ennél többre értékeltük, hogy a légkondi elviselhető hőmérsékletet varázsolt a dögmelegben, majd még később még inkább értékeltük a luxus Mercink lóerejét, amivel biztonságosan fel tudott kapaszkodni a vár tövébe.

Először Bellapaisba hajtattunk. Bellapais (Beylerbeyi) falu legismertebb lakója talán Lawrence Durrell (Gerald testvére), aki itt írta a „Bitter Lemons” c. könyvét. A kedves kis falu ékessége a „Béke Apátsága”, melyet a 13. században alapított a premontrei rend. A gótikus romok fekvése nagyon szép, kitűnő kilátás nyílik az alant elterülő mediterrán partvidékre, Girnére ill. a Földközi-tengerre. Innen igazán jól lehet egyébként látni, hogy a tengerpart egy több kilométer széles sávban mennyire be van építve, szabad terület gyakorlatilag nincs. Az apátság meglehetősen turistás hely, utunk során ez volt az egyik pont, ahol magyar szót hallottunk. Összességében szép, de minket kevésbé fogott meg Bellapais.

Bellapais - újrahasznosított római szarkofág a gótikus apátság udvarán

Bellapais

Bellapais

Bellapais - "sárkánykutya"

Bellapais - szószék

Bellapais - kilátás az apátságból az északi (girnei) partvidékre

Bellapais

Újra taxiba ültünk, s St. Hilariont vettük célba. A vár ill. a várat tartó hegy(csúcs) az autópálya mellett található, elvileg idáig eljöhettünk volna dolmuş-sal vagy busszal, de annyi biztos, hogy a 40 (tűző napon, aszfalt felett 60) fokos melegben még a vár legalsó szintjéig, a bejáratág sem tudtunk volna felmászni, nemhogy azután még megnézzük magát a várrendszert, megmásszuk a több száz lépcsőt, és meghódítsuk a vár legmagasabb pontját.

A Merci is jócskán kapaszkodott néhol, annyira kanyargós és meredek pántlikaút vezet fel a vár tövébe. Ráadásul mindennek tetejébe még egy lezárt katonai terület, gyakorlópálya és laktanya is van a hegyoldalban, ahol elvileg tilos a kóbor gyalogosok grasszálása. Mindezt egybevéve már igencsak okos ötletnek tartottam, hogy ez esetben nem egyénieskedtünk, és nem a hátizsákos megoldást választottuk, hanem a luxuskivitel mellett döntöttünk.

A Kyreniai-hegysében fekvő vár eredetileg egy szerzetes lakhelyéül szolgált csupán, ő volt a névadó, majd a Bizánciak megerődítették, hogy Buffavento ill. Kantara várával együtt megvédjék a szigetet az arab kalózoktól. A 12. és a 14. században további kiegészítéseket, erődítéseket építettek az addigi védművekhez. A vár három szintből áll, köztük hosszú lépcsősorokon lehet közlekedni. Itt már kevesebb volt a turista, vagy jobban eloszlott a nép. Többen vietnámi papucsban mászták a hegyet/várat, na nekem abban tutira garantált lett volna a bokatörés. A vár egyébként annyira látványos, hogy állítólag még Walt Disney is ezt választotta mintának a híres Disney-féle mesevár megtervezéséhez. A kilátás a vár egyes szintjeiről egyre elképesztőbb, a legmagasabb pontja 732 méteren fekszik.

St. Hilarion

St. Hilarion

St. Hilarion

St. Hilarion - kilátás a várból

St. Hilarion - kilátás a várból

A fárasztó hegy-vármászás után visszaballagtunk a taxisunkhoz, aki a lenti kávézóban beszélgetett, majd útra keltünk Girne felé. Még a hegyről levezető úton próbáltam megkérni a taxist, hogy ugyan álljon már meg egy gyors fotó erejéig, így az egész várról lenne képünk, de sajnos annyira nem volt jó angolból, szépen továbbhajtott, aztán Girnében kiszállás után mutogatta az autót, hogy most már fényképezhetjük. A fene akart a Merciről „művészfotót” készíteni…

A luxuskirándulás után egy szerény, „böjti” ebéd, majd szieszta következett, aztán egy kis romantikus esti séta Girnében. A naplemente a kikötőben tényleg nagyon hangulatos, az estébe hajló rózsaszínes-sárgás-narancsos fények garantálták, hogy szép fotók készülhetnek.

Girne - cica

Girne - kikötő

Girne - régi világítótorony

Girne - a város a kikötő felől

Girne - a vár és a régi kikötő

Girne - naplemente a kikötőben

Girne - naplemente a kikötőben

Girne - Arkhángelos templom

A városka utcáin egyébként ekkortájt indul be az élet: tele vannak a játszóterek, a tengerparti sétányon korzózók betöltik a teret, az utakon özönlenek az autók, nagy dudálás-muzsikaszó hallatszik innen-onnan, a muzsikaszóra kutyák rohannak elő, és veszettül üldözőbe vesznek egy autót, amelyben a muzsikusok ülnek…

Estére még egy kis luxussal leptük meg magunkat: a Simit Dünyasi üzletében vettünk 6 szem baklavát (4 bonbon méretű és 2 tenyérnyi), árak persze nem voltak kiírva. A pénztárnál leesett az állam, amikor a pár szem süteményért kemény 26 lírát kellett kifizetnem…Naveed persze mondta, hogy nem lesz olcsó, sőt „kicsit drága” a hely…hát tényleg az!

Girne - baklava

Vacsora után újra magunkhoz vettünk egy-egy Efest, és újra a tetőteraszon élveztük a langymeleg éjszakát.

1. nap - szeptember 17.

Gyönyörű landolás Larnacában, helyi idő szerint 03:20-kor. Mivel ebben az éjszakai időintervallumban nincsen semmiféle tömegközlekedés a belvárosba, ugyanakkor a fórumon olvastam, hogy végig van járda a reptér és a város közt, úgy döntöttünk, hogy minek üljünk még órákig a kihalt terminálban, és várjuk az első reggeli buszt, induljunk neki gyalog a röpke 5 km-nek …amiről aztán kiderült, hogy ez az adat még a régi terminálra vonatkozott, az új már 7 km-nyire van a várostól.

Ekkor még erőnk és állóképességünk teljében voltunk, a hátunkra „csaptuk” a hátizsákokat, aztán nekilódultunk a reményeink szerint a belvárosba vezető iránynak. Az út a larnacai sós tó és a Hala Sultan Tekke mellett vezet el, de ezekből az éj sötétje végett semmit sem láthattunk. A város fényei meglehetős messzeségben csillogtak. Talán harmad úton járhattunk, mikor egy autó megállt mellettünk, s a sofőr felajánlotta, hogy bevisz Larnacába. L. udvariasan visszautasította, mondván úgysem tudunk semmit csinálni a városban sem ezekben a hajnali órákban. Kb. fél úton, egy padon tartottunk pár percnyi pihenőt, majd baktattunk tovább az ismeretlen felé. Emlékeim szerint másfél óra kellett, hogy beérjünk a városba, az üzletek még zárva tartottak, csak nagy sokára esett az utunkba egy bolt, ahol tudtunk vizet venni. Egy közeli parkban „tábort vertünk”, előkerült a kis kávéfőző kütyü, lobbant a láng, főt a leves, aztán a kávé, s eztán újult erővel vágtunk neki a legbelebb-belváros megközelítésének. A város 7 körül kezdett életre kelni, egy pékségben isteni finom szezám- és ánizsmagos kenyeret, péksüteményt vettünk, s rövidesen a Szt. Lázár templom közelében találtuk magunkat. Bekukucskáltunk, de szertartás folyt, így leballagtunk a tengerpartra, ahol a legelső padon elköltöttük a „villás reggelinket”, aztán mindketten becaplattunk a tengerbe, csak úgy, térdig felhúzott gatyával. Elsőre hidegnek tűnt…vagy csak fáradtak voltunk?!

        Larnaca - Szent Lázár-templom    

 Larnaca - Tengerparti erőd

 Kis pihenő után visszatértünk a templomhoz, de továbbra is miséztek, ezért a piac felé vettük az irányt. Sok embert – és különösen sok vietnámi kalapos vietnámi lánykát - láttunk megrakott szatyrokkal közeledni egy bizonyos irányból, mi is arrafelé indultunk. Egyszer csak egy ismerős feliratra kaptuk fel a fejünket: „kürtőskalács”. Beköszöntünk az üzletbe, a tulajok épp az üzletnyitásra készülődtek, erősen suvickoltak. Bátor döntés vadidegenben bármiféle vállalkozásba kezdeni, ez úton is sok szerencsét hozzá!

A piacon minden finomság kapható, mi szem-szájnak ingere: szőlő, alma, barack, dinnye, füge, szilva, mangó, körte, csak hogy a gyümölcsöket soroljam. A választásunk két roppant finom és ízes, lédús mangóra esett.

Már kora reggel eszméletlen hőség járta át a várost, a tengerpart sétányon (Finikoudhes) száz, de inkább ezer ágra tűzött a nap, a nagy hátikkal nem is volt kedvünk menni sehová, azért próbáltunk árnyékba húzódni, és kivárni a következő nicosiai busz indulását. A járat 9:30-kor  indult, s az Európai Mobilitási Hét jegyében ingyen szállított minket Nicosiába.  Kb. 1 óra múlva a fővárosban voltunk, ahol a városfalon kívül, de a Lidra utca közelében volt a végállomás. Újra magunkra kaptuk a hátikat, és a Lidrán keresztül a határ felé vettük az irányt. A Lidra egy sétálóutca, tele nagy márkák üzleteivel és az ezekben csámborgó emberekkel, s történetesen éppen az egyik nicosiai határátkelő ponthoz vezet, tudniillik Nicosia a világ utolsó kettéosztott fővárosa. 1964-ben, a ’60-as évek sokasodó erőszakhullámai miatt az ún. Zöld Vonallal kettéosztották a görög ill. a török ciprióták közt. 1974-ben a görögországi junta támogatásával a ciprusi görög csapatok és ciprusi elvtársaik puccsot hajtottak végre a ciprusi kormányzat ellen, s a szigetet Görögországgal kívánták egyesíteni. Ez vezetett végül is a török katonai beavatkozáshoz. 1975-ben a török hadsereg által megszállt részen kikiáltották a Ciprusi Török Szövetségi Államot, majd 1983-ban a török ciprusiak kihirdették az Észak Ciprusi Török Köztársaság függetlenségét. Ezt Törökországon kívül egyetlen más állam sem ismeri el a világon. Mondhatni: Sohaország.

(Érdekes a helyzet egyébként, mert Észak-Cipruson törökül beszélnek, mindenhol kettős zászló lengedez – egy török és egy észak-ciprusi, ami a töröknek színekben a fordítottja -, török líra a fizetőeszköz, sőt, a lakosság java része is török, hiszen rengeteg embert telepítettek be Anatólia fejletlenebb régióiból. Ugyanakkor Észak -Ciprus nem ugyanaz mint Törökország, egy „önálló” (báb)államról van szó, amely névleg független ugyan, de minden lényeges és lényegtelen kérdésben Ankara jóváhagyásától és jóindulatától függ. )

A határhoz érve elfelejtettem ismételten L. lelkére kötni, hogy ne az útlevélbe ütesse bele a vízumot, hanem a külön lapocskára. Biztos mondtam már neki korábban, de épp aznap nem, és egyszer csak fél füllel azt hallom: „To the passport, ok.”  Szerencsére még időben visítottam, hogy „To paper, please!”, s a határőr csajszi pecsétlőt tartó keze megállt a levegőben….nagyon-nagyon kis híja volt, hogy nem csapta bele az útlevélbe. Kicsit leizzadtunk…

A határátlépés egyébként gyorsan, szinte pillanatok alatt ment, s rövidesen már a közeli dolmuşállomás felé baktattunk. Két fiatal srác már várakozott is a girnei járatra, aztán a sofőr is előkerült. Bevágódtunk az erősen lestrapált Mercedes limuzin középső üléssorába, és egészen Girnéig (Kyrenia) repesztettünk a szuper tragacsunkkal.

Girnében a centrumban van a dolmuşállomás, innen csak egy rövid séta volt a szállásunk, a Cyprus Dorms. Útban ide felé megejtettük az ebédet: a várva várt török sajtos pidét. A Cyprus Dorms tulajára és a szobára kicsit várni kellett: előbbit a takarítónő hívta telefonon, hogy jöjjön, utóbbit szintén ő takarította az előző társaság után. A szoba nagyon klassz, szép a berendezés, tiszta, igényes a kivitel, légkondi, TV, WiFi.  Egyetlen negatívum: az ágyam matraca már nagyon lestrapált volt, a rugók majdnem úgy álltak ki belőle, mint tüskék a sündisznóból, de mindkét itt töltött éjszakára annyira lefárasztottuk magunkat, hogy még ezen is sikerült aludni.

Pár óra pihenés után, késő délután a vár felfedezésére indultunk. A girnei vár bizánci alapokra épült (7. sz.), falai közt bizánciak, keresztesek, velenceiek, ottománok és britek is éltek, szolgáltak. A vár falairól és bástyáiról fantasztikus kilátás nyílik a környező területekre, mindenek előtt a gyönyörű régi kikötőre és az előtte húzódó óvárosra.

 Girne - kilátás a kikötőre a várból

 Girne - kilátás a városra a várból

A termekben különféle kiállításokat láthatunk: van itt egy meglehetősen szemléletes és bizarr kínzókamra, ahol kigúvadó szemű, eltorzult fejű, talpigpucér fickókat törnek kerékbe, vernek láncra stb. (ahhoz képest, hogy muszlim országban járunk, nem bíznak semmit sem a fantáziára…), régészeti kiállítás, de a legérdekesebb és látványosabb a kyreniai hajóroncs. Kb. i.e. 300 körül süllyedt el Kyrenia partjainál, olívát, szőlőt, bort és őrlőköveket szállított Kos, Szamosz és Rodosz szigeteiről.

 Girne - hajóroncs

Girne - naplemente a várból

A vár hétkor zárt, ezen időpont   körül kezdett a hőmérséklGet is elviselhetővé válni, ezért rászántuk magunkat egy esti városnéző sétára is. A szálláson elköltött vacsora után egy-egy Efes-szel a kezünkben felballagtunk a tetőteraszra, ahol nyugágyakon hátradőlve élveztük a lábunk alatt elterülő, kivilágított város látványát, moraját.

Girne - a vár hátterében a Kyreniai-hegység

Girne - éjszaka

(Észak)-Ciprus 2011

 Utazás Sohaországba

2009 júniusa, a Törökország-Szíria utunk óta nem voltunk sem kisebb, sem nagyobb úton, de még csak külföldön sem. Októberre terveztünk egy krakkói városlátogatást, de ezt „áldott állapotomra”  (orvosilag: veszélyeztetett terhességemre) való tekintettel lemondtuk. Teltek-múltak a hónapok, a pocakom és a benne rejtőzködő pici lény egyre nagyobb lett, míg egy kora nyári hidegfront és szakadó eső hatására babánk elindult élete első és talán legnagyobb utazására: 2010 júniusának második napján megszületett Ábel Bendegúz. Az idő innentől kezdve meglehetősen egyenes vonalvezetéssel, a babaélethez igazodó klasszikus monotónia jegyében telt, mígnem 2011 áprilisában egy hirtelen huszárvágással vettem két repülőjegyet Ciprusra…ill. annyira nem is történ hirtelen a dolog, mert már hosszú ideje vágyakoztunk mindketten egy kis kikapcsolódásra, feltöltődésre… hja, a babás lét másik dimenzió és fárasztó is egyszersmind, főleg ha nem állnak glédában és kézzel fogható közelségben az unokázásra kiéhezett nagymama-nagypapa tömegek. Szóval, hogy szavamat ne felejtsem, éppen kedvenc fórumomon olvasgattam a Ciprus-topikot, ahol páran igencsak kedvező árú, 35 ezres repjegyekről írtak. Gondoltam, próba szerencse, megnézem én is a hazai légitársaság oldalát, tényleg léteznek-e ilyen jegyek. Láss csodát: nagyon keresni sem kellett, szeptemberre találtam is az akciós jegyekből. Persze nem mertem L. megkérdezése nélkül lecsapni rájuk, így csak este meséltem el mit fedeztem fel délután. L. le is tolt, hogy mit bénázok, miért nem vettem meg. Na több se kellett, vissza a gép elé, Malév-oldal megnyit, dátum beüt, aztán egy jó nagy semmit (ill. horror árú jegyeket) talál. Nem tettem zsebre, amit ezután L.-től kaptam.

Következő nap újra próbálkoztam, és végül sikerrel jártam, sikerült levadászni szeptember 16 és 23-ára az említett 35 ezres jegyekből, Ábi Bábi naptárába pedig egy vidéki, nagyszülőknél töltendő nyaralást írtunk be.

Szeptember 16 pénteki napra esett, és mi már hétfőn lezötykölődtünk vonattal az Alföldre, hogy Ábi Bábi összeszokjon a nagyszülőkkel, és a nagyszülők is felvegyék a babás ritmust. Szerencsére gyorsan ment az összecsiszolódás, voltak kutyák, macskák, malackák, libák-tyúkok-kiscsibék, nagy udvar, kert, így Ábi Bábi szinte nem is ért ránk koncentrálni. Reggel, Pestre indulás előtt szépen elmondtuk neki még egyszer, hogy „Anya és Apa most Ciprusra megy, de egy hét múlva újra találkozunk, addig Ábi itt marad a mamájával és a tatájával”. Nem volt „nagyjelenet”, sírás-rívás, szép nyugodtan történt minden, aztán  Ábi Bábit a sok újdonság, minket pedig az utazás izgalma kötött le.

Délután még ügyet intéztünk, biztosítást kötöttünk. Ez sem volt egyszerű feladat, ill. maga a biztosításkötés egyszerű dolog, no de mi Észak-Ciprusra, az Észak-Ciprusi Török Köztársaságba utazunk, ami gyakorlatilag nem létezik, egyedül Törökország ismeri el az egész világon, így a kesze-kusza jogi háttér miatt nem szerettünk volna hoppon maradni, ha balszerencsénkre használni kellett volna a biztosítást. Az út előtt végül az Axa Biztosítóval leveleztem le, hogy a biztosításuk érvényes egész Ciprus területén, így náluk kötöttem biztosítást.

A gépünk 23:35-kor indult, már meg se lepődünk, hogy mindig az éjszaka közepén repülünk…

Gépindulás végül 23:45-kor (végül is, teljesen mindegy), nyugodt, eseménytelen repülés, az ellátás elég gyengus (egy miniatűr sajtos/sonkás szendvics, kávé/tea, ásványvíz, Sió narancs/almalé), tényleg csak arra jó, hogy 10-20 percig lekösse magát az ember, jóllakni nem fog belőle. Nekem nem is ez a fontos, csak vigyenek el épségben oda, ahová szeretnék menni.