2012. április 11. – 1. nap

Indulás előtt még voltak olyan kóbor gondolatok a fejemben, hogy az utolsó esély mindent „visszacsinálni” Isztambulban lesz: átszálláskor még dönthetünk úgy, hogy mégsem megyünk Iránba…Ám amikor ténylegesen ott ültünk a teheráni járatra várva, azt hiszem, ez meg sem fordult a fejemben…ahhoz már túl fáradt és álmos voltam. A teheráni gép pontosan, kb. 2 óra körül indult, beszállás előtt még egyszer ellenőrizték az útleveleket és az utaslistát. Ez már egy jóval nagyobb Airbus volt, mint az előző járat, az ülések 2-4-2 sorokban helyezkedtek el, mi valahol középtájon, egy kettes ülésen kaptunk helyet, de az első szekció olyan messze volt, hogy alig láttunk el a gép elejébe. A régebbi, de hatalmas gyártmány méretéhez képest alig volt utas, talán sokat mondok, ha minden sorban ült 1-2 ember. A felszállás rendben ment, hozták is a várva várt finom Turkish-kaját, de csalódnunk kellett: ezúttal reggelit kaptunk, ami tojásporból(?) készült, fura szagú és ízű rántotta volt. Egyikünk sem tudta megenni, tényleg nagyon fura állaggal rendelkezett. Az öveket az időjárási viszonyokra való tekintettel az út felénél becsatoltatta a kapitány, de szerencsére semmit sem lehetett érezni. Isztambulból Kayseri, Diyarbakir, Tabriz útvonalom repültünk Teheránig. Az érkezés is pontosnak tűnt valamikor 5 óra körül (helyi idő szerint). Teherán és Budapest között egyébként 2,5 óra időeltolódás van, tehát amikor itthon pl. 9 óra van, ott már fél 12.

A nőknek a kendőt még a gépen, kiszállás előtt fel kellett venni, erre figyelmeztettek is a hangosbemondón, igaz csak törökül, de valamit azért értettem belőle.

Utazott pár külföldi is a járattal, velünk egy sorban szlovákok ültek.

Érkezés után az első dolog ill. sorban állási lehetőség az útlevélellenőrzés: hiába utazott alig 10-20 külföldi a járattal, érdemes sietni a sor elejére, mert nagyon lassú a procedúra. Az iráni állampolgároknak 2-3, a külföldieknek csak 1 útlevélkezelő volt nyitva. Egy-egy ember vízumát és útlevelét hosszú percekig tanulmányozták, közben egy ezer éves klaviatúrán pötyögték be az adatokat, és ha minden stimmelt, az illető a hajnali csendet megtörve, jóóóó hangos durranással kapott egy beléptető pecsétet.

Miután mindketten sikeresen megkaptuk a pecsétjeinket, immár elmondhattuk: Iránban vagyunk!

A szerencsés megérkezés után a csomagfelvételhez járultunk. A csomagszállító-szalag elromlott, a csomagok egymásra torlódtak, törődtek-zúzódtak, szerencsére a mi hátiink a kupac szélére sodródtak, így nem kellett egy „fél hegyet” elbontani, hogy hozzájuk jussunk. A hírhedten szigorú biztonsági ellenőrzés gyakorlatilag semmi sem volt, a nagyhátikat átvilágították, de a pasas talán rá sem pislantott a monitorra, így a finom Gyulai Kolbász és a Pick Szalámi is sikeresen megérkezett Iránba. J

Mr. Mousavival, a Firouzeh Hotel tulajdonosával előző nap már félig leleveleztem, hogy küld elénk egy taxist, de sajnos a válaszát nem tudtuk elolvasni sem Isztambulban, sem itt, így csak abban bízhattunk, hogy tényleg küldött valakit értünk. Hiába meresztegettük a szemünket, minket bizony senki sem várt a biztonsági ellenőrzés után. Mondtam L.-nek, hogy menjünk el WC-re, időnk van, közben hátha meglesz az emberünk is. Egy réteg ruhát máris le kellett magamról hántolnom, mert sokkal melegebb volt Teheránban, mint Isztambulban.

A taxisunk is meglett, mire visszaballagtunk a kijárathoz: egy kézzel írt fecnit lobogtatott a nevemmel. Lebaktattunk az alagsori parkolóba, bepakoltuk a hátikat, és elindultunk Teherán felé.

Az Imam Khomeini Reptérről ugyanis nem túl egyszerű bejutni Teheránba, vagyis egyszerű, de nem olcsó mulatság. Reptéri busz olyan, mint a fehér holló, hol van, hol nincs, és ráadásul át is kellene szállni a buszról a metróra ahhoz, hogy a belvárosba jussunk. Minden tapasztalt Irán-járó ezért a taxit ajánlotta, mint szóba jöhető közlekedési eszközt. Ez egyébként elvileg fix áras az IKA és a belváros közt, legfeljebb éjszaka van magasabb tarifa. A taxisoknál azonban soha nem lehet tudni éppen miért fizetsz többet, nem volt kedvünk hajnalban a reptéren visakodni-alkudozni velük, ezért rendeltem meg előre Mr. Mousavinál a fuvart. Sajnos a választ és az instrukciókat már nem tudtuk elolvasni, ezért egy kis képzavar keletkezett, amit bősz telefonálgatással próbáltunk tisztázni: a mi tervünk az volt, hogy a taxis vigyen be a belvárosba pénzt váltani, aztán elmegyünk a vasútállomásra, lerakjuk a hátikat, majd várost nézünk. Ez abban hibádzott, hogy reggel 7 körül még nem voltak nyitva a pénzváltók, sem a taxisnak, sem a vasútállomáson nem tudtunk volna fizetni. Mr. Mousavi azt ajánlotta, hogy a taxis ad kölcsön nekünk egy kis költőpénzt, amiből kifizethetjük a csomagmegőrzőt és a helyi közlekedést, tehát először menjünk a vasútra, aztán váltsunk pénz, majd menjünk el hozzá a Firouzehbe, ahol kifizetjük a taxis költségét. A minderről szóló e-mail olvasásának híján, és hulla fáradtan már nehezen fogtam fel, hogy mi a dolgok pontos menete, és ki ad kinek mennyi pénzt és vissza hogy is, de szerencsére Teherán kb. 40 km a reptértől, volt időnk párszor nekifutni a dolognak. Mr. Mousavi nagyon türelmes volt, legalább háromszor elmondta a procedúrát, mire sikerült felfognom.

A reggeli forgalom egyébként még elég gyér volt Teheránon kívül, de a városhoz közeledve növekedett. Milyen is volt az első benyomásom Iránról? Az Alborz nagy hegyeire emlékszem, amelyeknek talán még hó is volt a sipkáján….aztán a perzsa feliratos hirdetőtáblákra…az autók közt cikázó motorokra, amiken néha akár 3 ember is ült…a férje mögött ülő nőre, akinek fekete leple lobogott-csattogott a szélben…a porra és a szmogra…Igen, azt hiszem ezek voltak az első benyomásaim…

Kb. ¾ óra múlva érkeztünk meg a 14 milliós metropolisz központjába, a taxis megállt, egy automatából vett ki pénzt, és nekünk adott 300.000 iráni riált (16-17 dollárnak felel meg), mindezt csak úgy „becsszóra” (ráadásul ugye még a fuvarpénzzel is lógtunk neki!), majd a vasútállomásra gurult velünk. Itt elbúcsúztunk, úgy hogy hat „lepedővel” tartoztunk neki, és akár el is „felejthettük” volna visszaadni…rögtön egy kis ízelítőt kaptunk a perzsa mentalításból, vendégszeretetből.

A vasútállomáson beadtuk a csomagmegőrzőbe a nagyhátikat, majd az előre megvásárolt yazdi jegyünket kellett beszereznünk. No ez nem volt túl egyszerű feladat, ugyanis a jegyeket a Silk Road Hotel vette meg Yazdban, nekünk csak a scannelt példányt küldték el, azzal, hogy ezt nyomtassuk ki, Teheránban mondjuk azt, hogy az eredetit elvesztettük, és gond nélkül újranyomják. Ez csak kis szépséghibával volt igaz, mert kb. 2 órán át küzdöttünk a jegyünkért, nagyon kedvesen ide-oda küldözgettek minket, az emeleten levő irodából le a földszinti rendőrségre, onnan vissza az irodába, újra a rendőrökhöz, megint fel a lépcsőn, aztán megint le....Végül vmi főrendőr egy kézlegyintéssel rövidre zárta a dolgot, de tényleg ennyi volt, rálegyintet, oszt kész, semmi papír, semmi pecsét, mindössze az irodában bemondtuk, hogy végre oké, és +40.000 riálért újra nyomták a jegyet. Hallelujah!  

A következő feladat a pénzváltás volt, de ehhez először el kellett jutnunk a Ferdowsi térre.  Az úton kipróbálhattuk a teheráni tömegközlekedés egyes szakaszait. Elsőként egy buszt vettünk igénybe, ahol a férfiak ill. a nők szigorúan elkülönítetten utaznak. A férfiak elől, a nők a busz hátsó részében, a kettő közt egy korlát van, hogy a két nem még véletlenül se keveredhessen. Ennek megfelelően L. elöl, én hátul szálltam fel, és igyekeztem a korlát közelében maradni, hogy egyeztetni tudjuk a leszállás helyét. A mellettem ülő nőt kértem meg, hogy szóljon a megfelelő megállónál, közben L. is ugyanerre jutott elöl, átpisszegtünk egymásnak, és leszálltunk a Sush állomásnál. A Sush állomáson átszálltunk a metróra, egy srác segített nekünk jegyet venni. A metrójegy tulajdonképpen egy papír alapú kártya, amelyen egy vonalkód található, és esetünkben ezt a vonalkódot leolvasva 2 utazásra voltunk jogosultak. A teheráni metró mellett a pesti elbújhatna, modern, igényes megállók, modern metrószerelvények, mintha pl. Bécsben járnánk…a lényegi különbség talán csak az utasszámban lehet, mert itt olyan tömegnyomor fogadott minket, hogy egy szardíniásdoboz szellős és tágas hely ahhoz képest, ahogy egy-egy metrókocsi kinézett. L. még csak-csak beszuszakolta magát az egyikbe, de én mondtam, hogy abba már tuti nem férek bele. Ugyanakkor ciki lett volna elvesztenünk egymást egy 14 milliós ismeretlen városban, így mégis megpróbáltam felszállni. Nem tudom hogy fértem fel, de valahogy mégiscsak sikerült, mindenesetre szinte nem volt olyan porcikám, ami ne lett volna kénytelen egy idegen pasashoz hozzápaszírozódni, kivéve a hátamat és a fenekemet, mert az meg az ajtó szorította. Pár perc múlva aztán valaki megkegyelmezett, és átadta az ülőhelyét.

A szerelvényen van egyébként egy női kocsi, oda csak nők szállhatnak fel. Ez rendben is van, de nekünk - turistáknak- nem túl megfelelő, mert ha elvétjük külön-külön a leszállást, akkor aztán kereshetjük egymást a metropoliszban. Akkor sem túl egyszerű a dolog, ha nem turista az ember- csak simán nőből van-, mert ha nem ér időben a női kocsihoz, akkor marad a férfi részleg. És az zsúfolt. Nem kicsit, nem nagyon. Iszonyatosan. Ebben az esetben ennyit a szigorú és következetes a férfi-női elkülönítésről…

A Ferdowsi térig még meglehetősen sokat kellett gyalogolnunk, így egy kis ízelítőt kaptunk a reggeli Teherán utcaképéből. Minden egyes nagyobb útkereszteződésnél, melyen át kellett kelnünk, konkrétan halálfélelmünk volt, olyan iszonyatosan kaotikus, átláthatatlan gombolyagban hömpölygött a mindenféle járművekből álló tömeg az úton. Ráadásul, hogy még nehezítsenek a dolgon, a járda és az úttest között általában egy jó mély vízelvezető árok is húzódik, még ezen is át kell ugrani valahogy, ha magát az úttestet sikerült is túlélni. A Ferdowsin megnéztünk pár váltót, egy helyen aztán váltottunk is száz dollárt, de sajnos nem eleget. Az egész országban Teheránban váltanak a legjobb árfolyamon, itt van a legnagyobb választék a pénzváltókból, de ezt ekkor még nem tudtuk.

Váltás után a Firouzeh Hotel felé vettük az irányt, további halálközeli élményekkel tarkított sétában volt részünk. A hotelben kicsit beszélgettünk Mr. Mousavival, kifizettük a taxist, fújtunk egy kicsit, (lelki)erőt gyűjtöttünk, hogy visszajussunk a vasútállomásra. Közben tudatosult bennünk, hogy vissza kell mennünk még pénzt váltani. Visszaúton már százszor megbántuk, hogy elsőre nem váltottunk eleget, de nem volt mit tenni. Az újabb pár száz dollár beváltása után egy egész vaskos köteg iráni riál fáradt tulajdonosai lettünk. Újra metróra szálltunk, és egy másik megállóig (Majlis) mentünk, ahonnan Mr. Mousavi szerint közvetlen busszal el tudunk jutni a vasútállomásra. A buszt persze egyáltalán nem volt könnyű megtalálni, egy srác vezetett minket jó messzire, de neki is többször meg kellett kérdezni, hogy honnan megy. Szerintem végül egy teljesen más buszra szálltunk fel, mint amit Mr. Mousavi javasolt, de mindegy, a vége ugyanaz lett, a vasútállomáson kötöttünk ki.

Felvettük a csomagokat, majd megpróbáltunk bejutni a biztonsági kapuval ellátott váróba. Persze hogy fennakadtunk a kapunál: a szigorú hölgy visszaküldött minket a rendőrségre. A rendőrök már mosolyogva integettek, mikor megláttak, és csak legyintettek, hogy mehetünk. Végre a szigorú hölgyike is beengedett a kapun, és immár a belső váróteremben várakozhattunk tovább. Közben beszélgetőtársunk is akadt, igaz, nekem nem volt túl szimpatikus a srác, talán egész úton ő volt az egyetlen ellenszenves ember, de egyszerűen nem volt bizodalmam hozzá. Mikor kiírták a negyed 3-kor induló vonatunkat, megkönnyebbültem, hogy elválnak útjaink. Tényleg nem tudom, mire volt ez a rossz érzés, talán amiatt volt, hogy túlságosan bizalmaskodóan viselkedett…igen, talán ez a legjobb kifejezés: nem a megszokott perzsa közvetlenséggel-barátságossággal, hanem bizalmaskodóan.

A jegyünk egy 6 ágyas hálókocsi egy-egy ágyára szólt. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a fülke, de semmi különös, nem volt túl jó és túl rossz se. Az útitársaink szerencsére mind a fiatal korosztályból kerültek ki, egyikük – egy lány (N.)- tudott angolul, így beszélgetni is tudtunk. Nagyon érdeklődőek, kedvesek voltak. Megnézegették az LP-nket, és megkérdezték, hogy szerintünk jó könyv-e. Mondtuk, hogy még nem tudjuk, mert ez az első napunk Iránban. Az ő véleményük egyébként nagyon rossz volt a könyvről, szerintük a benne található fotók negatív képet festenek Iránról, és sokszor nem is perzsa, hanem afgán, kurd stb. embereket ábrázolnak. Jó két órát beszélgettünk, aztán négy óra körül én kidőltem, erre nagyon figyelmesen felhajtották az ágyakat, mindenki megágyazott magának, és ledőltünk aludni. Én az egyik legfelső ágyat kaptam meg. A kalauztól egyébként mindenki kapott tiszta, bezacskózott ágyneműt és egy kis úticsomagot. Hét-nyolc óra körül ébredtünk, visszahajtottuk az ágyakat, és újabb beszélgetés következett. Érdekes véleményeket hallottunk egymástól Iránról, kontra Nyugat-Európáról, a média „áldásos” tevékenysége mindkét térfélen érezteti a hatását. Kilenc körül megállt a vonat, a többség elsietett imádkozni, utastársaink kb. fele-fele arányban maradtak ill. mentek az imahelyre. A peronon ácsorogva a nem túl szimpatikus srác újra megtalált minket, de aztán a vonat indulásakor szerencsére újra „elvesztettük”. 10 - negyed 11 körül érkeztünk meg Yazdba, ahol N. és a barátja is leszállt. Ill. csak szálltunk volna, mert majdnem a vonaton maradtunk, érthetetlen módon bezárták az összes ajtót, egyiket sem lehetett kinyitni. Végül kívülről egy kalauzféleség végre kinyitotta az egyik ajtót, így nem kellett bafqi városlátogatást tennünk, amire A. (utastárs) egyébként nagyon intenzíven invitált. N.-el és a barátjával megosztottuk a taxit, N. kiszállt valahol útközben, a srác egészen a Silk Roadig kísért minket, és még a taxit sem engedte kifizetni.

Jó 40 órás ébrenlét után végre belezuhanhattunk az ágyba.

Ez volt a legnehezebb napunk...még fényképet sem csináltunk... :-)

Yazd: a Péntek mecsetben

2012. április 10. – 0. nap

Elérkezett az indulás várva várt napja. Apuék reggel 8 óra körül jöttek Ábiért, aki a nagymágocsi nagyszülőknél töltötte az elkövetkezendő heteket. 10-re ütemeztük az indulást. Én még gyorsan elrohantam a városba a biztosításról szóló kötvényt kinyomtatni, persze hogy maradt még az utolsó pillanatokra is valami fontos…

Gyorsan bepakoltuk Ábi utolsó játékait, összekészítettük az úticsomagot, leellenőriztük, hogy minden megvan-e, és miután mindent megfelelőnek találtunk, nem húztuk hosszan a búcsúzást. L. levitte babit az autóba, becsatolta, elköszönt tőle, majd apáméktól is. Én nem akartam őket lekísérni a ház elé, nehogy sírás legyen, ezért fent kuksoltam a lakásban, és persze nagy magányomban el is tört a mécses, mert mégiscsak…na.

Sok idő azonban nem volt az egerek itatására, még magunknak is be kellett fejezni a csomagolást, aztán szendvicseket gyártani, kaját pakolni, közben jött Sz., aki segített kivinni a négy hátizsákot a vasútállomásra. Még egyszer utoljára leellenőriztük, hogy a pénz, repjegy és az útlevelek megvannak-e, majd dél körül kidöcögtünk az állomásra. A fél egyes Railjettel indultunk Bécsbe. A vonat mint egy szardíniás doboz, tele volt, a hátiknak is alig találtunk helyet. Az út szerencsére rövid, mindössze másfél órás, kettőre meg is érkeztünk a Westbahnhofra. Mivel még tengernyi időnk volt a gép indulásáig, ezért szépen kerestünk egy szimpatikus helyet, ahol megebédeltünk a hozott elemózsiánkból, majd elsétáltunk egy közeli boltba ásványvizet és energiaitalt venni, hiszen tudtuk, hogy nem mostanában fogunk tudni aludni, és kávét sem fogunk tudni kapásból venni Teheránban. Több mint 40 órás ébrenlétre kellett berendezkednünk…

Miután mindent beszereztünk, visszaballagtunk a Westbahnhofra, megvettük a két zónás jegyet a reptérre. Metróval Wien-Mitte-Landstrasse megállóig, aztán gyorsvasúttal a reptérre utaztunk. Az átszállásnál volt némi bizonytalankodás, de végül sikerült eltalálni a megfelelő irányt, járatot.

A bécsi reptér indulási oldala nem túl kényelmes, alig van ülőhely, nagyon résen kell lenni mikor szabadul fel-egy-egy szék. Még mindig sok időnk volt a becsekkolásig, és hogy a terminál egy kényelmesebb részébe kerülhessünk. Szerencsére L. talált egy nem túl drága kávézót, és legalább egy finom feketét tudunk venni. Várakozás közben figyeltük a sokféle jövő-menő, szaladgáló embert, a kordonok között rohangáló vagy éppen fáradtan sírdogáló gyerekeket. Közben Apuék is jelentkeztek, hogy szerencsésen megérkeztek Mágocsra, és minden rendben.

Kb. fél 6 körül nyitották meg a Turkish Airlines 1888-as isztambuli járat csekkolásának lehetőségét, nem is tétováztunk, gyorsan bejelentkeztünk a gépre, és feladtuk a csomagokat Teheránig. Ekkor még csak 20 kilót nyomott a két nagyháti…

Biztonsági- és útlevélellenőrzés, majd bebocsátást kaptunk a belső részbe, ami tele van üzletekkel és éttermekkel. Mivel sem vásárolni, sem éttermezni nem akartunk, megkerestük a megfelelő kaput, de még ott is annyira kevés az ülőhely, hogy már mind foglalt volt. Hát igen, ez a fogyasztói társadalom és a kapitalista szellemiség kényszerítő ereje: ha normálisan ülni akarsz, fogyassz is valamit. Azért csak vánszorgott tovább az idő, és végre megnyitották a belső kaput, melyen -egy újabb biztonsági ellenőrzésen keresztül- be lehetett ülni a járat/kapu saját várójába. Elég szépen összegyűltek az emberek, sejtettük, hogy tele lesz a járat. Így is történt, mi a gép végében kaptunk helyet. Újfent megállapítottam, hogy nem szeretek hátul ülni. Előttünk egy vidám nyugdíjascsoport foglalt helyet, úgy viselkedtek, mint az óvodából kiszabadult ovisok, össze-vissza ültek-pakoltak, nevetgéltek, majd eladták a gépet. A repülőgép egy meglehetősen új járgány volt, nem repülhettek vele még túl sokat, szinte érződött az „új szaga”. Felszállás előtt a szokásos módon borsónyivá ugrott össze a gyomrom, de semmi ok nem volt az idegességre, szépen emelte fel a pilóta a gépet.  Tettünk egy kört Bécs felett, aztán Pozsony felé vettük az irányt, majd Komárom felé repültünk. A Duna vonalát valamivel Komárom után léptük át.  Pest felett már éjszakai fényekben repültünk, szépen kivehetőek voltak a hidak, gyorsan integettünk is J.P.G.-nak. Máris hozták a meleg vacsorát, a Turkish Airlines-hoz méltóan finom volt.

Isztambulba pontosan, helyi idő szerint éjfél körül érkeztünk meg. Tartottam egy kicsit az átszállástól, de mivel nem késtünk, így a 2 óra bőségesen elég idő volt, s egyébként is szinte az egymás melletti kapukhoz érkezett/indult a két gép, így gyalogolni sem kellett sokat. Egy útlevél és biztonsági ellenőrzés után mehettünk is a váróba, ahol még kb. 1,5 óránk maradt a következő gép indulásáig.

Próbáltunk free wifit keríteni, de nem volt, ill. csak jelszavas-bejelentkezős lett volna. Isztambulban zuhogott az eső, az ablakon keresztül néztük hogy áznak a bepakolásra váró csomagok a repülőgépek mellett.

Utazás Iránba – Félni vagy nem félni…ez itt a kérdés?!

Bár majd egy évvel az út előtt megvettem a repülőjegyeket, jómagam alig beszéltem valakinek az útról, csak a családnak szóltunk karácsony tájékán, és csupán néhány barátnak mondta el L. az út tervét. Én mélyen hallgattam…nem akartam ugyanis, hogy a barátok reakciói – az esetlegesen idegesek, zavartak, kétkedők – elbizonytalanítsanak. Történt ugyanis, ha nem kaptam rossz visszacsatolásokat, magam is tökéletesen nyugodt voltam, és legfeljebb boldog izgalommal vártam az áhított utazást. Ámde, ha valakitől azt hallottam, hogy „De lehet, hogy háború lesz!”, „Mi van, ha atombombájuk van!”, „Húsvétkor fogják megtámadni Iránt.”, „De ott saria van.”, „Én nem mennék a helyetekben.”…..stb. stb.

No ekkor én is mindig elbizonytalanodtam, és félni kezdtem…mert mi van, ha tényleg…mi van, ha tényleg háború lesz, ha atomfegyvereket vetnek be, mi van, ha földrengés dönti össze a várost, ahol épp leszünk, mi van ha lezuhan a repülő, amin épp rajta ülünk, mi van, ha karambolozik a buszunk, amivel épp utazunk…mi van, ha…na pont az ilyen eszmefuttatásokat kívántam kizárni az agyamból, mert ez olyan mint a lavina, egyre csak fokozódik, és egyre csak rosszabb lesz.

Azok a hírek, amiket itthon, és Nyugat-Európában közvetít a média, tényleg csak a háborúról, atomról, spekulációról szólnak, s ez alapján joggal gondolhatná az ember, hogy itt aztán menten háború, atomtámadás jobbra-balra, ide-oda, adok-kapok, ereszdelahajamat lesz. „Szerencsére” jóval többről szólnak a dolgok, pénzről, olajról, hatalomról, politikáról, szóval nem eszik olyan forrón az (iráni) kását, így a háború, és minden egyéb rossz dolog elmaradt – legújabb hírek szerint újabban 2013-ra várható, de persze így van már ez kb. 10 éve…

Egy szó mint száz, lelki nyugalmam megőrzése érdekében hallgattam, ne vegyétek zokon tőlem.

És mi a valóság? Olyan szerencsések vagyunk, hogy a világnak több pontján jártunk már, de ilyen kedves, közvetlen, segítőkész és barátságos emberekkel, még egyetlen utazásunk alkalmával sem találkoztunk. Ilyen töméntelen mértékű, grandiózus, gazdag és gyönyörű kulturális örökséget, mint Iránban, talán még sehol sem láttunk. Ilyen jól talán még sehol sem éreztük magunkat, mint ebben a varázslatos országban.

És itthon sajnos erről az oldaláról Iránnak, nem szólnak a hírek. Nem szólnak a több ezer éves kultúrákról, civilizációkról, amelyet e földön bontakoztak ki és virágoztak fel; nem szólnak arról, hogy itt még az idegen, a ferengi, a legmegbecsültebb vendég, akiért a helyiek a szívüket-lelküket kiteszik. Nem szólnak a mai iráni népről, ami közel sem egyenlő egy elvakultan vallásos, középkori felfogásban élő, arctalan, fekete lepelbe burkolódzó tömeggel.

Utólag minden korábbi félelmem és problémám alaptalannak tűnik, valójában - ahogy majd Ti is látjátok -  nagyon egyszerű és biztonságos az utazás a mesés Perzsiában.

Coming soon:

IRÁN 2012

Belépők és jegyárak (teljes áron)

Dar Essid Múzeum, Sousse: 3 TD

Monastiri Ribat: 3 TD

Bardo Múzeum: 6 TD

Sousse-i Nagymecset: 2 TD

Sousse-i Múzeum: 3 TD

Sousse-i Ribat: 3 TD

Mahdiai Ribat: 3 TD

Karthágó gyűjtőjegy: 7 TD

Fotósjegy általánosan: 1 TD

Sousse – Tunisz retúr vonatjegy: 14.950 TD

Sousse – El Jem vonatjegy: 4.900 TD

Sousse – Mahdia vonatjegy: 4.900 TD

8. nap

Hajnalok-hajnalán ébresztő, kétszer annyi cuccal ki a repülőtérre, nyugodt repülés után kora délelőtt már Ferihegyen voltunk. Kár, hogy ez a nap csak az utazásról szólt.

7. nap

A hazautazás előtti napra már nem akartunk nagyobb túrát bevállalni, ezért kisvasúttal Monastirba mentünk. Kb. fél óra az út Ganz-Mávag kocsikkal. Ezek valaha Tuniszban szolgálhattak, mert a megállókat feltűntető tábla valahogy Sousse – Monastir viszonylatban sehogy sem akart stimmelni.

A vasútállomásról könnyű betalálni a központba, legegyszerűbb ismét a tömeget követni.

Monastir - ribát

A középkorban úgy tartották, a Monastirba látogatás az első lépés a Paradicsomba vezető úton. Ez nekünk annyira nem jött le a városról, de azért megért egy rövidebb kirándulást. A települést a föníciaiak alapították Rous néven, a római korban Julius Caesar támaszpontjául használta a Sousse-ban táborozó Pompeius elleni végső támadás előtt. Itt született Habíb Burgiba, a modern Tunézia atyja.

A függetlenség kikiáltása után a monastiri medinát meggondolatlanul nagyrészt lebontották a város modernizálása hevében, hogy méltó legyen az elnök szülőhelyének rangjához. A ribát tényleg a legszebb, legérdekesebb kialakítású volt, amit csak láttunk. Számos építési és helyreállítási hullámnak köszönhetőek a labirintusszerű átjárók, lépcsősorok. Jó móka az épület belsejét felfedezni, megmászni a szűk csigalépcsőkön az őrtornyot. Innen remek kilátás nyílik a városra, a tengerre. A torony tetején maximum 4 ember fér el szűkösen, így az élmény kevésbé zavartalan. Állandóan jön a következő turnus, aki szintén látni akar, ha már megmászott annyi lépcsőt. Nagy a szoronkodás, tülekedés. Ebben az erődben ottjártunkkor nagyon sokan voltak, ezért jóval kevésbé tudtuk átérezni a hely viharos történelmét, mint mondjuk Mahdiában. A ribátban található az Iszlám Művészeti Múzeum: arab pénzérméket, kerámiákat, textilmaradványokat lehet látni. Az erődben több filmet is forgattak pl. Brian élete, A názáreti Jézus, Krisztus élete.

Monastir - ribát

Épp próbáltam magam beleélni a helyszín hangulatába, mikor egy „kalózhajó” lavírozott be a kikötőbe, s üvöltött a hangszóróiból az egykori „nagy sláger”, a Cotton Eyed Joe (ha jól emlékszem a címére, mert már vagy 10 évvel ezelőtti műalkotás). Még egész messze volt a kikötőtől a hajó, de mi már remekül "élvezhettük" fantasztikus nótát. Én nem tudom, hogy a "kalózok és a foglyok" hogy bírták füldugó nélkül.....Bár lehet, hogy ez is a kínzás része volt. A "kalózhajók" kinézetre rettenő műek, egy giccsparádé az egész. Gondolom, ehhez mérten borsos árért lehet élvezni a műsort.

Az erőd mellett áll a Nagymecset, s srégen a kis ribátot láthatjuk. A ribát másik oldalán a temető – benne Habíb Burgiba mauzóleuma – terül el.

Az erőd megtekintése után végigsétáltunk a strandon, kiültünk a tengerbe benyúló üledékes sziklákra, jól esett a csendes szemlélődés, a hullámok morajlása.

A pihi után visszaindultunk a városba ebédezni. Az első helyen, ahová beültünk, nagyon sokára jött ki a pincér, kihozta az étlapot. Választottunk. Miután közöltük az óhajunkat, kibökte, hogy már csak pizza van. De akkor minek is hozta ki az étlapot?! Na tegyétek a drága pizzátokat….tudjátok hová. Otthagytuk őket. Egy másik helyet kerestünk. Itt feleannyi volt a pizza, nagyon sok vendég volt, de pörgött a kiszolgálás. A vendéglő bejáratánál jópofa dombormintás csempék vannak, különféle állatfigurákkal. Erről meg lehet ismerni a helyet, talán a Rue de I’ Indépedance-n volt. Itt ettük a legjobb tunéziai pizzát az utazás folyamán.

A belvárosban az árkádok alatt különféle kis üzletek, vendéglátóhelyek találhatók tömegével. Itt az ember lánya az utolsó pénzeit is elköltheti: én is gazdagabb lettem két bőrcipővel. Az egyik vörös, a másik türkiz színű. Utóbbi különösen nagy tetszést aratott itthon barátnőim körében. Finom sütit is sikerült szerezni egy pâtisserie-ben, ez ajándékba hazajött Magyarországra: a pasztell sárga, rózsaszín, törtfehér színű, dundi golyócskákat nagyon ízlésesen csomagolták be. Az ízük is különleges volt: talán elsőre furcsán hangzik, de mintha „parfüm ízük” lett volna.

Délután visszautaztunk Sousse-ba, megvettük a Soula Centerben a rokonoknak, barátoknak szánt ajándékokat, majd a Boujaafar strandon sétáltunk egy utolsót.

Maradék aprónkat a szállodától nem messze levő kisboltban vertük el: egy csomó ragacsos édességet pakoltunk bevásárlókosarunkba. Reszkessetek fogacskák!

6. nap

A „szokásos” vonattal ismét Tuniszba utaztunk. A cél Tunisz és a híres Bardo Múzeum megtekintése volt. A tuniszi vasútállomás előtt van a helyi villamosközlekedés egy csomópontja, vilivel el lehet menni a Bardo Múzeumba, jó sok megálló.
Elég könnyű eligazodni, de a helyiek is szívesen segítettek (ingyen!), ha kérdeztünk valamit. Egy középkorú úr szólt, amikor le kellett szállnunk, egy fiatal srác pedig elmagyarázta, hogy a villamosmegállóból hogy találjuk meg a múzeum bejáratát. Ez nem volt egyszerű feladat, el is tévedtünk, de legalább találtunk egy nagyon elegáns édességboltot, ahol hozzánk hasonló hátizsákos turisták biztos nem szoktak megfordulni, de az eladó hölgyek nagyon kedvesek voltak, s némi mutogatás után sikerült isteni finom sütikollekciót összeválogatni.

Tunisz - Bardo Múzeum

A Bardo Múzeum egy hatalmas kert közepén terül el, mi a kertet övező falakat már majdnem körüljártuk, mire meglett a bejárat. A rengeteg látogató ellenére a jegyvétel gyorsan ment. A szervezett csoportokkal bizonyára nincs sok laca-faca. A hátizsákot le kellett tenni, jó is volt, hogy addig vigyáztak rá, míg mi szívtuk magunkba a kultúrát.

A Bardo legalább egy fél napos program. Maga a múzeum épülete egykor a Huszain bejek rezidenciája volt, a ma látható palota a 17. század végén épült. A földszinten az első terem őskori gyűjteménye sajnos nagyon szegényes. A pun kultúrát bemutató termek már sokkal jobbak: a halotti maszkok, az apró amulettek érdekesek. A római gyűjteményből egyértelműen a mozaikok a legelbűvölőbbek (főleg, ha az ember a Bardo előtt nem nézett meg már annyi mozaikot mint mi). Nekünk a mahdiai hajóroncs - a Kr. e. 1. században süllyedt el - rakományát bemutató termek érdekesebbek voltak: lenyűgöző, hogy az előkelők milyen színvonalú életet éltek akkoriban. A dísztárgyak, lakberendezési tárgyak, fekhelyek mellett még hatalmas oszlopokat is szállított a hajó a római villák számára.

Maga az épület is gyönyörű, az iszlám építészet remeke. Belépőjegy fejenként 6 TD.

Tunisz - Bardo Múzeum

A múzeum után villamossal visszamentünk a központba, némi kevergés után beültünk az Avenue Habib Bourguibán egy kis, fiatalok által is kedvelt étterembe. Még le sem tettük a fenekünket, már hozták is az előételt: egy üvegcse olívaolaj, harissza, olajbogyó, kenyér. Ez automatikusan járt a többi fogyasztás mellé. Úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy kipróbáljam az olyan híres kuszkuszt. Csalódás volt számomra: a búzadara meglehetősen száraz volt, de annál több, a tetején egy kis csirkepörkölt-szerűség árválkodott két jókora főttkrumpli és egy sárgarépa kíséretében. A szaft nekem nagyon kevés volt, így az ízletesebb falatokat kipecáztam, a főttkrumplik és a dara jó része a tányérban maradt.

Tunisz - Avenue Habib Bourguiba

A bazár felé menet beugrottunk az LP-ből kinézett, Mains des Femmes nevű üzletbe. A bolt a falusi női kézműves-szövetkezetek termékeit kínálja rögzített árakon. Az eladóhölgyek egyike nagyon jól beszél angolul, roppant kedvesek, és nagyon örülnek ha valaki betéved üzletükbe. Mi két gyönyörűszép szövött párnát vásároltunk a néniktől, nem volt éppen olcsó, de a minősége elsőrangú, és a bevételt jótékony célokra fordítják.

A tuniszi medina a világörökség része. A szűk utcákon hömpölyög a tömeg, mindent lehet kapni, mi szem-szájnak ingere. Sajnos, a turisták által leginkább látogatott utcákon ez leginkább bóvli.

Tunisz - medina

A medina rettentően impulzív, egy óra után telítődni kezd az ember a színekkel, szagokkal, hangokkal. De annyira, de annyira jó….A sousse-i bazár ehhez képest kifutóinas se lehet. Én rettentően élveztem volna a pörgést, a kiabálást, a nézegetést, a kavalkádot, a színorgiát, de Lupek másfél óránál többet nem bírt ebben az őrületkében. Ide idő kell, nagyon sok, idegek, de erősek. Sajnos nagyon keveset láttunk a medinából, a szúkokból, a gyönyörű régi épületekből, mecsetekből, palotákból. Bármikor visszajönnék ezért.

 Tunisz - medina

Tunisz - medina

A Ville Nouvelle, vagyis az Újváros megint csak meghatározó része Tunisznak: a fehérre festett, kék zsalugáteres, kovácsoltvas erkélyes, gyarmati stílusú épületek között kószálni legalább ennyire hangulatos.

Tunisz - Ville Nouvelle

Tunisz - Opera

Tunisz - Páli Szent Vince-székesegyház

Mivel nem akartuk lekésni a vonatunkat, idejében visszaindultunk a vasútállomásra. Az állomás mellett, egy „késdobálóban” ettünk egy-egy gigavastag szendvicset. A hely tényleg lepuki volt, de elég sokan ettek itt, így a többi, szintén koszfészek étkezde közül ezt választottuk. Nem lett semmi bajunk itt sem. A vonaton azért „fertőtlenítettünk”.

5. nap

Az ötödik nap reggelén ismét vonatra szálltunk, s El Jembe utaztunk (5 DT/fő a csak oda szóló jegy; kb. 1 órás az út). A Gladiátor c. film forgatásának fő helyszínéül használt amfiteátrum a modern város közepén van. Nem lehet eltéveszteni az odajutást, a város minden pontjáról látható a hatalmas építmény.

El Jem - amfiteátrum

Már kora délelőtt is sokan voltak az amfiteátrumban, így érdemesebb olyan időpontot választani, amikor kevesebb a látogató, s az ember jobban beleélheti magát a hely légkörébe. A méretek elképesztőek, az épület nagyon jó állapotban maradt fenn, s szorgosan restaurálgatják is, ahogy azt később láttuk.

Az el-jemi amfiteátrum az UNESCO világörökségének része, a római korból származó harmadik legnagyobb amfiteátrum. Befogadóképessége kb. 30.000 fő. Valószínűleg 230-38 között épült Gordianus africai proconsul jóvoltából.

A szervezett csoportok viszonylag kevés időt szánnak az építmény megtekintésére, mi legalább 2 órát bolyongtunk a boltíves folyosókon, az emeletek közt. Igazán a föld alatti folyosókon lehetett azt az érzést elképzelni, milyen lehetett a szinte teljes sötétségből kilépni a napfényes arénába, ahol isten tudja mi várt az ember fiára/lányára.

El Jem - múzeum (római villák)

El Jem - múzeum

A főbejárattal ellentétes oldalon egy kis kert van az amfiteátrum mellett, ennek a végéből igazán jó képeket lehet készíteni az építményről, mivel ide nem jönnek át a turisták, s nincs az a zavaró csődület, ami a főbejáratnál uralkodik.

Miután minden zeget-zugot bejártunk, dobtunk egy kávét a főbejárat előtt lévő kávézóban. Ez sem mindennapos érzés volt: tök nyugiban ülsz egy teraszon, nem zavar senki, mert a rohanós turistacsoportoknak ilyen léhaságokra -mint egy laza kávé-, nincs ideje, s nézed az aranyló színekben játszó amfiteátrumot…

A kávézóban dolgozó fiú elmagyarázat az utat a helyi múzeumhoz. A kávézó mellett ki is van egyébként táblázva, aztán többet soha, pedig nincs annyira közel, hogy ne lehessen eltévedni. Kis szerencsével és megérzéssel kivételesen kérdezés nélkül is sikerült eljutni az említett intézményhez, amit tényleg kár lett volna kihagyni. Megkockáztatom, hogy a legjobb volt azok közül, amiket mi láttunk.

A múzeumban szebbnél-szebb mozaikokat mutatnak be, rekonstruált római villaépületek között sétálgathatunk. A kertben nyugalom és madárcsicsergés várja a látogatót. A teremőr-bácsi is nagyon kedves, segítőkész, angolul igyekszik a lehető legtöbb információt átadni az érdeklődőknek. Abból ugyanis nincs túl sok: a turisták 98 %-a leragad az amfiteátrumnál, s a múzeumra már nem jut ideje. Itt fotóztuk az egyik legjobb mozaikos képünket: tevén ülő huncut Bacchust ábrázol.

El Jem - múzeum

A múzeummal szemben, a vasútvonal túloldalán, az alacsony domboldalba vájva találjuk meg a régebbi amfiteátrum romjait. Na, itt aztán már végképp nincs turista egy szem se! A hely leginkább egy szeméttelepre hasonlít. Az erősen lepusztult állapotú falak közt nylonzacskókat hord a szél. Ottjártunkkor egy professzorokból és egyetemi hallgatókból álló kis csoportba botlottunk. Szóba elegyedtünk velük, s kiderült, hogy a Tunisi Egyetemről jöttek, valamiféle (számunkra megfoghatatlan) archeo-építészetet hallgatnak, s éppen egy terepkiránduláson vesznek részt. Az amfiteátrumról elmondták, hogy az I-II. században használták, az el-jemi Colosseum építése előtt. Sajnos, a nyelvi nehézségek végett csak ennyire jutottunk: mi franciául nem értünk, ők meg angolul nem tudtak. Sebaj, a lényeget így is sikerült kihámozni az elhangzottakból.

Az egyetemista-csoport távozása után mi is indultunk, a luázsállomást akartuk becserkészni. Kisebb séta és gyors kérdezősködés után meg is lett: beszálltunk a Mahdiába induló következő járgányba, s kb. 10 perc múlva startoltunk is. A luázsban egyébként szerintem legjobb leghátul ülni, így elkerülhető, hogy a helyi utastársak egész úton minket stíröljenek.

1 óra múlva megérkeztünk Mahdiába, a luázsállomásról taxival bevitettük magunkat a belvárosba 2 TD-ért. Mahdia bájos kisváros, 916-ban alapította az első fátimida kalifa, El-Mahdi.

Mahdia - utcakép

A taxis a Szkifa el-Kahla előtt rakott ki minket: ez Tunézia egyik legszebb erődkapuja. Keskeny, boltíves, majdnem 50 m hosszú folyosón keresztül lehetett bejutni az egykori városba. Piacnapokon a belső tér beugróiban árusok árulják portékáikat.

Amint kiléptünk a kapu másik végén, a bazársorra lyukadtunk ki. A délutáni melegben az árusok kókadtan üldögéltek boltjaik előtt. Turista egy szem se. És ekkor észrevettek! A hosszú utcán szemmel láthatóan végiggyűrűzik az izgalom. Végre! Itt jön két palimadár. Na, mindjárt lesz itt üzlet. Szerencsétlen muksók izgatottan toporognak a standok előtt, mi pedig a látványtól halálra válva megtorpanunk…Nézés balra: semmi. Nézés jobbra: kis mellékutca árus nélkül. Uzsgyi: bevetettük magunkat a sikátorba, majd csak lesz valami alapon. Lett is: egy kellemes kis térre jutottunk ki, ahol beültünk a legszimpatikusabb vendéglőbe. Vendég rajtunk kívül nem volt, a teraszon csak az ételt kunyeráló macskákkal kellett osztozkodnunk. Az egyik dög folyamatosan paráztatott: ha ránéztem, mindig úgy tett, mintha épp abban a pillanatban készült volna rám ill. a szendvicsemre ugrani. A szugerálást néha éktelen vernyogással toldotta meg. Az amúgy egész jónak mondható szendvics elfogyasztása közben egyik szememet állandóan azon az átkozott macskán kellett tartanom. Kisebb húscafatokkal próbáltam kordában tartani a szemtelen cicust.

Mahdia - erőd

A megkésett ebéd után lesétáltunk a partra. Csak a lába alá ne nézzen az ember: szemét borít mindent, de a tenger csodálatos. A parton nem lehet végig elsétálni a ribátig, bekerültünk a medina felé, és a kis utcákon bolyongva közelítettük meg az erődöt. A Bordzs el-Kebir a félsziget legmagasabb pontján áll, mellette a tengerpart felé arab temető terül el. A fehér sírkövek között alakok bolyongtak, az egészet egy zöldellő, sárga virágoktól pompázó rét vette körül. A part helyenként meredeken szakad a tengerbe. Gyönyörű! Egészen lenn, a parton a tenger által legyalult mészkősíkon sétálgathat az ember, csak a ki-kicsapó hullámokra kell figyelni. A partvonalat a Nagymecsettől egészen az Afrika-fokig az eredeti fátimida erődítések töredékei kísérik. A hely nyugalma átható, akár egész utazás hátralevő idejére maradtam volna. Itt, a partvonal mentén sétálgatva a partfalban épített sírkamra falait vettem észre. És tényleg, emberi csontok feküdtek a sírkamra környékén elszórva. Felnézve, további sírkamrákat rejtő halmocskákat fedeztünk fel a part mentén. A környéken kerámiatöredékeket is találtunk. Lám, a régész szerencséje… De aztán senki ne kezdjen el illetéktelenül áskálódni!!!!

Az erőd a 16. században, fátimida alapokon épült. A tetejéről nyíló kilátás tökéletes.

Jó volt üldögélni a vastag falakon, érezni, hogy a friss tengeri szellő bele-belekap a hajamba, a simogató napfényben fürdőzni, nézni a kikötőben tevékenykedő ismeretleneket. Vannak tökéletes pillanatok az életben. Ez az volt.

Mahdia - Afrika-fok

Mahdia a szívem csücske lett. Egyetlen zavaró tényező az volt, hogy az erőd mellett sétálgatva alig bírtam magamról levakarni egy kéregető kisfiút. Lupó előttem rohant vagy 10 méterrel, a fényképezéssel volt elfoglalva, a gyerek meg teljesen rámtapadt. Alig tudtam tőle lépni, az ingemet rángatva nyöszörgött egy kis baksisért. Sajnáltam, de ha az ember egyszer ad az egyiknek, hirtelen ott terem még tíz kis rosszcsont. Egy idő után már tényleg zavaró volt a gyerek erőszakos kitartása, idegességemben majdnem ráléptem egy levágott tyúkfejre. A látvány, mint valami David Lynch filmben: rajtam lóg egy szutykos kis kéregető, folyamatosan kántálva a mondókáját,én meg egy a lábam előtt heverő véres tetemre meredek…A horrorisztikus jelenet után a fiú is odébb állt, a kedélyek lenyugodtak.

Visszaindultunk a vasútállomás irányába. Megvettük az egyetlen délutáni vonatra a jegyet, a pénztáros kicsit furcsállta hogy miért vonattal megyünk vissza. Mi meg azt furcsálltuk, hogy ő ezt furcsállja. Aztán kiderült, hogy van kisvasút is, ami gyakrabban jár. Jó volt nekünk a hagyományos vasút is, így is vagy másfél órába került, mire visszazötyögtünk Sousse-ba.

El Jem - múzeum, Bacchus a teveháton

4. nap

Reggeli után taxival a sousse-i luázsállomásra vitettük magunkat. Kairouanba szándékoztunk menni. A luázsállomás meglehetősen nagy és kaotikusnak tűnik, európai arc sehol. Félénken és kissé szerencsétlenül tipegtünk-topogtunk a forgatagban. Természetesen „nota problem”: azonnal egy felhajtó karjaiban kötöttünk ki, aki elkísért a kasszához, ahol megvettük a jegyet. Ezután odaterelt miket a megfelelő mikrobuszhoz. Itt már alakult a taxistársak létszáma, s a millió csomag berakása után mi is befészkelődtünk a leghátsó ülésre. Lupó mellé egy bennszülött kinézetű nő került: ebből kerekedett egy kisebb vita, de a sofőr nem engedett. A nő vsz. nem akart Lupek mellé ülni, a fia meg megint nem. A sofőr végül beültette a nőt Lupó mellé, a gyereket – olyan 10-12 éves formát – meg az előtte levő ülésre. A taxi pár perc múlva megtelt, indultunk is. A forgalom Sousse-t elhagyva közepes volt, jellegtelen tájakon haladtunk át. Egyszer csak a sofőr lehúzódott az útpadkára, és kicibálta a gyereket a kocsiból: szerencsétlennek hányingere volt, de nem mert szólni. A sofőr persze azonnal kiszúrta, hiszen az egyik szemét mindig rajtunk tartotta. Na, a kölök elengedte az út szélén a kisrókákat. Anyu nem nagyon zavartatta magát, mindenki más jobban aggódott. A sofőr erre jól ledorombította a nőt; bár nem tudok arabul, de szerintem mondta neki, hogy a jól megrakott táskájából szedjen már elő egy zacskót, hátha szükség lesz még rá. Anyu azonban a nylonzacskót is túl értékesnek találhatta, hogy ilyen alantas célokra pazarolja, s addig kotorászott a cuccok közt, míg a fiú valaki mástól kapott egy zacsit. Pedig az anyjának is volt -láttam-, egy papucsot tárolt benne, de a reklámtáska tapintatos zörgölődés közepette valahogy mégis visszakerült a batyuba. A gyerek az út további részében már nem volt rosszul, s kb. ¾ - 1 óra múlva megérkeztük Kairouanba. Minket a taxisofőr - látván, hogy gyanútlan turisták vagyunk - a medina falánál automatikusan kirakott. Itt, egy önként jelentkező "idegenvezető" azonnal el is kapott minket (szerintem már előre le volt szervezve), s látszólag önkéntesen kísérni kezdett minket, miközben a medina főkapuja felé igyekeztünk. Felajánlotta, hogy körbevezet minket a városban. Elég jól beszélt angolul, így ráálltunk a dologra. Utólag abban a pillanatban kellett volna elhajtani. De hát még nem voltunk rutinosak… A fickó bevitt minket a medina sűrűjébe, külföldi egy szem se, mintha 200 évet visszamentünk volna az időben. A hangulat komor, a nap sem süt, az utcák koszosak, borult az ég, leplekbe burkolt nők suhannak az utcán a fehérre meszelt, itt-ott sápadt kékre-zöldre festett falak mellett… Köpönyegbe bugyolált apóca baktat mellettünk egy szamáron…Megtekintettünk egy kis Korániskolát, majd egy szövőműhelyt, ahol férfiak dolgoztak, s finom selyem(?)szövetet készítettek. A muksi egyre gyorsabb tempót diktált, alig bírtuk követni, s ha Lupó megállt fényképezni, az ürge egyre türelmetlenebbül sürgetett. Fél órás sietős városnézés után kikötöttünk egy szőnyegkereskedésben. Itt kaptunk egy „gratis” kilátást a háztetőről: pontosabban semmit sem lehetett látni, csak a többi ház tetejét. A gyors mentatea és barátkozás után jött a biznic-rész. Sorry, de már Sousse-ban vettünk szőnyeget. Mennyiért – kérdés. Válasz megad. Persze, hogy náluk pont a felébe került a sokkal szebb, eredeti kairouani pecséttel ellátott szőnyeg. Na, ezt is jó tudni! Átfutott az agyamon, hogy végül is tudnánk venni, és hogy mennyire szépek ezek is, meg hogy ez már tényleg jó ár…. Aztán meg se nyekkentem. Utóbb kiderült, hogy Lupó is pont erre gondolt. A kereskedő képe nyúlik-nyúlik, s végül már a földig lóg: ebből már nem lesz biznic. Az „idegenvezetőnkkel”távozunk a boltból. A kijárattól alig pár méterre véget is ér a guided-tour: viszont a pasi kéri a pénzét, amiért annyit fáradozott. A fickó 5 DT kevesellt (szerintem még ez is sok ennyiért!), a párom pedig úgy bemérgelte magát, hogy adott még neki lóvét, csak hogy hagyjon már békén. Itt lettünk legjobban átverve, csúnyán leszedve. Azóta is fájó pont. De hát minek voltunk ilyen együgyűek! Ha egy pár dinárral hagyjuk ott, már akkor is jól járt, hőbörögni meg úgyse nagyon mert volna, mert a turisták zaklatása kockázatos. Majd legközelebb okosabbak leszünk.

Kairouan

Visszakerültünk a főutcára, pisilés egy nyilvános és igénytelen pisildében, amiért fizetni kellett (az út során először és kötelezően!), majd egy kávét akartunk tolni, mert teljesen kókadtá váltunk a nagy izgalmaktól. Persze mindenhol szőnyegkereskedés, de kávézó egy szem se. Lupó egyre nyűgösebb: kávé nélkül olyan mint egy hisztis zombi. Oda-vissza sétálgatunk a medina falai mellett, a nagymecset körül, de eredmény nuku. Még a felbukkanó egyszem taxit is lenyúlják az orrunk elől. Teljes a tanácstalanság, a hangulat mélyponton. Na jó, nincs mit tenni, nyomás vissza Sousse-ba, de mihamarább. Végre jön egy taxi, s pár fényképpel gazdagabban, jó pár dinárral rövidebben elhagyjuk a medina környékét. Utóbb kiderült, hogy ezek lettek a legjobb képek, s hogy ez a város őrizte meg leginkább az eredeti, arabos hangulatot. Ja, és egy szentmihály-lovát is láttunk, ami egy ház ajtaja előtt várakozott tettre (alkalmazásra) készen. Ins Allah…

Kairouan - utcakép

A kairouani luázsállomáson könnyen meglett a sousse-i járat, az útitársak a sofőrön és Lupón kívül csak fiatal nők. Szerencsés ez a Lupek! A városból kifelé megáll a mikrobusz, a lányok beugrottak egy sütisboltba. Azóta is bánom, hogy mi nem szálltunk ki, s nem vettünk pár darabbal.

Kairouan - a Három Kapus mecset

Az út eseménytelen hazafelé. A viteldíjat Sousse előtt elkezdik előreadogatni a sofőrnek, kézből-kézbe vándorol az apró, s a visszajáró is ugyanígy visszafelé. Egy pisszenés sem hangzik. Mindenki elégedett, a rendszer tökéletesen működik. Mi is előreadunk valamennyit, s valamennyi visszajön. Lupó megállapítja, hogy precíz az elszámolás. Minden jó, ha a vége jó.

Kairouan - kapu

Kairouan - nagymecset és a városfal

Sousse-ban betaxizunk a medináig, éhségűző helyet keresünk. Végül egy pizzázóban kötünk ki. A szendvics nem jött be, próbáljuk a tunéziai pizzát. Na, ez se jött be. Direkt olyat választottam, amin nincs hal (nem szeretem), de amikor kihozták, rájöttünk, hogy itt vsz. nincs halmentes. Minden pizza tetején ott virított a tonhalreszelék. Egynek azért elment, a narancslé és a kávé jó volt. Lupó kiment a mosdóba, melyből csak egyetlen koedukált volt. Nem vette észre, hogy egy kis kallantyúval lehet bezárni, így csak betette. Pár perc múlva egy helyi hölgyemény is célba vette a toalettet, s véletlenül rányitott a Lupekra (aki már végzett a dolgával). Lett is nagy ironkodás-pironkodás, röhögcsélés a lányka és barátnői részéről. Hogy mik vannak….

Kérjük a számlát, jön a fiatal felszolgálófiú, s nagy számolgatás után teljes komolysággal közli: Eleven o’clock!

2 másodperccel később kitör a röhögés belőlünk és belőle is. Ez a fránya angol nyelv! Szóval elevennek eleven, de nem o’clock, hanem dinár.

Kb. 1760 Ft: 2 közepes pizza, 2 narancsdzsúz, 2 kávé.

Mi is megelevenedünk az elfogyasztott kalóriáktól, s hogy még fittebbek legyünk, átballagunk a túloldalon levő – már korábban kinézett – sütisboltba. Itt isteni finom, millióféle aprósütemény kapható, az eladóhölgy roppant kedves és barátságos. Később is visszajöttünk ide. A pizzéria és a sütisbolt a Rou de la Cornichen volt, azt hiszem.

Az idő borult, egy kis eső is permetez: kiváló időjárás shoppingolásra. Legszimpatikusabb kirakat kiválaszt: cipőboltba be, próba, vásárlás. Jó lesz majd a nyárra a szandi. Occsó is (kb. 1500-1600 Ft.), bőr is, szép is. Az üzletben még menni is tudtam a tűsarkokon. Itthon a macskakövön már kevésbé + egy idő után fárasztó a tűsarkokon egyensúlyozni. Hja, nem szokta a cigány a szántást…

Sütistül, szandálostul levonultunk a tengerpartra. A viharos szél felkorbácsolta a hullámokat, a víz szürke volt, szinte egybeolvadt az ég szürkeségével. A partra sok szemetet, vackot kisodort az áramlás. Jó móka volt a kinyúló víznyelvek mellett sétálni, elugrálni a nagyobb hullámok elől. Ez nem mindig sikerült, egy idő után abba kellett hagyni, mielőtt végképp átázott volna a cipőnk. A parton beszédbe elegyedtünk egy korunkbéli helyi sráccal, 5 perc alatt esett szó arról hogy honnan jövünk, hol lakunk, milyen zenét szeretünk, házasok vagyunk –e, az ő szórakozási szokásairól, a munkánkról stb. Furi volt, hogy végig Lupót nézte, miközben többes számban beszélt hozzánk, de rám egyáltalán nem pillantott. Utóbb olvastam, hogy az araboknál ez a normális viselkedés ilyen helyzetben idegen nőkkel szemben. A srác felajánlotta, hogy elkísérhetjük egy nagyon jó szórakozóhelyre, de udvariasan kitértünk a lehetőség elől, nem igazán vagyunk discokirályok.

Sousse - Dar Essid Múzeum

Még nem egészen volt 5 óra, így felkerekedtünk, és a Dar Essid Múzeumba indultunk. A múzeum a medinában található. Követtük is szépen a medina falát, az LP emellé jelezte az intézményt, de valahogy csak nem sikeredett odaérni. Elbizonytalanodva ismét ugyanabba a gödörbe estünk: megkérdeztük egy első pillantásra szimpatikus fickótól, hogy hol van. A válasz persze az volt, hogy majd ő megmutatja. Már ugrottunk is be az egyik mellékutcába utána. Pár méter után én szépen halkan elkezdtem az előttem vágtázó Lupeknak siránkozni, hogy ez megint nem lesz jó, megint átvernek, ne kövessük a pasast. De Lupó még mindig bízva bízott és remélt, így minden rimánkodásom hiábavaló volt. 5 perces keringés után kb. 5 méterrel előrébb lyukadtunk ki, mint ahonnan elindultunk. Szivacs! Sokadjára! 1 dinár leszurkol. De legalább megvan a múzeum. Kb. még 10 métert kellett volna jönnünk a medina fala mentén. Lupó feje vörösödik, én már nem is szólok semmit…

A Dar Essid Múzeum egy kis magánmúzeum: a 19. századi, jómódú Essid család gyönyörű, ódon házának berendezése teljesen megmaradt. A jegyvételt követően kapunk egy A4-es papírnyi magyarnyelvű (!) vezetőt. A múzeumban rajtunk és a teremőrökön kívül még két turista volt, de ők is már távozóban. Miénk a ház!!!! Ezt nagyon könnyű volt elképzelni: minden berendezés hiánytalanul a helyén, a fürdőben még a víz is csordogál, fürdőpapucsok a kád előtt, akár borotválkozni is lehetett volna a tükör elé készített felszereléssel. A ház több emeletes, a helyiségek a csempézett udvart veszik körül. Az egyes szobákban antik bútorok, sok az európai import pl. a Németországból hozatott órák. A ház urának ágya mellett egy szeretkező párt ábrázoló római mécses égett, s a férfiembernek addig kellett helytállnia, amíg a láng el nem aludt. Hmmmm…. Persze az asszony töltötte meg olajjal a mécsest, s attól függően addig, hogy milyen éjszakát szeretett volna. Ki van ez találva kérem!

Sousse - Dar Essid Múzeum

A ház emeletén a konyha a legérdekesebb helyiség: a hatalmas üstöket, edényeket több szolgáló mozgatta. A fatüzelésű kemence tele fával, akár készíthetnénk is a vacsit. Az emeleten van egy iciri-piciri kávézó, egy félemelettel feljebb pedig a mesés kilátású terasz, ahol a kávét elszürcsölhetjük. Szerintem innen van a legszebb kilátás Sousse-ra.

Lassan indultunk lefelé, de én még felavattam a teakonyha melletti mellékhelyiséget. Ez volt a legjobb egész Tunéziában. Elvégre nem mindennap nyílik lehetőség egy ilyen régi és előkelő házban kisdolgozni.

A földszinten még írtunk pár sort a vendégkönyvbe, átlapozva az oldalakat, megállapítottuk, hogy nagyon kevés honfitársunk tisztelte meg eddig látogatásával a múzeumot. És ezt most már nem is érzem nagy bajnak, mert ez a ház olyan mint egy kis ékszerdoboz; minek is engedjünk be olyanokat, akik Tunéziából csak az AI-ellátással, animációval, szállodai törülközők számával foglalkoznak. Aki olvassa ezt az útleírást, az meg valóban megérdemli, hogy tudjon róla, s bepillanthasson ebbe a csodás kis világba.

3. nap

Előző este kisütöttük, hogy másnap Tuniszba megyünk vonattal, megnézzük Karthágót és Sidi Bou Saidot. Reggeli után taxival a vasútállomásra vitettük magunkat, ahol ezren voltak, de sikerült jegyet venni a tuniszi vonatra.

Sidi Bou Said - utcarészlet

A Sousse-Tunisz út ára fejenként 15 TD oda-vissza, a vonat 8.35-kor indul Sousse-ból. Van korábban is, de mi ekkorra bírtunk magunkhoz térni. A vasútállomáson lehet normális, erős presszókávét kapni, úgyhogy minden „vonatos-reggel” evvel indítottunk. 1.osztályra helyjegyet kell váltani, a vonat teljesen kényelmes, az út kb. 2 órás. A vonatúton lehetőség nyílik az észak-tunéziai táj szemrevételezésére: általában olajfaligetek mentén halad a vasútvonal, majd félúttól már a Tunéziai-hátság vonulatai is láthatóak. Vonatunk 10.28-ra ért Tuniszba, a vasútállomás nem túl nagy, könnyű eligazodni. Az állomáson van turistairoda, ott ingyen adnak térképet Tuniszról, és a menetrendről is adnak felvilágosítást. A vasútállomás a belvárosban van, a medina közelében. Megkerülve a Place Barcelone nevű teret, a Rue de Hollande nevű utcán kijutottunk az Avenue Habib Bourguiba útra. Ez kb. olyan, mint Pesten az Andrássy út. Az Avenue Habib Bourguiba medinával ellentétes végén van a TGM állomás (a HÉV-hez hasonló), evvel Sidi Bou Saidba és Karthágóba lehet kijutni. Sidi Bou Said állomásig kb. 35-40 perc az út. Olcsó a jegy, de elég sokan utaznak evvel a közlekedési eszközzel, ezért érdemes az első osztályra jegyet venni. Miután megérkeztünk Sidi Bou Said állomásra, lövésünk sem volt, hogy merre is kéne továbbindulni, így hát mentünk a tömeg után. A TGM-el 98%-ban helyiek utaztak, ezért arra gondoltunk, hogy ők biztos tudják hová mennek. A „csordaszellem” ilyetén hasznosítása nagyon jól bevált: kijutottunk a Place du 7 Novembre térre. A tértől nem messze beültünk egy nagy teraszos kávézóba. Itt az asztalok citromfák között álltak, s az érett citromok már ott figyeltek a fejünk felett. Egy laza tejeskávé elfogyasztása után következett a kötelező „ragadd meg a pisilési lehetőséget” akció. Nagy sikert arattam a kávézó (férfi) személyzetének tagjai között, vsz. ide sem jár azért túl sok európai nő. Pedig még szőke sem vagyok…

Sidi Bou Said

Sidi Bou Said központja a mecset környéke. Ez egy kis dombon áll, a környéken lenyűgöző méretű agavék pompáznak. Az innen felfelé vezető úton indultunk tovább, rövid kaptató után elértük a jellegzetes fehérre meszelt, kék ablakrácsokkal díszített házikókat, kanyargós utcácskákat. Persze a főutcán itt is bazársor van, na innen gyorsan betűztünk az egyik kis sikátorba, s ezeken kanyarogva követtük a főutcát. Sidi Bou Said nagyon kellemes hangulatú hely, nyugalom sugárzik mindenhonnan, nincs rohanás, ordibálás és szemét. Az utcákon sétálva néha kivillan a házak között a Tuniszi-öböl kékje. A házak kertjeiben gyönyörű virágok nyílnak. A belső utcákon turistákkal sem találkozhatunk. Elsétáltunk a földnyelv végében található kilátópontig, majd a kevésbé meredeken lejtő sziklaoldalon próbáltuk megkeresni az LP által említett lefelé vezető ösvényt. Ez egy darabig meg is volt, aztán elfogyott. Próbálkoztunk több nyomvonalat is követni, de vakvágánynak bizonyult valamennyi. Kissé megfáradva kerestük a megfelelő helyet szép kilátással, fűvel a fenekünk alá, pár fával a fejünk fölé. Nem volt könnyű, mert a legjobb helyeket elfoglalták már a tömegével ott romantikázó helyi párocskák. Azért persze nekünk is sikerült elhelyezkedni, s átadtuk magunkat a csodás látványnak és a tücsökciripelésnek. Ezt az irodával érkezők tutira nem élvezhetik.

Sidi Bou Said

A pihi után visszaindultunk, de én még mindig nem adtam fel, hogy megtaláljuk a jachtkikötőbe vezető utat. Amíg élsz, remélj – ez a mondás is bejött, mert ahogy az utcánkon kóvályogtunk, megpillantottunk egy kertkapunak tűnő bejáratot, ahonnan egy lépcső vezetett lefelé. Bátortalanul megindultunk ebben az irányban, majd pár méter után láttuk, hogy tényleg nem magánlaksértést követünk el éppen, mert ez valóban egy, a hegyoldalon lefelé vezető hosszú lépcsősor, és sokan andalognak rajta. Persze kiírva semmi nem volt, de éreztük, hogy végképp irányban vagyunk. A lépcsősor helyenként elég rossz állapotban van, nem árt odafigyelni, nehogy bokaficamot kapjon az ember. Itt egy szem turistával sem találkoztunk, szintén a helyi szerelmespároké volt a terep. A kilátás csodás, a lépcső mindkét oldalán dús növényzet burjánzik. Leérve egyszer csak elfogyott az aszfalt alólunk, és valami építkezésen átgázolva kellett továbbhaladni a kikötő felé. Besétáltunk a kikötőbe: rengeteg kisebb-nagyobb hajó, csónak, vitorlás, jacht. Itt áttanulmányoztam az LP-t, hogyan jutunk Karthágóba. A könyv szerint a part menti utat követve eljutunk Carthage Amilcar TGM-megállóba. Való igaz, így is történt, jó kis séta volt, de tényleg kényelmes cipő javasolt erre a kirándulásra. A visszaúton láthattuk messziről az elnöki palota épületét is.

Sidi Bou Said - lépcsősor a kikötőhöz

Carthage Amilcar megállóból két megállót visszautaztunk Tunisz felé, jegyet a megállóban lehet venni. A Carthage Hannibalon szálltunk le. Megkerestük az Antoninus-fürdők bejáratát. Karthágóban a látnivalók több helyszínen helyezkednek el, ugyanavval a gyűjtőjeggyel (7 TD) látogatható az összes.

Karthágó az UNESCO világörökségének részét képező város. A legenda szerint a főníciaiak alapították Kr. e. 814-ben. A Földközi-tenger régiójának birtoklása végett ellentétbe került Rómával, a 3. háborúban végképp vesztett. Kr. e. 44-ben Julius Caesar újraalapította a várost, mely Kr. e. 29-ben Africa provincia fővárosa lett. Két évszázad múlva Karthágó 300.000 lakosával Róma és Alexandria után a birodalom harmadik legnagyobb központjává vált.

Karthágó

A 2. század közepén épült fürdők a tengerparton állnak, pompás környezetben. Egykor a Római Birodalom harmadik legnagyobb fürdőinek számítottak. Kr. u. 439-ben a fürdőket a vandálok elpusztították, s később a köveket az arabok újra felhasználták Tunisz építéséhez. A pálmafákban, virágokban bővelkedő parkban található kis makett segítségével a gyengébb képzelőerővel rendelkezők is elképzelhetik a valaha hatalmas méretű épületeket.

A fürdőktől nincs túl messze a római színház és a villák helyszíne sem: a TGM-vonal fürdőkkel szemközti oldalán van. A színház nekünk nem igazán tetszett, modern építőelemekből van újjáépítve, szinte alig van eredeti rész. A villák ezzel ellentétben tetszettek, bár itt is vannak bizonyos túlrekonstruálások. Ami meg nincs rekonstruálva, azt a gaz lepi be, de amikor ott voltunk, ezek a gazok nagyon szépen virágoztak, úgyhogy látványügyileg szép volt. Begázoltunk a sűrű növényzetbe, a romok közé, hátha látunk még valami érdekeset, de egy idő után visszafordultunk, mert féltünk a bokatörés eshetőségétől. Ez a helyszín egyébként ismét egy magasabb ponton található, kellemes szellő fújdogált, késő délután már elkelt a kabát. A kilátás persze ismét gyönyörű volt. Az elemi ösztönök megint erőt vettek rajtunk, így az egyik villaépület alapfalain üldögélve, a Tuniszi-öblöt csodálva befalatoztuk a hátizsákban felelhető cukrokat és csokoládékat.

Karthágó - kilátás a tuniszi öbölre

Több karthágói helyszínre már nem futotta az időnkből, így TGM-el visszautaztunk Tuniszba. Elfelejtettünk az első osztályra jegyet venni, ezért a másodon nyomorogtuk végig a röpke fél órás utazást. Tuniszban szép nyugodtan visszasétáltunk a vasútállomásra, és kísérletet tettünk felszállni a Sousse-ba tartó szerelvényre. A helyzet akkor lett gyanús, amikor a peronra nyíló ajtónál a kalauz visszaküldött minket valami pecsétért a pénztárhoz. Magyarázott is valamit, amiből nem sokat értettünk, de visszaballagtunk a pénztároshoz. Na, itt ért minket a jó hír: erre az esti vonatra az összes helyjegy elfogyott, maximum másodosztályon mehetünk helyjegy nélkül, vagy megvárjuk a 9 órás indulást, amire még van első osztályú jegy. Én holtfáradt voltam, így arra gondoltam, hogy lesz, ami lesz, elindulunk evvel a vonattal. Az előbbi kaller nagyon rendes volt, beengedett minket a vonathoz, s mondta, hogy próbáljunk meg felszállni. Amikor felugrottunk a vonatra, még legalább állóhelyek voltak, de pár kocsival arrébb és néhány perc múlva még leszállni is alig tudtunk. Rengetegen voltak a vonaton, szó szerint állóhely sem volt sehol. A párom itt, ezen a ponton teljesen kiborult, én mindenáron haza akartam menni, ő meg nem volt hajlandó a helykereséssel tovább próbálkozni. Végül egy kisebbfajta műsorszámot előadva, közérdeklődést kiváltva, viharverten, megnyúlt ábrázattal visszaslattyogtunk a kasszához, és megváltottuk a helyjegyeket a 9-es vonatra. Tanulság: a helyjegyet ne felejtsétek el Tuniszban megérkezéskor lepecsételtetni, hogy a visszaúton is legyen helyetek!!!

Még 2,5 órát kellett elütni valahogy, mivel gyakorlatilag már járásképtelenek voltunk, így kivánszorogtunk az Avenue Habib Bourguibára, és a legelső kávézóban ittunk egy frissen facsart narancslét. Ekkor már felerősödött a szél, s eléggé lehűlt a levegő is, a narancslé sem tartott sokáig, ezért jónak láttuk, ha tovább állunk. Már nézegelődni sem volt erőnk, visszabaktattunk a vasútállomásra, és a váróhelyiségben relaxáltunk még egy órát. Ekkor lehetőség nyílt a helyi utazóközönség alaposabb szemrevételezésére is. A 20.50-kor induló vonatunkon kényelmes helyünk volt, az utazás közben jobb híján a prospektusokat és az LP-t nézegettem, s szövögettem a következő napi terveket. Kint már teljes volt a sötétség, semmit nem lehetett látni. A vonat 22.40-re ért Sousse-ba, rögtön leszállásnál elkapott minket egy taxis, aki az éjszakai tarifához képest is borsos áron vitt vissza a hotelba (5 TD). Igen, arra rá kell érezni, hogy mikor kell órát kapcsoltatni, és mikor alkudozni; de olyan fáradtan már mindegy volt, csak legyünk már vízszintesben.

2007. március 31.

A második nap reggelén az idegenvezető tartott egy rövid eligazítást, melyben ecsetelte a fakultatív programokat is. Sokat dilemmáztunk ezen, ugyanis a yahoo-weather szinte egész ott-tartózkodásunkra rossz időt mutatott, csak az első 2-3 napra jót. Így arra készültünk, hogy az elején magunk túrázunk, a végén – ha rossz idő lesz – elmegyünk az iroda által hirdetett Szahara-túrára. Petra, az idegenvezető közölte, hogy a Szahara-túra már a következő nap indul, így el lett döntve a keleti-kérdés, végleg. Nem voltunk hajlandóak beáldozni azt a pár jó napot a buszos túráért. Továbbá rögtön le kellett volna perkálni a pénz, és a Szahara-túra 187 dinárba került volna fejenként, ami kettőnknek kb. 60.000 forint lett volna. Ez végképp eltántorított a Szaharától (ebben a formában). Douggába még elmentünk volna szervezett úttal, de azt meg nem reklámozták, így az utazási iroda lecsúszott a mi kis féltve őrzött pénzmagjainkról.

Eme súlyos döntések meghozatala után taxiba ültünk: irány Sousse belvárosa. A taxi a szállodától a medináig általában 2 dinárba került, ha taxiórát kapcsoltattunk és a taxis sem kóválygott velünk össze-vissza akkor 1,5 TD-ba.

Taxisunk a medina előtti téren rakott ki minket: itt persze azonnal belekerültünk a nagy délelőtti nyüzsibe, turistahadakba, árusok ostromába. Páromat persze becsábították egy bóvliboltba, ahol az eladónak mindegy volt, hogy mit, csak vegyünk mááá! valamit. Az én emberem meg rettentő türelmes és udvarias, végignéztünk egy csomó giccset mire sikerült kimorognom őt a boltocskából. A legfőbb cél ezek után egy jó erős kávé beszerzése lett, mert a szállodai semmit sem ért. A medina főkapujától nem messze volt egy nagyobbacska teraszos kávéház, de oda én nem mertem beülni, mert csak férfiak voltak. Úgy tűnik, nekem mindig kell egy-két nap, mire ezek a gátlások feloldódnak, és megszokom az arab életformát.

Tovább indultunk, és a medina kis utcáin kanyarogva kerestük kitartóan a számunkra szimpatikus helyet, kevés sikerrel. Végül Lupó megkérdezett egy férfit, aki eljött velünk egy ici-pici kávézóhoz. Ez volt az első, és talán az egyetlen önzetlen segítség, amit Sousse-ban férfiaktól kaptunk ilyen „kérdezzük meg merre van” ügyben.

A kis kávézóban jó volt a kávé, a pincért megkértük, hogy mutassa meg a LP térképe alapján, hol is vagyunk pontosan, de ennyi erővel aztán szabásmintákat is mutogathattam volna neki. Nem járt sikerrel a mutatvány.

Az erős fekete elfogyasztása után valahogy visszabóklásztunk a kiindulási pontra, a Place des Martyrsra. Innen indultunk a Nagymecset megtekintésére. Ez korábban egy kaszba /erőd/ volt, a 9. században alakították át mecsetté. Ez a magyarázata a mecset tornyocskáinak, a lőrésekkel ellátott, párkányos falaknak. A nem muszlimok az udvarig mehetnek, innen jól belátni a dongaboltozatos imaterembe. Rajtunk kívül még két turista bóklászott a mecset udvarán. A hasonló helyeken remekül ki lehetett pihenni a nap folyamán egyre elszántabban eladni szándékozó árusokat és a mindenre vevő turistákat is.

Sousse - Nagymecset

A Nagymecset után átballagtunk a Ribátba. Felmásztunk a 76 lépcsőfokos csigalépcsőn az őrtoronyba. Innen – akkor még azt gondoltuk, hogy a legszebb – kilátás nyílik Sousse városára. Az egyik irányban a tenger végtelen kékjét látni, a másikban pedig a hatalmas kiterjedésű város szürkésfehér épületeit, a látómező végében a Sousse-i régészeti múzeummal és kaszbával. Itt, a toronyban el is ért minket a „végzet”: lenézve a ribát melletti kis utcára gyönyörű színkavalkádban úszó szőnyegeket pillantottunk meg. Lekecmeregtünk a csigalépcsőn, s elemi szükségleteink kielégítése céljából igénybe vettük a ribát toalettjét. (Egész utazásunk folyamán az egyik legfontosabb szempont: hol lehet pisilni?) Ez utóbbi a későbbiekhez képest kellemesen tiszta létesítmény volt.

Sousse - kilátás a Ribátból a Nagymecsetre és a tengerre

Kávé, pisi elintézve, most aztán már lehet duhajkodni: elandalogtunk a szőnyeges felé. Persze azonnal betessékeltek minket, következett a forró mentatea, majd a vásárlói igények felmérése. Megállapítottuk, hogy nekünk a szövött szőnyegek tetszenek, így átfáradtunk egy másik helyiségbe, ahol elkezdődött a valódi műsor. Egymás után teregették ki elénk a gyönyörű, színes szőnyegeket. Ez is tetszett, meg az is, igazából mindegyik. Na, akkor csapjunk a lovak közé: háú máccs? 600 dinár. Még szerencse, hogy ülök. Túú máccs! Lupó persze nem szól egy szót sem, én meg itt küzdök evvel a vén rókával már egy fél órája, hogy még mindig túú máccs. Már az öreg is megunja a mókát, kérdi mennyit adok érte. Pofátlanul 100-at kellett volna mondani (de lehet, hogy az 50 is elég lett volna), de hát még mindig szemérmes vagyok, így mondom: 200. Az öreg hitetlenkedik, elképed, erőlködik még 400-al, 300-al, de hajthatatlanok vagyunk. Sőt, mondjuk azt is, hogy megyünk, aztán esetleg visszajövünk. Na, ezt az úriember már nem engedheti, ha már egyszer bekerültünk a boltjába, szőnyeg nélkül nem szabadulunk. Nagy sóhaj: akkor legalább a szőnyegteregető fiúknak adjunk egy kis baksist még. Na, alakul a biznisz. Szőnyeg végképp kiválasztásra kerül: vörös alapon kék, zöld, narancs, fekete mintás rombuszokkal. Papír is készül, a végső vételár 200 dinár. Lehetett volna a fele is, hja, utólag könnyen okos az ember! Sebaj, most is, amikor írok, lenézek a földre és annyira szépek a színek a szőnyegen; jó ránézni. Nagyon illik a szobába. Amikor hazajöttünk, kiterítettük és olyan jó volt rajta mezítláb járkálni. Szóval, én beleszerettem.

A szőnyegkereskedőnél a vásárlással még nyerünk egy ingyenes szőnyegszövési bemutatót + egy haza- és visszataxiztatást, hogy ne kelljen a hátunkon hurcolni a szőnyeget egész nap. A szőnyegszövő asszonysággal nagyon jó képek készültek, és mindketten kaptunk egy-egy zöld-barna színű gyapjúszálból összetekert karkötőt. Rólam vagy másfél hónap után szakadt le.

A szőnyegárus embere hazavitt szőnyegestül, és való igaz, tényleg megvárt minket a szálloda előtt. Ekkor már a gyomrunk korgása is jelezte, hogy ismét ki kéne elégíteni létszükségleteinket, így meginterjúvoltuk őkelmét, hol ehetünk valami jót. Persze, a muksi égre-földre esküdözött hogy a város legjobb kajáldájába visz minket, meg hogy ő is ott szokott enni. Ki is rakott minket a tengerparti sétány melletti úton egy kis mellékutcánál, és közölte, hogy menjünk csak, ott lesz mindjárt az a bizonyos vendéglátó-ipari egység. Oksi, viszlát, minden jót; de pár lépés után kiderült, hogy kajálda az nincs. Sebaj, a mellette levő üzletben kapásból ajánlottak egy másikat. Átcsettegtünk oda. Helyiek is épp ebédeltek, akkor nekünk is jó lesz. Kissé ragacsos volt minden, de ennyi még belefér. A frissen facsart narancslé viszont isteni volt, a hazai menő és drága márkák szégyenükben elbujdokolhatnak. Szendvicset rendeltünk, amolyan jordániai shawarma-szerűségre számítottunk, de teljesen mást kaptunk. Ez egy félbevágott baguett-féleség volt, rengeteg hússal és kevés zöldséggel megtöltve, jó sok sültkrumplival átharaphatatlan méretűvé duzzasztva. A hús fűszerezése sem igazán a mi ízlésünk szerint való volt. Azért elfogyott nagyjából, de az nekem a mai napig nem világos, miért jó sültkrumplival teletömni egy szendvicset. Egy kávé is lecsúszott még a szendvics mellé. Fizettünk, és intenzíven érdeklődtünk, hogy hol szerezhetünk egy kis benzint. Sikerült azt is kiactivityzni, hogy Lupó nadrágjába és fotóstáskájára a repülőn beleragadt egy rágógumi (ezúton is köszönjük annak az „éninkábbnemisminősítemhogymekkoraidióta”-nak, aki jó magyar szokás szerint az ülés alsó részére ragasztotta!!!!), és ennek az eltávolítására kell a benzin. Korábban már gyógyszertárban is próbáltuk, de nem volt nekik. A vendéglős segédje átkísért egyik haverjához, aki a saját motorjából szívott le egy kevés benzint, így sikerült a fotóstáskáról leszedni a rágómaradékot. A nadrágra csak Magyarországon került sor. Az akció közben persze megint rám jött az ingerencia, így visszakísértettem magunkat a vendéglőbe, melynek mellékhelyiségében nem kevés akrobatikus mutatványok árán sikerült a kisdolog végére járni.

Sousse - Ribat

Ezután felkerekedtünk, és a Régészeti Múzeumhoz indultunk, egy kis kulturális feltöltődésre. A múzeum pont a medina másik végében van, a dombtetőn. A gyűjtemény viszonylag jó, szép mozaikok vannak, bár ottjártunkkor pont a legszebb mozaikokat bemutató termet tatarozták, így csak a nyakunkat nyújtogathattuk befelé. Sok római és pun kerámiát, szobrocskákat, mécseseket tekinthet meg az érdeklődő. Megállapítottuk, hogy itt sem a restaurátorok gyöngyei dolgoznak, némelyik műtárggyal bizony alaposan elbántak. A múzeum udvara nagyon kellemes: szép növények gyönyörködtetnek, csend és nyugalom uralkodik.

A múzeum megtekintésében egy kicsit megfáradtunk, így visszasétáltunk a tengerpartra, majd rövid szemlélődés után fogtunk egy taxit a szállodába.

Sousse - a medina

2007. március 30. 

Több éves kihagyás után eljött az ideje, hogy ismét belevágjunk egy amolyan „igazi” „nyaralásba” 2007 tavaszán. A Kartago Tours szervezésben utaztunk, a repülőgép indulása szerencsére a kora reggeli időpont helyett délutánra módosult. Budapestre busszal zötyögtünk fel, majd Kőbánya-Kispestről a reptéri busszal közelítettük meg Ferihegyet. A reptéren persze (vsz. az általános) zsufi fogadott minket, ezer ember, még padot is alig találtunk ahol a fenekünket letehettük, és a kis szenyóinkat befalhattuk. Amúgy horror árak mindenütt, két kávé kb. egy ezresbe került. De hát a szükség nagy úr…

A Kartago Tours képviselőjét épp csak, hogy ki lehetett szúrni a tömegben a megadott időpontban, de megvannak a papírjaink, csak a neveket sikerült egy kicsit megkavarni. Hát igen, az már gond, ha valakit pl. úgy hívnak, hogy Jóska Pista, mert akkor melyik is a vezetéknév és melyik a keresztnév? Jóska? Pista? Vagy pont fordítva? Na, de ezen a kis fennakadáson is túltettük magunkat, és a következő attrakció, a becsekkolás következett.

Ki van írva a kijelzőtáblán, hogy 46-48 kapuknál. Drága útitársaink ebből csak a 46-ot és 48-at látják, a kötőjel mintha csak egy kis légypiszok lenne a kijelzőn, meg hát biztos ami biztos,a 47-es kapuhoz nem áll senki. Mi bőszen bizonygatjuk a hatalmas bőröndöket tologászó idős hölgyeknek, hogy nyugodtan álljanak csak ide, a szép szó kevés, a táblán a 47-es szám nem szerepel. Köszönet helyett a lábunkon keresztülgurul a jól megrakott bőrönd. Sebaj, majd a repülőgépen helyrejön. Megvan minden: repjegy a kézben, hátizsák a futószalagon el, mi a különféle kapukon be. Hurrá, kezdődik a nyaralás!!! Azaz csak kezdődne, mert a Nouvellair gépe késik, röpke két órát. A tranzitban az idő szinte rohan, csak mi nem érezzük. Ennyi idő alatt az ember lemegy Alfába, aztán Bétába, majd hídba, mert már a feneke is kocka alakú lesz a padon. De mielőtt végképp transzba esnénk, jön a jó hír, megjött a gép, a visszaérkező utasokat kitessékelik a repülőből. És ekkor valami furcsa érzés a gyomromban: remélem, mi is így szállunk majd ki, mosolyogva, fáradtan az élmények súlyától. Gyors takarítás után kis tömegünk megkezdi a beszállást a gépmadárba, persze a szemfüles sorbanállók, akik már kb. 2 órája tartják „állásaikat” a sorban, elsőként jutnak be. Mi bizony nem voltunk ilyen jó állóképességgel megáldva, a „kényelmes” ücsörgésnek az ára, hogy majdnem utolsóként kászálódunk be. Nem mintha nem lenne meg mindenkinek a pontos helye, hogy hová ül, tudom én: jobb az elsők közt beszállni, nehogy már nélkülünk induljon el az a fránya gép. De mi ettől sem tartottunk, hallatlan bátorságunk jutalma, hogy nem kell végignézni a többi százvalahány ember kecmergését s szűk folyosón és ülések közt. Egy kora 50-es férfi személyében elbűvölő útitársat kapunk: sok a duma, az is hülyeség, és persze az alkesz a lényeg: mindent megtudunk a Tunéziában kapható szeszes italokról. Emberünk - mintegy önmagát megerősítendő - vesz is egy fügepáleszt. Sajnos, a műanyag kisüdítős pohár az ülésen összenyomódott és megrepedt, de hát a magyar találékony fajta: fémkupak leteker, 1 korty fügepálesz bele, aztán csak nyelni kell, mint kacsa a nokedlit. Ez igen! „Ez az igazi tunéziai fíling” – állapíthatjuk meg.

A repülőn az utazás idejének jó részét kitölti a Tunéziába „bejelentkező adatlap” kitöltögetése. Az idegen nyelveket nem beszélőknek nem kevés fejtörést okoznak evvel, de még a nyelveket beszélők is morfondírozhatnak ezen-azon. Mi a kártya kitöltése után a helyesírási hibák kimazsolázásával szórakoztattuk magunkat.

Kb. 1 óra 45 perc után a kapitány bejelenti, hogy a gép megkezdi a leszállást. Telnek a percek, és én akárhányszor csak kinézek az ablakon, mindig a tengert látom, Szépek a hullámok, szépek, de egyre közelebbiek, és szárazföld nincs a látómezőmben egy szem sem. Izmok megmerevednek, görcsösen próbálok nyugodt maradni, és számba veszem az élet szépségeit (a rosszakról most ne is beszéljünk!). Így telik legalább 20 perc, mire kiderül, hogy van szárazföld, csak azt pont a mi oldalunkról nem lehet látni. Aztán a gép mégiscsak eléri a földet, némi rázkódás után konstatálható, hogy már biztos nem a tengerbe zuhanva halunk meg.

A repülőteret elhagyva egy tucat busz várja a turisták tömegét, és viszi őket a különböző szállodákba. A miénk a Samara Hotel, megvan a buszunk is. A szomszédos busz fiatal idegenvezető hölgyeményének papírjait egyszer csak felkapja a szél, és a reptér felé fújja őket: ahány lap annyi irányba. Na, itt sem lesz már pontos adminisztráció.

A hölgyemény nem aggodalmaskodik túlzottan, úgy látszik „Ins’ Allah”.

Elindulunk a szállodába, a mellénk rendelt idegenvezető – Petra – a kb. 20-30 perces úton elsorolja a legfontosabb tudnivalókat. A szállodáról, pénzváltásról, közlekedésről, Sousse-ról, a szállodában kitöltendő bejelentkező kártyáról. Az út nem túl izgalmas: kókadozó pálmafák, a városban erős forgalom stb.

Kicuccolunk a hotel előtt, a portán kiosztják az adatlapokat, a kitöltés a repülőgépes bemelegítés után könnyen megy. A szobánk egy hátsó épületben van, a harmadik emeleten. Elsőre kicsit nehezen találjuk az épületet, de megvan. (A Samara Hotel több nagyobb épületből és kisebb bungalow-kból áll, közöttük szépen gondozott kert.).

A szoba semmi extra, nem egy 4 csillagos szint, de tiszta. A földön járólap, díszes csempe a falon kb. mellmagasságig, TV, egy nagyon limitáltan működő hűtő, 2 ágyikó (a várakozásaimmal ellentétben még a derekam sem fájdult meg rajtuk!), fotelok. A fürdőt én tutira szebben is ki tudtam volna takarítani némi vízkőoldó és fertőtlenítő segítségével, de elmegy. A szobához tartozott még egy egész korrekt méretű erkély, ahonnan a kilátás………na nem, nem pazar, de láthatunk egy gyönyörű szennyvízelvezető-csatornát, e mögött egy kellemesen szemetes prérit, ami a következő szállodáig tart. Kell –e ennél több?! Ha nagyon nyújtogatjuk a nyakunkat, még a tengerből is láthatunk egy aprócska szeletet, a szálloda mellett húzódó többsávos úton túl. Na, ez nekünk elég is a panorámából, végül is nem ez erkélyről szeretnénk mindezt tanulmányozni, hanem lehetőség szerint közelebbről.

A következő megoldandó feladat: a mosdókagylóban áll a víz, hiába piszkáljuk, nem folyik le. A „se le”-nek egy pár fogmosás után hamar „de fel igen” lesz a vége, úgyhogy intézkedni kell. Visszabotorkálunk a recepcióra, a recepciós-kisasszonynak angol és pantomim nyelveken előadjuk a problémát, ígéri, hogy küldi a szerelőt. Visszaplattyogunk a szobába, láss csodát: 20 perc múlva előáll a szerelőfiú, rögtön konstatálja a helyzetet, kirángatja a lefolyó szűrőjét, közli, hogy holnap pótolja. Tökéletes. Nekünk nem hiányzik a szűrő, a víz lefolyik, persze a pótlásra nem került sor.

E kisebb műszaki probléma elhárítása után megkerestük az étkezőhelyiséget. Svédasztalos rendszerben szolgálták fel a vacsorát. Mi – leveses népség lévén – először evvel próbálkoztunk. L. a piros levesből mert, én meg a tejszerűből. Az övé paradicsomszószban úszkáló spagettiszálas egyvelegre, az enyém a "se szaga, se bűze" típusra hajazott. Nagy volt a csalódás, és ekkor tényleg izgulni kezdtem, hogyan fogja az én életem párja tolerálni a helyzetet. Második fogásra már találtunk ehető dolgokat, a saláták, tenger gyümölcsei, különféle raguk már okésak voltak. Egyébként, később kiderült, hogy nekünk az utcai kaja még annyira sem jött be, mint a szállodai. Jordániában sokkal jobban eltalálták a mi ízlésvilágunkat.

Vacsi után a szálloda előtti kisboltban vettünk egy kis plusz édességet, ezt-azt a következő napra, majd vízszintesbe vágtuk magunkat.

Nem, nem volt nehéz, bár előtte azért volt egy kis idegeskedés...

A telefonban ügyintézési határidőre 4 hetet mondtak, díjnak meg 27500 forintot ...na ekkor lettem egy kicsit ideges, mert tavaly "csak" 18 e. volt a vízum. Ráadásul az utunk előtt ünneplik a Noruzt (az iráni Új Év), amikor minden hivatali ügyintézés kb. 2 hétig szünetel. Ez a két pont alkotta a  vízumbeszerzéssel kapcsolatos aggodalmam alapköveit.

Mikor személyesen felkerestük a követséget, szerencsére már nem volt szó a 27 ezerről, egyből a 18.500-at mondtak, ki kellett tölteni egy 2 oldalas vízumkérő lapot, kellett 1 fénykép, útvonalterv, útlevelek (+fénymásolatai), repjegyfoglalás. Meghívólevelet is kértek volna, de az nekünk nem volt, helyette vittem az e-mailben bonyolított szállásfoglalásainkat.
Miután mindent kitöltöttünk és beadtunk, mondták hogy oké, még fizessük be a díjat, aztán 1 hét múlva kész lesz. Erre halkan megemlítettem, hogy az ország másik végéből jöttünk Budapestre direkt csak ezért. Hatott: az ügyintéző azt felelte, hogy akkor megpróbálja pár óra alatt elintézni. Azt tudni kell, hogy a jelentkező egész anyagát Teheránba küldik, és ott döntenek, ha oké, adnak egy regisztrációs számot, amire az itteni követségen kiállítják a vízumot.
A kapott számlaszám birtokában elsétáltunk egy MKB fiókba, befizettük a pénzt (itt szerintem érdemes  megadni az útlevélszámot, hogy a befizetőt lehessen azonosítani), aztán visszasétáltunk a bizonylattal, amit ugyancsak beadtunk. Ezután vártunk még kb. 1 órát, megnéztük/meghallgattuk fársziul az éppen aktuális híreket, és kiadták a 3 hónapon belül használható és 15 napra érvényes turistavízumot.
 

Kb. ennyi, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek megcsinálják pár óra alatt, lehet hogy csak nagyon nagy mázlink volt és/vagy szimpatikusak voltunk.

Minden URL ellenére elfogadták a kendőtlen fotót is (nőknél érdekes).

Repülőjegy

Pozsony-Isztambul

Skyeurope: BTS-SAW

116 EUR=30.801 Ft / 2 fő retúr (2008 novemberében megvásárolva)

Isztambul-Antakya

Turkish Airlines: IST-HTY

208 TL=28.437 Ft / 2 fő one-way (2009 januárjában vásárolva)

Vízum

Törökország: 20 EUR/fő

Szíria: 11.000 Ft/fő

Kilépési illeték - Szíria

2 főre 1100 SYP

Biztosítás

Uniqua 1 fő: 7500 Ft

Szállás

Antakya- Katolikus Vendégház 25 EUR/2 ágyas szoba

Aleppo - Hotel Hanadi 1200 SYP/éj

Hama - Cairo Hotel 850 SYP/éj

Damascus - Ghazal Hotel 1700 SYP/éj

Palmyra - Bel Hotel 1200 SYP/éj

Kizkalesi - Hotel Hantur 30 EUR/éj

Anamur - Ünlüselek Hotel 50 TL/éj

Isztambul - Ida Hotel 45 EUR/éj

Összességében kb. 205 EUR-t és 11250 SYP-et (kb. 239 USD) költöttünk szállásra.

Közlekedés

Taxi Antakyából Aleppóba: 2 főre 20 USD

Taxi Aleppóból Antakyába (csak nekünk): 30 USD

Szíriában közlekedésre kb. 5800 SYP-ot költöttünk, ebből 1000 a St. Simeoni buszbérlés és 1800 SYP a taxis túra ránk eső része.

Törökországban kb. 287 TL-t költöttünk közlekedésre, ebben a busztól a vonatig, a dolmuson keresztül a vizibicikliig minden benne van. :-)

Étkezés

Szíriában kb. 3650 SYP-et, Törökországban kb. 220 TL-t költöttünk rá.

Belépők

Szíriában 1950 SYP-be, Törökországban 49,5 TL-be kerültek összesen.

Ajándékok

Szíria 1690 SYP + 22 USD; Törökország kb. 57 TL

Szakirodalom

Lonely Planet Syria and Lebanon, 3rd Edition, 2008

- használható -bár a török LP jobban sikerült-, ebben több az elavult infó (természetesen az árakat leszámítva)

-Bookline 4997 Ft

Rozvány György: Szíria - A kultúra bölcsője, Alexandra, 2006

- esetleg itthoni olvasgatásra ajánlott, a stílusa túl terjengős, a szedése tagolatlan, ezért olykor nem túl áttekinthető. A magyar piacon akkoriban "hiánypótló" mű volt, azóta már más könyv is jelent meg Szíriáról.

Dr. Dallos Attila: Szíria, Panoráma, 1979

- Hiába no, a régi Panoráma-sorozatot nehéz felülmúlni, kis mérete miatt is érdemes beszerezni és magunkkal vinni.

Dr. Dallos Attila: Ramadán Szíriában, Panoráma, 1985

- Útleírás.

Árfolyamok

USD-t a 2009-es gazdasági világválság hatására csak 230 Ft-s átlagáron sikerült venni.

EUR-t vettünk 307 Ft-ért is, de összességében egy 300 Ft-s átlaggal számolhatunk.

Török lírát itthon 142 Ft-s árfolyamon tudtunk váltani.

A szír font is erős volt a forinthoz képest: 1 SYP kb. 4,7 Ft-t ért akkoriban.

Összegzés

Számításaim szerint körülbelül 383 e. Ft-t költöttünk erre a 3 hetes útra, de ha kifelejtettem valamit, akkor is kb. 400 ezerből megúsztuk.

Június 6.

A repülő hajnali 04:40-kor indult. A várakozás ilyenkor mindig nagyon hosszú, de valahogy „gyorsan” elmegy az éjszaka: érkezéskor vsz. nagyon izgatott vagyok, induláskor meg már túlságosan fáradt, s élményekkel telített. A repülőút eseménytelen, L. szunyókál, én meg megismerkedek Bülenttel, aki az ELTÉN nyelvi lektor. Unalmamban épp az anamuri buszjegyünket nézegettem, mikor B. megszólított, s kedvesen megkérdezte: „Ti voltatok Anamurban?”

„Igen, voltunk”…s innentől kezdve peregnek a szavak, a percek, s a beszélgetés életre kelti az álomszerű valóságot.

Reggel hat óra, Pozsony felett hatalmas, háromrétegű felhőzet. Leszálláskor mintha tejszínhabon vágnánk át magunkat, ennek ellenére a landolás makulátlan.

Megjöttünk.

Június 5.

A reggelinket a hotel szuper kis teraszán költöttük el, amelyről remek kilátás nyílt mind a tengerre, mind a Kék mecsetre.

kilátás az Ida Hotel teraszáról

Az pici hotelhez mérten a reggeli is eléggé „gyerekadag” volt, de hát ugye „aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”. Összepakoltunk, lecuccoltunk a recepcióhoz, majd az utcánban kerestünk egy internetező helyet, hogy megnézzük a járatunk indulását. Szokás szerint délelőtt még nem voltak kiírva a másnap hajnali járatok. Ezután körülnéztünk az Arasta-bazárban, kilim párnahuzatokra vadásztunk, de ami tetszett, borzasztó drága volt, így továbbálltunk.

Az Eminönübe tartó Alemdar ill. Muradiye Hüdavendigar Caddesin feltúrtunk 2 üzletet, megvettük a párnahuzatokat, majd a Fűszerbazár felé indultunk. A fő célpont ezúttal nem a bazár, hanem a Rüstem Pasa-dzsámi volt, de azért keresztülverekedtük magunkat a bazár forgatagán, hogy egy még forgalmasabb, kaotikusabb, pezsgőbb városrészbe érjünk. Ez a terület a Fűszerbazártól a Süleymaniye-dzsámiig terjedő utcákban található, nekem ez sokkal inkább „A Bazár” mint a tavaly meglátogatott Nagybazár. Itt vásárolnak a helyiek, a ruhaneműktől kezdve a háztartási eszközökön át talán az atombombával bezárólag minden kapható.

Fűszerbazár

A Rüstem Pasa-dzsámihoz pont imaidőben értünk, így egyelőre nem mehettünk be, ezért elővettük a „C” tervet: az Isztambuli Egyetem Botanikus Kertjének meglátogatását. A bazári részből kikeveredve felfedeztük, hogy az út túloldalán áll az Egyetem egyik fakultása, gondoltuk, majd ott érdeklődünk. Két egyetemista lányt kérdeztünk meg, de nekik fogalmuk sem volt a Botanikus Kertről, vmi forgalmas út melletti parkot akartak velünk megnézetni. Ahogy beszélgettünk, a szemközti domb tetejére pislogva egy zöldellő foltocskát vettem észre a házak sűrűjében. Az interneten látott képek alapján elképzelhetőnek tartottam, hogy ez az, amit mi keresünk, így L.-el arra vettük az irányt. Déli szieszta- és imaidőben az utcák eléggé kihaltak voltak, de azért mindig akadt valaki, aki kedvesen útbaigazított. A Botanikus Kertre végül a Süleymaniye-dzsámi közelében bukkantunk rá. Bekéredzkedtünk, s minden további nélkül be is engedtek. Maga a kert annyira nem nagy szám, de a kilátásért megérte idáig felmászni: a Galata és az Aranyszarv-öböl egy egészen különleges szemszögből mutatkozott meg innen. Sétálgattunk, pihengettünk, élveztük a csendet, majd miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk a Süleymaniye-dzsámi felé. Utóbbit az Isztambul – Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt jegyében éppen tatarozzák, s Koca Mimar Sinan remekművéből csak egy nagyon kicsi és semmitmondó részlet látható sajnos. A mecsetet körülölelő sírkertben azért érdemes volt körülsétálni, bár sem Roxelana, sem Nagy Szulejmán sírja nem látogatható. Hát legközelebb ezt is meg kell(ene) nézni…

kilátás a Botanikus Kertből

Kissé csalódottan, de töretlen elszántsággal visszaballagtunk a Rüstem Pasa-dzsámihoz. Ezt is a remek építész, Sinan tervezte. Nevét az építtetőről, Rüstem Pasáról kapta, aki Nagy Szulejmán sógora és nagyvezíre volt. Már magának a dzsámi bejáratának a megtalálása egy kihívás, de érdemes dolgozni rajta, mert ami belül látható, az minden képzeletet felülmúl. Az utcaszinten mindössze egy aprócska tábla és egy vasajtó jelzi a dzsámi bejáratát. A belső tér a legjobb minőségű izniki csempékkel borított, szinte maga a „paradicsom”. Itt igazán érdemes kicsit elidőzni, ücsörögni, elmélkedni. L. elszántan kattintgatott, én egy oszlopnak dőlve próbáltam magamba szívni, és az agyamba egy örök életre elraktározni ezt az emberi kéz által alkotott csodát.

Rüstem Pasa-dzsámi

A dzsámi meglátogatása után egy közeli pidézőben ettünk egy finom pidét, majd a maradék ajándékok megvétele után ismét az internetezőben kötöttünk ki. Végre ki volt írva a hajnali járat. Felcuccoltunk, levillamosoztunk Eminönübe, és átkompoztunk Kadiköybe. A kompon rendeltünk egy-egy forró teát, s a hanyatló nap fényénél a tekintetünk újra körülpásztázta ezt a gyönyörű és izgalmas várost. Ahogy távolodtunk a Topkapi Palota, a Kék Mecset és az Aja Szófia sejtelmes körvonalaitól, egyre inkább éreztem, hogy fáj a szívem itthagyni ezt a helyet. Nem tudom, fogom –e még életem folyamán látni ezeket a pillanatképeket, amelyek most hogy írom –e sorokat, az agyamban peregnek… Csak reménykedni tudok abban, hogy a Sors lesz még olyan kegyes, hogy részesít még e kegyben. Isztambul – melyet tavaly annyira nem kedveltünk meg, Isztambul – melyből tavaly szinte menekültünk, s Isztambul – mely az idén elvarázsolt, Isztambul – melyet idén megszerettünk…

pidesütő mester a Rüstem Pasa-dzsámi közelében

Kadiköyben a buszpályaudvar a tavalyihoz képest mintha a kétszeresére nőtt volna, sehogy se találtuk, hogy honnan indul a reptéri E10-es busz. Végül egy sofőrt kérdeztünk meg, aki csak intett, hogy kövessük, s egészen a megállóig vezetett minket. Leültünk szépen, s vártunk a sorunkra. Csak vártunk, csak vártunk, és csak vártunk…de busz az nem jött. Végül kb egy órás várakozás után berobogott egy E10, amire még pont kényelmesen felfértünk, s expressz sebességgel kivágtatott velünk a repülőtérre. Háromnegyed kilencre már a Sabihán voltunk. Kerestünk egy nyugisabb helyet, s berelaxáltunk a hajnali indulásig.

 csempe a Rüstem Pasa-dzsámiból

Június 4.

Hajnal felé már egész komfortosan büdös volt a vonatban, ennyi embernek összezárva azért van egyfajta kipárolgása. A WC előzetes várakozásaimmal ellentétben nem volt nagyon gázos, igaz, belépés előtt/után a gatyaszárat érdemes volt feltűrni, nehogy érintkezésbe kerüljön a toalett padlójával, de ettől a kis „kozmetikai hibától” eltekintve végül is 14 óra nonstop műszak után nem is rossz. Háromnegyed 11 után érkeztünk meg Istanbul-Haydarpasa állomásra. Az eső már Izmit óta szakadt, a helyzet itt sem volt más, így az utazás alatt újra hasznát vettük a víz- és szélálló kabátjainknak. Felnyomorintottuk magunkat az első Eminönübe induló kompra, és elballagtunk az Ida Hotelbe. Most kifejezetten jól jött, hogy nem kellett az esőben keresgélni a hotelt, mivel már Isztambulba érkezésünkkor megkerestük, merrefelé van. Az Ida egy nagyon picike hotel, és úgy általában véve minden nagyon picike benne, de a szoba szépen berendezett, tiszta, modern, ráadásul roppant előnyös módon egy belső udvarra néz, így még csöndes is. 20 perc alatt kitakarították, és végre birtokba vehettük. Fürdés után végigszörföztünk a satelit TV kínálatán: m2, Duna, Duna II. – magyar csatornák tömkelege. Végre hallunk magyar szót – mármint a sajátjainkon kívül…3 hét után ez meglepően jól esett -, s végre tájékozódunk a világ híreiről. Két órányi szunyókálás után elvillamosoztunk Beyogluba, felballagtunk az Istikal Caddesire. Az idén a Burger Kinget szemeltük ki húsigényünk rapid kielégítésére. Egyszer-egyszer ki lehet bírni ezt is…

Az Istikalon a szokásos embertömeg hömpölyög, shoppingoláshoz most nincs nagy kedvünk, ezért gyalog hazafelé indulunk. A Galata-híd lábánál megnézzük a halpiacot. Sajnos mivel már késő délutánra jár az idő, kevés áru van kint a standokon, de azért még így is találunk pár érdekességet, továbbá a hely hangulata is magáért beszél…izé..illetve „szaglik”.

Mivel már tavaly is nagy tervem volt egy Herceg-szigeteki kirándulás, ezért az idén ezt terveztük be az utolsó napra. Elindultunk megkeresni a megfelelő mólót, hogy az indulási időpontokat tisztázzuk. Egy rendőr segítőkész útbaigazítása alapján megtudtuk, hogy az Eminönüben levő, szigetekre tartó kompállomás jelenleg zárva van. A kompok Karaköyből(?) indulnak. Na tessék, ez megint nem jön össze.

Visszatérve a hotelbe, a magyar híradó megtekintése után ájulásos alvással fejeztük be a napot.

Június 3.

Háromnegyed ötkor keltünk, fél hétkor már a hotel melletti dolmusmegállóban állunk. Elvileg 7-re kellene az otogaron lenni, a busz meg fél nyolc körül indul. Háromnegyed hét körül jön egy iskoláslányka, jó darabig hárman ácsorgunk egyelőre halálosan nyugodtan a dolmusmegállóban. Ötven-ötvenöt körül egyre nyugtalanabbak vagyunk, dolmus sehol. Megkérdezzük a lánykát mikor jön végre-valahára az a fránya dolmus. Erre ő a legnagyobb nyugalommal mutatja: 7:20-kor. Na azzal frankóra lekéssük a buszt! Gondolkodunk rajta, hogy stoppolunk – de persze a reggeli forgalom egyenlő a nullával. Gyalog is határesetes, hogy odaérnénk –e. Mi legyen? Biztos látszott rajtunk a para, mert a kislány – mikor megérkezett érte az iskolabusz - megbeszélte a buszsofőrrel, hogy vigyen el minket is. Intet egyet, mi meg gyorsan felugrottunk az iskolásokat szállító mikrobuszra. Elvackoltuk magunkat és a hátizsákokat a 14-15 éves gyerekek közé, irány a belváros. A gyerekek egyébként csinos kis egyenruhában járnak iskolába: a fiúkon fehér ing, sötétkék nadrág, a lányokon fehér ingblúz kis nyakkendővel, szürke szoknya, és térdig húzott zokni. L. az otogarhoz közelítve összeszedte az összes fellelhető aprónkat, s a sofőrnek próbálta adni, de az hevesen tiltakozott. Szó szerint rá kellett tukmálni, s a végén is csak úgy lett sikeres az akció, hogy a műszerfal egyik kis tartórekeszébe beleraktuk, s villámgyorsan, nagy köszöngetések közepette távoztunk. Nekünk az ilyen élmények és tapasztalatok miatt lett Törökország az egyik kedvenc országunk…

A busz fél nyolckor indult, utasok csak imitt-amott lézengtek. A jegyünk a 3-4. ülésre szólt. A hellyel kezdetben nem voltam túlságosan megelégedve – itt a legkevesebb a hely a lábaknak-, de később áldottuk a jegyárust, hogy pont oda, a fullpanorámás első ülésekre adta a jegyet. A konyai járat egy darabig a Silifke felé vezető úton halad. Már itt is lehet parázni rendesen a hajtűkanyarok miatt, de amint a busz lefordul Aydincik falunál a tengerparti útról, s az Anatóliai-magasföld felé indul…na onnan kezdődik az igazi mulatság. A velünk egy sorban levő üléseken egy kislány ült fiatal anyukával, a nagymama meg mögöttünk. A kislány már a tengerparti úton elkezdett rókázni, de a hegyek közt ez gyakorlatilag folyamatos állapottá vált. Anyu nem nagyon izgatta magát, a mama annál inkább, így helyet cseréltek, mami jött előre. Mi is helyeseltük a döntést, mégiscsak jobb lesz a gyereknek tapasztaltabb felmenő kezei közt. Az út errefelé egy sáv, vagy annak is a fele, csoda hogy a busz elfér rajta. Ez a fél sáv is össze-vissza tekeregve, kanyarogva és persze néhol eszméletlen erősen emelkedve kaptat fel a hegyek tetejére. Még a növényzet is teljesen megváltozik: a part menti mediterrán flóra egyre inkább alpesi jelleget ölt. Kb. 3,5 – 4 óra múlva elfogynak a hegyek, felértünk a platóra, innentől kezdve mintha egy nagy palacsintán autóznánk. A busz megáll Karamanban, itt is fel lehetett volna szállni a vonatra, talán legközelebb így is teszünk, mert Karaman buszpályaudvara igazán szimpatikus volt. Már amennyiben egy buszpályaudvarról lehet ilyet mondani…Mindenesetre minden nagyon rendezett, karbantartott és tiszta. Karamantól Konyáig jót lehet szundítani, az út már 2x2 sávos, nyílegyenes. De hát minek is cifrázni, ha nem kell semmit kerülgetni…Egyébként két sofőr volt a járaton, egyikük  - ahogy mi néztük – a hegyvidéki specialista volt, a másikuk meg a „palacsinta” szakértője.

színkavalkád

Konya hatalmas kiterjedésű város, kb. fél órát buszoztunk mire egyik végéből átértünk a másikba, ahol az otogar is van. Ez megint csak egy nagyon modern, a mi Népligetünket a háta mögé utasító építmény. L. kitalálta, hogy keressünk egy közvetlen dolmust a buszpályaudvar és a vasútállomás között. A Lonely nem ír ilyen lehetőségről, csak átszállásos variációról, de L. közölte, hogy a török közlekedési rendszer ennél sokkal logikusabb és jobb, úgyhogy kell lennie közvetlen járatnak is. Párszor körbekerültük az állomást, pár embert megkérdeztünk, de aztán végül pont a hányós kislány mamája igazított útba, sőt még magához a dolmushoz is elkísért. Ezek egyébként az állomás melletti park széléről indulnak. A mi zöld színű és 16-os számú járgányunk is megtelt lassan, s végre elindultunk. Végre, mert az agyvizünk kezdett felforrni a dögmelegben. Kb. fél órát zötyögtünk, mikor szóltak, hogy „na itten” kell leszállni. Egy kisfiú, aki szintén itt szállt le, kísért minket egy darabig, majd ráállított az állomásra vezető útra. A vasútállomás az otogarral ellentétben eléggé kisvárosi, majdhogynem falusias jellegű. Előadtuk a kérésünket a mai isztambuli szerelvényre (Icanadolu Mavi). Sajnos a hálófülkés helyek már elfogytak, de ülős még van. Oké, hát akkor azt próbáljuk. Amikor a jegyárus közölte az árat, nagyon meglepődtünk, mert az ülőhelyek sokkal olcsóbbak voltak, mint a fekvőhelyek. Kettőnknek kb. 54 TL-be került összesen a 14 órás út. Ezután megkérdeztük van –e csomagmegőrző, hogy a hátiktól megszabaduljunk délutánra. Sajna nem volt. Tanácstalanul zuttyantunk le a várótermi padokra. A jegyárus néni is nagyon rendes volt, odament a WC-s bácsihoz, és megdumálta vele, hogy némi apró ellenében hadd hagyjuk nála a WC-sufniban a hátikat. 3 pénzért este hétig maradhattak a tatyók a WC-ben.

Miután ezt is sikerült elintézni, beindultunk a városba. A Lonely térképén nincs rajta a vasútállomás, de gyakorlatilag csak egyenesen kell menni, el az Atatürk stadion mellett, majd át az Atatürk téren. Meglehetősen meleg nap volt a mai, a téren lévő szökőkútban kiskölkök fürdőztek. Egyszer csak berobogott szirénázva egy rendőrautó, kiugrott belőle vagy 6-8 megtermett rendőr, és elkezdték a kölköket hajkurászni. Volt, aki még a ruháját sem tudta menteni, mezítláb csattogva, egy szál alsó(vagy fürdő)gatyában rohantak, amerre láttak. A szökőkút kb. 100 méteres sugarú körében apró vizes lábnyomok vezettek a forró aszfalton a tettesekhez. J Mi jót derültünk a látványon. A rendőrök se vették nagyon komolyan a feladatot, röhögve kergelészték a futkosó gyerekeket. Azok közül, akik már biztonságosnak vélt zónába értek, társaikkal összebújva dideregtek a járdaszegélyen.

A kis közjáték után folytattuk utunkat a belváros felé. Már eléggé éhesek voltunk, így kerestünk egy pidézőt. Egy kebabostól kaptunk egy címet, de menet közben L. kiszúrt egy kifejezetten pidére szakosodott helyet. Az egység neve is sokatmondó: Mr. Pide. Így tehát inkább ide tértünk be. Gyakorlatilag olyan mint a McDonald’s, csak pidés-török változatban. Többféle pide-menü volt, általában egy-egy pidét, kólát, salátát tartalmazott. A srácok nem nagyon beszéltek angolul, de nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Miután kibarkohbáztuk, hogy vegetáriánus pidét szeretnénk, L. végül sajtosat, én sajtos-gombásat kaptam. Finom volt.

Konya - Aleaddin-dzsámi

Kaja után elindultunk szőnyegboltot keresni, hiszen az idén is szerettünk volna egy szép szőnyeggel gazdagítani a „gyűjteményünket”. A bazár szélén beirányítottak egy üzletbe, ahol 2 teányi (kb. 1 órányi) időt töltöttünk. A szőnyegboltos kedves volt, sok szőnyeget megmutatott, még többet magyarázott róluk – különösen miután látta, hogy kicsit konyítunk is a szőnyegekhez -, de a nagy üzlet mégsem jött létre, egyrészt mivel nem volt olyan szőnyege, ami első látásra szerelem lett volna, másrészt az árak is kicsit felülkalibráltak voltak. Sajnos a konyai bazárból már többet nem láttunk, mert a mecsetek felé vettük az irányt. L. a nagy pakolásban kipakolta a kendőmet, így az elsőként kiszemelt Serafeddin-dzsámiba nem tudtunk bemenni (bár lehet, ha kicsit erőlködünk, ott is adtak volna egy kendőt). Így továbbindultunk az Alaeddin dombra. A dombon található Konya legnagyobb dzsámija, az Alaeddin-dzsámi. 1220-21-ben építette I. Alaeddin Keykubat, belsejében 42 római és bizánci oszlopfős oszlop tartja az imaterem famennyezetét. A mecset udvarán két türbe áll, az egyikben I. Keykubat, a másikban II. Kilic Arslan és utódai nyugszanak.

Konya - Aleaddin-dzsámi

A mecset bejáratánál egy idősebb bácsi elegyedett velünk szóba, akiről kiderült, hogy a mecset felügyelője. Irányításával és segédletével néztük meg a mecsetet, nekem még egy kissé retkes kendőt is kerített a fejemre. Az idegenvezetés végén a bácsi is meghívott minket egy teára, de ekkor már későre járt, így a meghívással nem tudtunk élni. Útközben megint beugrottunk Mr. Pidébe, s megint nagyon örültek nekünk. Most már mindketten gombás-sajtos pidét szerettünk volna, de nem igazán tudtuk elmagyarázni, így L. egyszerűen, de nagyszerűen rajzolt nekik egy fecnire egy gyilkos galócát, és mondtuk, hogy kettőt kérünk. Szerencsére nem szó szerint értelmezték a kívánságot, így most meg tudom írni ezt a kis beszámolót. J

Időben értünk vissza a vasútra, előkerítettük a WC-s bácsit, kiszedtük a cuccokat, s berendezkedtünk a másfél órás várakozásra. Az Icanadolu Mavi ¾ kilenckor indul, kis késéssel be is futott. Ekkor már egész sokan vártak a vonatra, többségében fiatalok, diákok, katonák. Én kicsit tartottam a vonatozástól, de meglepően jó, kb. IC minőség. Az ülések sokkal szélesebbek és kényelmesebbek, mint itthon, ráadásul dönthetőek is. A vonaton meglehetősen sokan voltak, nem sokkal indulás után megjelent egy nagyon szigorú kallerbácsi. A mellettünk levő sorban ülőt meg is büntette valamiért. A katonák nem a megfelelő helyekre ültek le, őket szépen átrendezte. Hja, nagy hatalom a kaller, a jól megtermett gépfegyveres fickók engedelmesen követték a parancsait.

Bármilyen széles és kényelmes volt is az ülés, egy idő után már nagyon szenvedtem rajta, ráadásul egész éjjel gőzerővel világított a neon, így részemről az alvás elmaradt. Néha be-bekómáltam, de semmi több. A vonat Konyából az Afyon – Kütahya - Izmit vonalon haladt Isztambul felé. Elvileg reggel 9-re kellett volna Isztambulba érnünk, de útközben valahol álltunk kb. 1 órát, s még egyet csak úgy snassz összeszedtünk menet közben, így Izmitnél már borítékolhattuk, hogy kb. 2 órát késni fogunk.

Konya-vasútállomás

Június 2.

A reggelit a tengerre néző teraszon fogyasztottuk el. Rajtunk kívül még három öreg nénike lakott a hotelben, ők is épp akkor nyammogták el a reggelijüket. A recepciós (és egyben tulajdonos) fickó felhívta nekünk a konyai vasútállomást, hogy lehet –e telefonon keresztül jegyet foglalni, de sajna nem lehetett. Így a jószerencsénkre bíztuk magunkat, s reméltük, hogy Konyában majd kapunk az indulási napon vonatjegyet.

Dolmussal berobogtunk a belvárosba, több bank szemrevételezése után végre sikerült pénzt váltani. Volt ahol az árfolyam nem volt nekünk való, volt ahol iszonyatosan sokan voltak, és volt ahol az árfolyam is elfogadható volt, és sokan se voltak.

Ezután az otogar felé indultunk, közben benéztünk egy-egy boltba, üzletbe, ajándékokat vettünk. Az egyik ismerős kislánynak is sikerült választani egy nagyon helyes, mintás pólót. Ugyanebben a boltban L. nézegette a férfi alsógatyákat, az eladónő irányításával választott is magának két jó minőségű, echte török gyártmányt. Az otogaron megvettük a Metro társaságnál a jegyeket Konyába: akciósan 25 TL/fő. Tegyük hozzá, nem volt egy nagy akció, mert 3-4 busztársaság árul Anamurban, és a másik 2-3 is ugyanennyiért adja a konyai jegyet.

az anamuri gyerekek

Miközben én a buszpályaudvarral szemközti mecsetet fényképezgettem, L.-t magam mögött hagytam a pályaudvaron. Mire visszafordultam, már csak annyit láttam, hogy amolyan 13-14 éves forma kislányok kézenfogva cipelik magukkal valahová. Gyorsan utánnuk eredtem, s kiderült, hogy az iskolába megyünk kiállítást nézni. A gyerekek rajzaiból, festményeiből délután nyílt a kiállítás, és most izgatott készülődés folyt a megnyitó előtt. Mikor beléptünk a terembe, egyszerre vagy 30 gyerek rohant meg minket, mindegyikük a saját kis művét mutogatta. A tanítónénik meglepetten álltak, és hitetlenkedve mosolyogtak, honnan kerültünk ide. Egyikük se beszélt angolul, ill. az egyik pár alapszót, de pont róla kiderült, hogy valamikor járt Budapesten, így nagyon megörült, mikor bevallottuk, hogy magyarok vagyunk. Készült közös fotó a gyerekekről, készült a gyerekekről a tanítónénikkel, a gyerekekről, a gyerekek több kisebb csoportjáról, a „mesterművekkel” ill. a mesterremekek nélkül, egyszóval mindenféle variációban.

anamuri gyerekek

Előkerült a kiállítás lelendő vendégkönyve, amibe külön-külön kellett írnunk pár szép és magvas bölcsességeket tartalmazó, maradandó értékű gondolatatot. A székes fővárosunkat megjárt tanítónéni meghívott magához kávézni. Nem voltunk benne biztosak, jól értjük – e a meghívást, de azért elfogadtuk, és lelkesen baktattunk a tantónéni után az utcán. Szerencsére közel lakott az iskolához. A lakás egy új építésű házban volt, hatalmas alapterületű, ízlésesen berendezett. A nappaliban foglaltunk helyet, Filiz pillanatokon belül kis terülj-terülj asztalkámat varázsolt elénk. Kávézás közben végignézegettük a családi fotóalbumot, majd a rekamié ágyneműtartójából előkerültek Filiz saját készítésű képei is. Ezek közül kettőt meg is kaptunk ajándékba, noha meghatódva tiltakoztunk. Az egyik kép a leendő kicsi L.-hez vagy apró K.-hoz hozza a jószerencsét, insallah!

Érdekes volt bepillantani egy török család mindennapi életébe…. Jó óra múlva szedelőzködtünk, mert Filiznek fodrászhoz kellett mennie, mi meg ugyebár eleve Anemuriumba indultunk.

Anemurium

Az Anemuriumba vivő dolmus a buszpályaudvar közelében levő nagyobb áruház sarkáról ment, külön miattunk bekerült a romokhoz is. Utóbbi nagyon hasznos volt, mert a főút itt eléggé távol kanyarodik a tengerparttól, a romok meg a part közelében találhatóak.

Jegyárust sehol sem láttunk, noha bódéja volt, így a romok közé vezető aszfaltjárdán bebaktattunk a romterületre, majd a járt utat kevésbé jártra cseréltük, mikor a hegyoldalban megpróbáltunk felkapaszkodni az egyik hegyvonulat tetejére. Ide mindenképpen egy jó kis túracipőt ajánlok (persze rajtunk szandál volt), mivel egyrészt eléggé meredek és köves a terep, másrészt meg nagyon szúrós gyomnövények vannak, harmadrészt meg helyes kis zugpókok leselkedtek a fűben. Utóbbi állítólag nem mérges, legalábbis egy felnőtt emberre nem veszélyes, de azért egyikünk sem akart közelebbi ismeretségbe keveredni egy-egy jól megtermett példánnyal.

Anemurium

Anemurium

Anemurium

A hegy tetejére végül nem értünk fel, de lefelé menet összetalálkoztunk egy francia sráccal, akinek szintén hasonló szándékai voltak. Kicsit megálltunk beszélgetni. A srác mesélte, hogy az anyukájával jöttek ketten nyaralni, Alanyában laknak, ami nagyon turistás hely, ezért is jöttek inkább még egy kicsit Kelet felé, hiszen Alanyától Nyugatra már csak még sokkal turistásabb helyek vannak. Neki is tetszett Törökország, de egyszer nagyon megszívatták őket: valahol Alanya környékén két kebabért 35 EUR-t gomboltak le róluk. Nagyon meglepett minket a durva lenyúlás híre, mert mi ilyet még Törökországban hál’Istennek nem tapasztaltunk. El is döntöttük, hogy a „turistagyár” környékeket ezután is kerülni fogjuk.

Anemurium különleges helyen fekszik: ez Törökország legdélebbre eső pontja (Anamur-fok). Ciprus mindössze 65 km távolságra van. Anemuriumban elsőként a hatalmas kiterjedésű, domboldalon felkúszó nekropolisz látvány fogadja a látogatót. A sírépítmények mint apró, kőből rakott házikók sorjáznak a hegyoldalban. A fürdőkhöz tartozó épületekben hypocaustumrendszert ill. mozaikpadló-maradványokat láthatunk. A nekropolisz mellett a színház, az odeon, a palaestra és a három hajós basilica a fő látványosság. A hegy tetején az akropolisz maradványai húzódnak – akár a kínai Nagy Fal. L. A várost valószínűleg az első században alapították. Virágkorát a bizánci korszakban érte el, majd egy földrengés 580 körül romba döntötte. Miután az arabok elfoglalták Ciprust, lakatlanná vált. A nyugati világ számára Francis Beaufort tette ismertté, aki a 19. században bejárta a török Mediterráneumot. Az első régészeti feltárások a 60-as években folytak itt, méghozzá egy messzire szakad hazánkfia (lánya) vezetésével: Elizabeth Alfoldi-Rosenbaum (Torontói Egyetem) munkáját a 70-es évektől a szintén kanadai James Russel professzor vette át.

Anemurium

Anemurium - odeon

Miután elköszöntünk a sráctól, lesétáltunk az öböl végébe. Míg L. fotózgatott, én gyűjtöttem pár giccsesen szép kavicsot, aminek a kétharmadát aztán L. kidobatta, mondván, hogy így is épp elég nehezek a hátik. A maradék egyharmadot eldugtam ide-oda, így azt sikerült hazamenteni. Napozás közben megjött a kedvem is egy kis fürdőzéshez, s mivel a gyönyörű öböl csak a miénk volt, az egyik szikla mögött gyorsan fellőttem a fürdőrucit. Kis áztatás után kifeküdtünk a sziklákra napozni, száradni, majd visszaöltöztünk, s hazafelé indultunk.

Anemurium beach

A bejáratnál megtaláltuk a gondnok bácsit is, akinek utólag kifizettük a belépőt, s megérdeklődtük, megy –e dolmus hazafelé. Az őr szerint dolmus nyista, de a haverjával (aki pont taxis) épp most fejezték be a zsugapartit, ha gondoljuk, ő bevisz minket 10 líráért. Hát L. úgy gondolta, hogy ez túl sok, s határozottan megindultunk a főútra vivő mellékúton. Szerencsére a taxi kb. 2 méter után átalakult „a haver kocsijává” (egyébként az is volt), s 10 TL-ről 5-re csökkent a viteldíj. Gyorsan igent mondtunk az ajánlatra, így hamarosan Anamur felé robogtunk. A pasi az otogarnál tett ki minket. Felsétáltunk a belvárosba, hogy keressünk egy jó kis éttermet. Találtunk is egy egyszerű, de szimpatikus helyet. Rendeltünk egy-egy pidét, egy salit és két teát. Előételt is kaptunk, így mindennel együtt 15 TL-ből állt meg a vacsoránk. Lassan visszacsorogtunk a dolmusállomásra, és az utolsó előtti járattal hazadöcögtünk.

Június 1.

Hajnalok-hajnalán keltünk, hogy még a délelőtti meleg előtt meg tudjuk nézni a nekropolisszal szemközt, az út másik oldalán elhelyezkedő kilikiai romokat. Sajnos abban jó nagyot tévedtünk, hogy hajnalban – kora reggel hűvös lenne. Hát egyáltalán nem volt az, ellenben a páratartalom baromi magas, így folyt rólunk a víz, míg a romok közt mászkáltunk.

Kizkalesi - kilátás a két várra

Kilikia kalózairól hírhedt ókori tartomány volt Kis-Ázsia délkeleti részén. Határai voltak északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Taurusz és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Lakói, a kilíkek, eredetileg szíriai törzsből származtak, de a görög telepesek elől visszavonultak hegyeik közé, ahol mint szabad és semmi által nem korlátozott hegylakók jóformán az egész ókorban függetlenül éltek. Kilikiában laktak a piszidek és izaurok törzsei, akik félelmetes kalózok hírében állottak, és akiket csak Pompeius római hadvezér tudott megtörni. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzákapcsolták.

relieftorzó

Az egykori település romjai kis családi gyümölcsöskertek közt bújnak meg, néha egy-egy kisebb-nagyobb kőkerítésen kellett átmásznunk, hogy a felfedezésben továbbjussunk. A citromfák között bolyongva én csak attól tartottam, hogy egy jól fejlett farkasölő a fenekünkbe harap, így jutalmazván hirtelen támadt, ámde olthatatlan érdeklődésünket a kilík romok iránt.

Az egyik magasabb kerítésnél megmakacsoltam magam, közöltem, hogy innen egy tapodtat sem mozdulok tovább. Erre L. otthagyott, s csak egy jó fél óra múlva került elő. Persze én közben már halálra aggódtam magam, hiába kurjongattam, nem jött válasz. Jobb híján én is átmásztam a kőkerítésen, de így sem találtam meg L.-t. Nagyon elbóklászni nem akartam a találkozási ponttól, így nem volt mit tenni, vártam. Nem sok az a fél óra, de ha az ember azt gondolja, hogy a párja beleesett vmi. jól megépített sírkamrába, vagy csak szimplán lezuhant egy sziklaszirtről…hát akkor bezony többnek tűnik.

Miközben igyekeztem ezeket a kevésbé derűlátó gondolatokat elhessegetni magamtól, egyszer csak nagy fújtatva, izzadtan és törekesen megjelent L. Kiderült, hogy felmászott a domb tetejére a szarkofágokhoz.

szarkofág

Ekkor már eléggé meleg volt, így befejezettnek nyilvánítottuk a felfedezőutat, és visszamentünk a hotelbe. Gyors pakolás után kijelentkeztünk, s felsétáltunk a buszjegyirodához, a főút mellé. Az anamuri járat elvileg 11-kor vett volna fel, de késett vagy 20 percet. A boltos néni is izgatottan tekintgetett Mersin irányába, hol van már a busz. Nagyon rendes volt, még két széket is kaptunk a várakozáshoz, ő meg kiállt az út mellé, és szemmel tartotta a buszt, nehogy az nélkülünk vágtasson át Kizkalesin.

Az Akdeniz Seyehat nem a legjobb társaság, de a célnak megfelelt. Silifke után gyakorlatilag 50-el lehetett „száguldani”, mivel az út iszonyatosan kanyargóssá változott. Egymást követték a hajtűkanyarok. A busz egy-egy ilyen sziklafal melletti kanyarnál bedudált, aztán mint aki jól végezte dolgát, begurultunk a derékszögben törő útba. Szerencsére soha nem jött szembe senki. A hegyek közt az egyébként is egysávos utat sok hosszú szakaszon felbontották, nagy építkezések folynak a korszerűsítés jegyében. Ha lenéztünk, halálparánk volt, de a kilátás kárpótolt. Végül is 200 km-t több mint 4,5 óra alatt tettünk meg, ebben mondjuk volt egy jó félórás pihenő is valahol az egyik hegy után és a másik előtt.

Az anamuri állomásra megérkezvén megfogadtuk, hogy lesz ami lesz, de errefelé nem megyünk vissza. Na ja, ahogy azt Móricka elképzeli…

Miután megérdeklődtük, hogy Anamurból milyen irányokba lehet eljutni, rájöttünk, hogy nincs túl sok választási lehetőségünk. Isztambulba „mindössze” 17 óra lett volna a buszút, Konyába 6, Alanyába 3.

Több verziót állítottunk fel:

A: Anamur – Konya busszal, majd Konya – Isztambul vonattal

B: Anamur - Alanya busszal, onnan repülő (de kiderült, hogy ott nincs reptér, csak Antalyában)

C: Anamur – Antalya busszal, onnan repülő

D: Isztambul busszal

A D verziót L. heves tiltakozása miatt azonnal elvetettük, s miután kiderült, hogy Alanyában nincs reptér, így a B is „füstbe ment”. Anamur – Antalya minimum 6 órás buszozás lett volna, a repjegy meg drágább mint a vonat, így nyert az „A” variáns.

Miután ezt kisakkoztuk, kinyomoztuk, hogy honnan mennek a dolmusok Anamur - Iskelébe, ahol a Lonely több szállást is ír. Épp a buszpályaudvar háta mögött várakoztunk, mikor jött egy pasas, aki elkapta L.t, és felajánlotta, hogy elvisz a hoteljébe. Korábban a Hantur tulaja ajánlott egy anamuri hotelt, aminek Ünlüselek volt a neve. A fickóelőkapott egy prospektust és elkezdte az orrunk előtt lobogtatni. Kiderült, hogy pont az Ünlüselek tulaja cserkészett be minket. Gyorsan felajánlott egy szezon előtti kedvezményt: 50 TL/szoba. Kb. pont ilyen árban kerestünk volna, így bezsúfolódtunk ketten az anyósülésre a pasi mellé. Tiszta szerencse, hogy mindketten fokhagymagerezd-fenekűek vagyunk. J

A pasi vezetés közben odatelefonált a hotelbe, hogy most fogott két szerencsétlen turistát, gyorsan készítsenek egy szobát elő. Az Ünüselek hotel nem is kicsi szálloda, de vendég egy szál se. A tulajok nagyon segítőkészek, mindent elmondtak a helyi nevezetességekről ill. a megközelítési lehetőségekről. Némi vita után elindultunk a parton Anamur vára felé.

Anamur vára

Ez állítólag 2 km, de kiderült, hogy van vagy 5 is, ráadásul a kavicsos partot slattyogni egy idő után meglehetősen fárasztó mutatvány, mert az ember lába süllyed a kavicsok közé. A vár előtt még egy kis folyócskát is keresztezni kellett, így egy kis kitérővel egy gyaloghídon vágtattunk át, innen egy susnyás terület mellett az út újból a parton vezetett. Az út további szakaszán egy kis tengerbe csörgedező erecskén kellett még átlábalni, majd a vár lábánál a kemping mellett egy árpamezőn verekedtük át magunkat, és meg is érkeztünk pont zárás után 1 órával. A várgondnok épp a füvet kaszálgatta a várudvaron, szépen beköszöntünk neki, és érdeklődtünk, megnézhetjük –e még a várat. Persze, hogy igen, csak szurkoljuk le a 3 TL/fős belépőt.

Mamure Kalesi

Mamure Kalesi

Az Mamure Kalesi is igazi meséskönyvbe illő építmény, Törökország egyik legnagyobb erődítménye. Kerek és sokszögletű bástyái mesebeli külsőt kölcsönöznek neki, minden pillanatban várjuk, hogy mikor lovagol ki a várkapun egy-egy keresztes csapat. Az 1221-ben elpusztított várat Karamanoğlu Ibrahim Bey építette újjá. A várudvaron egy 1300 és 1309 között épített kis dzsámi bújik meg. A vártornyokból - különösen a tengerre nézőkből – különleges kilátás nyílik. L.-nek nagyon tetszik a vár, az eddig látottak közül ez nyerte el leginkább tetszését. Én azonban még mindig Kiz Kalesi rabja vagyok.

Mamure Kalesi - várudvar

Kb. másfél óra múlva abbahagytuk a „várostromot”, mert tartottunk tőle, hogy hazafelé nem találunk közlekedési eszközt. Átcaplattunk a várral szemközt, az út másik oldalán álló házakhoz, itt a helyi erők közölték, hogy már nincs dolmus. Jobb híján elindultunk az út mentén Anamur irányába, s eldöntöttük, hogy kivételesen stoppolunk. Alig mentünk pár 100 métert, és a második autó meg is állt. Egy fiatal srác volt, épp telefonált, s nagy boldogan közölte a vonal másik végével, hogy épp turistákat vett fel. Immár bevett szokás szerint ketten préselődtünk be az anyósülésre. A srác a központban rakott ki, vettünk egy kis baklavát vacsira, majd a híres anamuri banánból tankoltunk fel. Kicsit beszélgettünk az árusokkal, aztán dolmussal lezötyögtünk Iskelébe. A kalauz szólt, mikor kell leszállnunk.

Újra teljesen kipurcanva vánszorogtunk az ágyba.

És még egy kis Kizkalesi...

Május 31.

A reggeli a hotel tengerre, várra néző teraszán egy élmény, és még finom is. L. egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy menjünk tovább Anamurba (az út ezen szakaszát nem terveztem meg; gondoltuk, hogy majd improvizálunk valamit). A hotelben érdeklődtünk, hogy hol lehet buszjegyet venni, de pontosan nem derült ki, csak hogy hol kérdezzük meg. Onnan a főútra irányítottak, ott meg le-föl korzóztunk párszor: minden megkérdezett emberke nagyon kedvesen, de teljesen eltérő irányokba integetett, mutogatott. Pár kör után egy kis csemegebolt „személyében” ráleltünk az anamuri „jegyüzérségre”. A fene se gondolta volna, hogy ekmek mellett buszjegyet is árulnak. J A boltocska a rendőrség és a mecset között található, a jegy 20 TL/fő volt. A sikeres tranzakció után a vár, pontosabban a szárazföldi Korykos vára felé indultunk, melyet a 12. században egy örmény herceg építetett, majd továbbballagtunk a buszból látott tengerparti romok felé. Az út mentén csak egy darabig lehet menni, ezután nagyon összeszűkülnek a sávok, s elfogy a „gyalogos” hely. Kamion által képzett matrica meg nem akartam lenni, így visszafordultunk, és bekanyarodtunk a jelzett kemping felé. A kemping – melyet jellemzően helyiek használtak – már gyakorlatilag a romok lábánál fekszik. Bóklásztunk erre-arra, de senki sem szól, hogy nem lenne szabad, sőt míg különleges kérészféléket nézegettünk, egy csoportnyi lány, asszony is odajött hozzánk, s beszélgetésbe elegyedtünk. A lányok közül a fiatalabbik beszélt angolul, a többiek nem, de lelkesen kérdezgettek törökül: házasok vagyunk-e? baba van –e már? merre jártunk eddig Törökországban? stb. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy mi eddig többet láttunk Törökországból, mint maguk a törökök…Kiderült a kérészféle neve is: yusufçuk. /Nem tudtuk mit jelent, de ezt hajtogatták, miközben boldogan mutogattak a rovarra. Most már tudjuk, hogy a yusufçuk szitakötőt jelent./

yusufçuk

A nekropolisz már félig-meddig a tenger áldozata lett, a mészkősziklákat, szirteket a hullámok folyamatosan ostromolják, a faragott kövek sorban merülnek alá a habokban. A látvány – a zöld növényzet, a vakítóan fehér mészkőtömbök, a valószínűtlenül kék tenger – lélegzetelállító látvány, nekünk kissé a tunéziai mahdiai túránkat idézte. A nap itt rettentő erősen tűzött, még a fehér blúz alatt is megpirultam helyenként.

parti romok Kizkalesivel átellenben

Az ebédünket a szállodában költöttük el, majd délután lementünk a partra, ahol már tegnap szemezgettünk a vizibicajokkal. A várhoz két módon lehet bejutni: vagy csoportosan kishajóval, ahol kb. 15 másik emberrel, bömbölő zene kíséretében „élvezheted” az utat, vagy fapados módon vizibiciklivel. No, bátraké a szerencse, befizettünk egy körre az egyik kölcsönzőben: 10 TL-be került, gyakorlatilag korlátlan időre. Irányba álltunk a várhoz, aztán tekertünk ezerrel. Kiderült, hogy L. nem ért a kormányzáshoz, így én vettem át a vezetést. Befelé elég félelmetes volt az út, a hullámok pont szemből támadtak, így elég szépen hánykolódtunk. Röhögtünk, hiszen előző nap alig volt hullámzás, bezzeg ma, hogy „tengere szálltunk”… Mindenesetre eljutottunk a várig, kirángattuk a járművet a partra, ill. arra a kis zsebkendőnyi területre, ami a partból még szabad volt, s csak reménykedtünk, hogy mire a visszaútra kerül sor, ott találjuk a bicajt.

Aki eddig elküszködi magát - nagyon megérdemelten - ingyen nézheti meg a várat. A parttól kb. 200 méterre álló „lány várát” II. Leó örmény király építette. Persze a legenda ennél sokkal drámaibb történetet mesél: állítólag egy féltékeny apa ebbe a tengeri erődbe záratta be leányát. A kilátás megkapó, de fényképezőgépet sajnos nem mertünk átvinni a beázás veszélye miatt. A várudvaron csinos kis mozaikokat lehet látni, sajnáltuk, hogy nem tudjuk megörökíteni őket.

Kizkalesi

Izgatottan ballagtunk vissza a partra, de megvolt még a vizibringa. Kicsit nehezen szerencsétlenkedtük be a vízbe, hol itt akadt fenn - hol ott, végül - megunva a bénázásunkat - helyi srácok löktek be, aztán később nevetve integettek messziről. J A visszafelé út már kellemesebb volt, meg-megálltunk egy kis ringatódzásra. A part felé közeledve azon tanakodtunk, hogy vajon honnan hoztuk a bicajt, mert messziről az összes kölcsönző egyformának tűnt. Megindultunk egy hasonló felé, de azok – mikor észrevették, hogy őket vettük célba – már integettek is, hogy „nem oda Buda!”. Még egy sor bénázás után rájöttünk, hogy a nyolcas szám a bicajon nem magának a bicónak a sorszáma, hanem a kölcsönzőt jelenti, így pofonegyszerűen a nyolcas számú kölcsönzőbe kell visszatekerni. J

Este még egy gyors fürcsit nyomtunk a tengerben, majd alaposan elfáradva dőltünk ágyba.

Május 30.

Míg én zuhanyoztam, L. kiugrott a közelbe reggelit venni. Hát olyan isteni finom péksüteményeket én már rég ettem! L. orra előtt szedték ki a sütőből, még akkor is langyos volt, mikor én szemrevételeztem őket. A tésztája amolyan jó féle, tömör kalács jellegű volt, a tetején olívabogyó, paradicsom, paprika figyelt. A másik változat hosszúkás cipó alakú, olívabogyóval vagy túróval töltött. Amilyen guszták voltak, annyira laktatóak is.

Reggeli után gyorsan leellenőriztem a neten, hogy rendben van –e a kizkalesi foglalásunk, majd felpakoltunk, leadtuk a kulcsot, s kiindultunk a buszpályaudvarra (ill. amit mi eddig annak hittünk). Útközben a keresztgyerekeinknek pöpec kis ajándékokat találtunk: Pókemberes és Matukás pólók, vicc áron (3 TL/póló). Nem egy török specialitás, de ebben a korban Pókember mindent visz, tavaly meg már amúgy is kaptak macis - Türkiyés pólókat.

A pályaudvaron ismerősként köszöntöttük az egyfogú bácsit, az rögtön hellyel kínált, majd mikor megjött a Metros kisbusz – ami kivisz az igazi pályaudvarra – elbúcsúztatott minket. Antakyának egy nagyon modern, új buszpályaudvara van a város szélén, legalább fél órába telt, míg a kisbusszal kizötykölődtünk. Ezen pályaudvar mögött alighanem a Népliget elbújna szégyenében. Az öreg által befoglalt jegyeinket jó párszor leellenőrizték – alighanem ritka madár erre az európai turista, így biztosra akartak menni. Az utazóközönség egyes tagjainak is majdnem szemtengelyferdülése lett, mikor bevonultunk a 11-kor induló buszunkhoz.

Azt hiszem, ez volt a legszuperebb busz (Setra), amivel valaha utaztam, nem győztünk ámuldozni, pedig már tavaly is megtapasztaltuk, hogy a törökök „coach of the year”-ekkel dolgoznak. Az útvonalunk Antakya – Iskenderun – Adana volt, útközben elhaladtunk Toprakale és Yilinkale várai mellett. Adanába fél háromkor érkeztünk meg. Ez sokkal kevésbé szép állomás, de nem is ez érdekelt minket, hanem minél előbb egy Kizkalesibe induló buszt akartunk keríteni. Kis téblábolás – futkosás után egy minibuszos pasi 50 TL-es ajánlatát figyelmen kívül hagyva, az Özkaymaknál kötöttünk ki. Adana – Kizkalesi buszjegy 36 TL/2 fő.

Antakya - vendégház

Ez az útszakasz már sokkal kevésbé volt látványos, mint az előző. Végig a part mentén halad egy meglehetősen rossz minőségű úton, s gyakorlatilag ez a rész teljesen beépített, így a sebesség is limitált. Olyan érzés volt, mintha Adana összefolyt volna Mersinnel, Mersin meg elfolyt volna majdnem egészen Kizkalesiig. Kizkalesit én a fotók alapján a béke és nyugalom szigetének képzeltem, de útközben kezdtem rádöbbenni, hogy nem egészen ez lesz a helyzet. Fél 6-ra érkeztünk meg, a főút mentén tettek ki minket. A hotelről a neten talált képek alapján tudtam, hogy a tengerparton van, így arra vettük az irányt. Milyen is valójában Kizkalesi? Hát cseppet sem egy elhagyatott hely, szinte minden épületben szálloda van (felesleges is volt foglalni, de ezt eddig nem tudtuk), kissé Balaton – Siófok hangulata van az egésznek. A tengerben trónoló vár látványa azonban engem teljes mértékben lenyűgözött és elvarázsolt.

Kizkalesi - part

Meglett a hotelünk is (Hotel Hantur), a szoba szép, tiszta és tágas, az erkélye oldalról a tengerre néz, s ha nagyon pipiskedek, még a várat is látni. Este felderítősétára indultunk, aztán hideg vacsit vettünk a boltban (babkonzerv, bagett, savanyúság, halkonzerv). Bizony mondom, az a babkonzerv olyan jól esett, mintha vmi. extra fincsi kaja lett volna. Este egy újabb tengerparti sétával koronáztuk meg a napot, nem győztem csodálni az éjszakai díszkivilágításban pompázó várat. A strandról már eltűntek a tömegek, a sétányon korzózott még pár ember, de egyébként szinte egyedül voltunk a parton.

Éjjel az egyik közeli szállodában disco volt, jó hangosan nyomatták a tucc-tucc zenét, de szerencsére elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy pikk-pakk elaludjunk.

Kizkalesi - vár

Május 29.

Reggel gyorsan fel akartuk dobni a családnak, barátoknak szánt képeslapokat ill. venni is kellett volna még, de elfeledkeztünk róla, hogy péntek lévén munkaszüneti nap van. Hamában reggel 9 körül még szinte senki sem volt ébren, az üzleteken a redőnyök lehúzva, egy teremtett lélek sem volt az utcán. Ha mégis találtunk pár álmos eladót egy-egy félig nyitva levő üzletben, akkor ott meg nem lehetett képeslapot kapni. Szerencsére a központban rábukkantunk egy trafikra, ahol viszonylag egyszerű kivitelű képeslapokat lehetett kapni, de mivel nem nagyon volt lehetőségünk válogatni, így feltankoltunk. Rányaltuk a hotelben vett bélyegeket, s bedobtuk a szemközti postaládába. Ilyenkor én mindig kíváncsian várom, megérkeznek –e a feladott levelek. Eddig mindenhonnan rendben megkapta mindenki a neki szánt lapot, Szíriából is megjöttek kb. két hét alatt.

A hotelből felhívattuk Abdullahot, a taxisunkat. A recepciós le is beszélte vele, hogy fél egykor Aleppóban fog várni minket a buszpályaudvaron. Ránéztünk az órára, és megállapítottuk, hogy rohannunk kell. Gyorsan felcuccoltunk, kitaxiztunk a buszpályaudvarra. 11-kor indult is egy busz, ami pont fél egyre ért Aleppóba. Azt gondoltam, hogy Abdullah biztos „arabosan” értelmezi az indulás idejét, de másodpercre pontosan gördült be elénk a pályaudvaron. Nagy örömködések, vállveregetések után elindultunk, újra keresztülkocsikáztunk egész Aleppón. A taxiállomáson még egy csomó papírmunkát kellett intéznie, egyik irodából a másikba rohangált, de végül csak nekiveselkedhettünk az útnak. Abdullahról megtudtuk, hogy most született kisbabája, még csak 11 napos a pici. Pont akkor érkezett meg erre a világra, mikor mi megérkeztünk Törökországba.

A határ előtt – de még szír oldalon – megálltunk tankolni, a benzinkutasok épp oda voltak imádkozni, közben a tankolásra várók kedélyesen elbeszélgettek egymás közt. Minket is meginterjúvoltak: merre-meddig stb. Kb. fél óra múlva berobogtak a benzinkutasok, megtankoltunk, és továbbindultunk a határ felé.

A határon Abdullah megint segített eligazodni. Először egy irodába mentünk, ahol az első kérdés természetesen az volt: „Hol az entry cardunk?” Előszedtem a Mr. Bahaa által leírt egy mondatot, odadugtam a fecnit a kérdező orra alá. Az dünnyögött valamit, aztán szólt a határőrnek, s végül is ki kellett töltenünk utólag az entry cardot (ill. elég volt csak a nevünket ráírni), venni rá illetékbélyeget 50 SYP-ért, s kifizetni az 500 SYP kilépési illetéket, s így el is rendeztük a dolgot. Hála Mr. Bahaa-nak, megúsztuk mindenféle büntetés nélkül.

A határon még felvettünk egy nőt, akit aztán az első török faluban ki is raktunk. A cuccainkat ezúttal sem pakoltatták ki.

Török oldalon elfogadták az Isztambulban vett vízumot (ami a magyar külügy szerint csak egy belépésre elegendő, noha rá is van írva, hogy „multiple entry”). Mielőtt szélnek eresztettek volna, odajött egy egészségügyis fickó, és megkérdezte, honnan jövünk. Szerencsére ekkor még Magyarország nem volt a H1N1-el fertőzött országok listáján, így továbbiakban nem is érdekeltük a pasast. Mint következő nap megtudtuk, épp aznap regisztrálták hivatalosan ez első magyar H1N1 fertőzöttet…Nem tudom, mi lett volna abban az esetben, ha Magyarország is rajta van a pasi két oldalas listáján…vsz. ott fognak karanténba a török-szír határon, a semmi közepén. J  Szerencsére nem így történt, s nagy durranással beütötték a török beléptetőpecsétet az útlevelünkbe. Hivatalosan is visszaérkeztünk Törökországba. J

Antakya

Kb. fél három-háromra értünk Antakyába. Abdullah kérdezte ugyan, hogy melyik szállodába vigyen, de a vendégházat úgysem tudta volna, meg még másnapra buszjegyet is akartunk venni, így a buszpályaudvaron rakattuk ki magunkat. A találkozáskor előadott megható jelenetet újra megismételtük, csak most kicsit hosszabban, majd besétáltunk a Metro busztársaság jegyirodájába. Eredetileg Kizkalesibe szerettünk volna jegyet venni, de vagy nem volt járat, vagy csak valami elmebeteg időpontban. Ugyanez volt a helyzet Silifkével is. Végül kitaláltuk, hogy Adanában átszállunk, így több lehetőség közül válogathattunk. Az egyfogú jegyárusbácsi angol szókincse kb. 2-3 szóból állt, de ezt nagyfokú segítőkészséggel, kedvességgel kompenzálta. Miután közös nevezőre jutottunk az adanai jegyben (36 TL/2 fő), s a bácsi nagy örömében meghívott minket egy kávéra. Rajtunk kívül más utazni vágyó közel s távol sem volt, így szép komótosan megkávéztunk. A bácsi bemutatta az unokáit, akik épp ott unatkoztak nála. A kávé elfogyasztása után felszedelőzködtünk, gyalog elindultunk a Katolikus Vendégházhoz. Tulajdonképpen nincs annyira messze, de így felcuccolva jó kis túra volt. Útközben vettünk 2 líráért gyönyörű, mosolygós epret. A cseresznyéről lemondtunk, mert baromi drága volt.

Antakya

Antakya - ortodox templom

Amennyire nem volt első látásra szimpatikus Antakya, most akkora örömmel koptattam lábammal az aszfaltot. A vendégházban Barbara Nővér már várt, megkaptuk a szokásos szobánkat, a ház kulcsait. Újfent csak mi ketten voltunk a vendégházban. Kis pihenés után meg szerettük volna nézni a templomot, de zárva volt. Az utcán megállított minket két kisfiú, közölték hogy „itt a templom, templom van itt”, majd moneyt kunyiztak. A hátuk mögött egy idős bácsi figyelte a jelenetet, s integetett, hogy ne adjunk pénzt. Persze eszünk ágában sem volt pénzt adni, csak cukorka után matattam a táskámban. Szerencsére pont találtam kettőt, s még idejében megszabadultunk a gyerekektől, mielőtt L. elájult volna a szaguktól. Szegénykék eléggé morcsosak, és büdösek voltak, de utóbbit én az eldugult orrommal nem éreztem. A bácsinak mondtuk, hogy csak cukrot kaptak a kis csirkefogók, erre elégedetten bólogatott, majd közölte, hogy ő zsidó, s a zsinagóga sincs messze, ha érdekel. Elsétáltunk addig, de a kapu zárva volt.

Antakya - óváros

Antakya

Barbara Nővér ajánlott egy megbízható éttermet, így az óváros zegzugos kis utcácskáin keresztül leslattyogtunk vacsizni. A kis utcákban gyerekek játszottak, kergetőztek. Kíváncsian vettek szemügyre minket, idegeneket.

Az Anadolu étterem tényleg elegáns hely, úgy látszik ezen utazás alkalmával vagy puccos helyen eszünk, vagy sehol. Én kipróbáltam az adana kebabot, ami darált húsból készül, L. meg csirke kebabot kért, de végül birkát hoztak neki. Előétellel és sok salátával nyomattuk le a birkát. Engem mondjuk nem zavart, hogy valaha bégetett, s nem kotkodált. Vacsora (20 TL) után sétálgattunk egyet Antakya óvárosi – francia gyarmati stílusú – részében, igazán érdemes lett volna hosszabb időt is rászánni, de fáradtak voltunk. A nagy fotózgatás közben egy pasas integetett, hogy menjünk be a házába, mert annak a tetőteraszáról jobb felvételeket lehet készíteni. Bementünk, és tényleg szép volt a kilátás: az ortodox templom udvarára lehetett belátni. Megköszöntük szépen a lehetőséget, majd hazafelé indultunk. Végre egy jót aludtunk a zajos szíriai éjszakák után.

Antakya - gyerekek

Május 28.

Palmyra hajnalban

Hajnalban óracsörgésre kelünk, hogy a napfelkeltét a romoknál nézhessük meg. Egy szál pulcsiban indulunk, de hamar kiderül, hogy még a kabát is elkélt volna, mert hideg van, és a szél is borzasztóan fúj. Én pl. papír zsebkendő-galacsinokkal tömködtem be a fülemet, mert egy idő után fájt a széltől. A huzatra amúgy is érzékeny vagyok, frissen műtve meg úgy látszik minden egyéb nyavalyája is előbb előkéredzkedik az embernek.

Palmyra – az UNESCO világörökség helyszíne- olyan hely, amit egyszer az életben látni kell! Maga az oázis már ősidők óta lakott, de különösen a Kr. e. 1. században nőtt jelentős településsé. Zenobia királynő uralkodása idején (235-273) érte el dicsősége csúcsát, s tett szert legendás hírnévre. A 3. század közepén Zenobia férje fellázadt Róma hatalma ellen, halála után Zenobia tovább folytatta küzdelmét, s meghódította Szíriát és Kis-Ázsiát. Aurelianus császár hadat küldött ellene, s a római győzelem után maga Zenobia is fogságba került. Végül Rómában halt meg 272-ben. A palmyraiak ennek hírére újra fellázadtak a Birodalom ellen, aminek persze egy újabb kegyetlen megtorlás lett a vége: a rómaiak 273-ban lerombolták a várost.

Utunkat a várost elhagyva, a Zenobia Hotel közelében fekvő Baal Shamin-templomhoz vettük. Baal Shamin Zeusz palmyrai megfelelője volt. Ezután a különböző romok közt átbaktatunk az oszlopsoros főutcához, mely Palmyra egyik leglátványosabb műemléke, több mint egy km hosszú. Diocletianus táboránál már tegnap jártunk – „meg is támadtak minket kedves” helyi gyerekek, akik épp a kővel célbadobás ősi sportját gyakorolták (volna) rajtunk -, csak szerencsére mi meg egy másik sportban voltunk jobbak: a gyorsgyaloglásban.

Mire a főutcán végigértünk, már felébredtek a kevésbé elszánt turisták és a „hiénák” is. Ja, tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy van egy pici békés „nyájacska” (mi, turisták), ami kedélyesen „legelészve” emésztgeti az ókori világ egyik legszebb építményegyüttesét, és vannak a körülöttük köröző hiénák (palmyrai bóvliárusok), akik várják az alkalmat, hogy egy-egy egyedet megkaparintsanak a tömegből. A „ragadozók” olykor teveháton ülve, de többnyire motorokon cikázva portyáztak a „nyáj” körül.

Elébb elsétáltunk a Baal- templomig. Már nyitva voltak, épp mások is azon tanakodtak, bemenjenek-e. Mivel tulajdonképpen egyikünk sem kifejezetten rommániás, végül egy pénzfeldobás segítségével eldöntöttük, hogy visszamegyünk a színházhoz, s inkább azt nézzük meg belülről. Visszabaktattunk a színházhoz, de a nyitvatartási idő ellenére sem volt ott senki, így nem sikerült bemenni. Én felvetettem L.-nek, hogy akkor mégiscsak tegyünk egy próbát a Baal-templomnál, de L. inkább még a környéken akart sétálgatni, fotózgatni (agora, tetrapylon).

Palmyra - úton

Jó pár dolog maradt még Palmyrában, amit meg tudunk majd nézni, ha még egyszer erre vetne minket a sors, de bennem tulajdonképpen így sincs hiányérzet. Örültem hogy eljuthattam ide, s akkor és ott örültem, hogy pár óra múlva ismét Hamában leszünk, abban a városban, ami végül is Szíriából a szívünkhöz nőtt.

Hazapucoltunk, megettük a már tegnap este óta az asztalon fonnyasztott reggelinket, közben a szállodaszemélyzet jót horkolt a fogadóterem ágyain végigdőlve. Vsz. egyedül mi voltunk az egész hotelben. Diszkrét tányércsörgéssel végre sikerült felébreszteni a recepciós fiút, aki álmosan főzött egy teát, s kb. 3 másodperc alatt főzött tojást. Na, ezt nem mertük megenni, mert nincs az a tojás, ami 3 másodperc alatt megfő (akár lágyra is).

Gyorsan összepakoltunk, majd kijelentkeztünk a hotelből. A recepciós persze hívni akart taxist (50 SYP-ért), s közölte hogy ennél csak drágábban visznek el, ha csak úgy fogunk az utcán egyet (már ha egyáltalán találunk, mert szerinte ilyenkor nem lehet taxit találni, mivelhogy minden normális ember alszik). Kb. a hoteltől 10 méterrel már rá is leltünk egy üres taxira, ami 40 SYP-ért vitt a buszpályaudvarra. Egyébként a Homsba induló buszokhoz teljesen felesleges taxival menni, mert ez a pályaudvar benn van valahol a városban, s nem ugyanaz, mint ahol a damaszkuszi busz kirakott minket. A taxis kicsit csalingázott erre-arra, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy szinte a következő sarkon van a pályaudvar, de nem tudott sokat szépíteni a dolgon – meg hát New Palmyra alaprajza sem túl bonyolult -, így hamar rájöttünk, mi újság van.

A következő busz 12:15-kor indult, megvettük a jegyeket (100 SYP/fő), s vártunk a lepukkant állomáson. Mivel csak két busz állt benn, s az egyik ajtaja + csomagtartója nyitva volt, a másik meg teljesen zárva, így nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik lesz a mi buszunk. Egy kamaszgyerek és egy hapsi mutogatni kezdte, hogy az előbbibe rakjuk a cuccunkat. Mintha nem lett volna ez amúgy is logikus… Amikor odacipeltük a hátikat, L. rakná be a csomagtartóba, a középkorú hapsi valamit súgott a gyereknek, aki erre rögtön 25 SYP baksist (/csomag) kezdett követelni. Mi erre kórusban mordultunk fel: „Baksis? Why?” A hangsúly egyértelmű volt, a csomagokat L. berakta a csomagtérbe, a kölök arcáról lefagyott a művigyor.

Nem sokkal ez után jött két újabb európai arc: Diane, egy ausztrál lány és egy srác. Odamentünk hozzájuk, és szóltunk, nehogy bedőljenek a baksis-trükknek. Miközben a srác próbált jegyet venni, elbeszélgettünk Diane-nal, akiről kiderült, hogy egyedül utazik, s a sráccal azért társult, mert Palmyrában könnyebb volt kettesben boldogulni. Diane is panaszkodott arra, hogy itt minden csak baksisért működik, s ebből a szempontból neki sem volt túl pozitív élmény a hely. A srác közben nem tudott jegyet szerezni a 12:15-ös járatra, csak az azt követőre, így kénytelenek voltunk búcsút venni, de megbeszéltük, hogy találkozunk Hamában a Cairoban.

Dél körül felkászmálódtunk a buszra, ahol kb. 60 fok volt. Kiderült, hogy a női szekció elől van, de oda L. nem ülhet, így engem raktak hátra, a férfiak közé. Közben szépen tele lett a busz, a folyosóra kis vasszékeket hajtogattak ki, így gyakorlatilag egy tűt sem lehetett leejteni. Mivel a forróságban hamar „bebüdültünk”, a kölök – akiről kiderült, hogy ő lenne az utaskísérő -, körbejárt s „illatosító jellegű” ablakmosó-folyadékkal körbespriccelt mindent. Mikor hozzánk ért, két jól irányzott fújással az arcunkba nyomta az ablakmosó szert. Na ja, édes a bosszú…és közben kaján vigyorral nézte a reakciónkat.

Végre elindult az autóbusznak álcázott konzervdoboz. Ablakai végig le voltak sötétzöld függönnyel függönyözve, nehogy besüssön a nap, előttünk meg két jól megtermett fickó ült, így előre sem láttam ki. A meleg és a levegőtlenség is egyre nyomasztóbb lett, így kevéssel indulás után már csak arra volt erőm, hogy a zöld függönybe görcsösen kapaszkodva üljek, mint egy zombi, s közben mindenféle buszbalesetes-buszkigyulladásos látomásokat vizionáljak. L. próbál szóval tartani, de nem nagyon tudott lelket önteni belém. Utólag mesélte, hogy úgy kapaszkodtam a függönybe, mintha azon múlt volna az életem…

Hát igen, eddig még sehol sem volt klausztrofóbiám, se egyéb hasonló bajom, de itt kifejezett halálpara jött rám. Tényleg baromi rossz lehet, ha az ember klausztrofóbiás vagy tömegiszonyos…

Az előttünk levő ülésen a pasik végig szőke, nagymellű nőcis videoklippeket nézegettek a laptopjukon, engem meg egy másik manus fixírozott a mellettünk levő sorból.

2 órányi „élvezetekben gazdag” utazás után érkeztünk meg Homsba.

Homsban hálát adtam az égnek, hogy végre kiszállhatunk a „konzervdobozból”. A buszpályaudvaron jött a szokásos taxisroham, de még Palmyrában kiszúrtam egy fickót, aki tudott angolul, így gyorsan utána léptünk, s szóltunk neki, hogy segítsen megtalálni a hamai minibuszállomásra vivő microbuszt. A pasas még egyszer megkérdezte, biztos nem taxival akarunk-e menni, s miután mi újfent kinyilatkoztattuk, hogy minibusszal szeretnénk, az össze nyomunkba loholó taxis próbálkozását félreseperte. A mikrobusz már eléggé tele volt, de még szorítottak nekünk helyet a sofőr mögötti üléssoron. Velünk szemben két fiatal srác ült, egyikük elég jól beszélt angolul, így szóba elegyedtünk. A srác ügyvéd volt. A városon belüli út meglehetősen hosszú volt, kb. fél órás, így még arra is jutott az időnkből, hogy megnézegessük a felesége fotóit. A mikrobusz ugyanúgy működik mint Tunéziában a luázs, vagy Törökországban a dolmus: pénz előread, sofőr visszaad, utastársak adogatnak. Mivel mi ültünk a sofőrhöz legközelebb, így macerás volt rajtunk keresztül átnyújtani a pénzt, de L. gyorsan nyújtotta is a markát, adta hátra a sofőrnek az aprót, majd a visszajárót a többi utasnak. Nagyon-nagy tetszést aratott a rendszer ismeretével, mindenki elégedetten vigyorgott és bólogatott. Az ügyvéd sajnos nem jött végig a minibuszállomásig, de rábízott minket a másik srácra, aki a egyébként musyafi származású volt, s jót nevetett, mikor L. beszélgetés közben kiejtette Musyaf nevét. Bizonyára a kiejtés okozott derültséget. J A srác a minibuszállomáson elkísért a megfelelő stációig, aztán sajnos elköszönt. Ezután magunk próbáltunk jegyet venni a jegyirodában a Hamába induló minibuszra. Első körben 200 SYP-et kértek a két jegyért. Már ekkor gyanús volt az ár, de ezt még kipengettük. Megyünk a buszhoz, szállnánk be, de visszaküldtek, hogy még a hátiknak is vegyünk jegyet. Vissza a jegyirodába. Ott álldigált egy pasi, aki végignézte az egész színjátékot, s mikor a hátikért is le akartak rólunk gombolni egy 100-ast, megkérdezte, hogy a jegyeket mennyiért vettük. Mikor mondtuk, közölte, hogy a normál ár 30 SYP/fő. Erre persze kiakadtunk, s visszaléptünk a jegyirodába. Kérdeztük, hogy mire föl gomboltak le rólunk ötször annyi pénzt?! Erre folyékony angolsággal(!) közölték, hogy nem beszélnek angolul. Végső elkeseredésünkben az előbbi pasashoz fordultunk, hogy segítsen. Ő ezután szót emelt az érdekünkben. A jegyirodások ráförmedtek, hogy minek üti bele az orrát olyan dologba, ami nem rá tartozik. Erre a mi pasink is berágott, s pár perc emelt hangú szóváltás után egy 100-ast sikerült visszaszerezni, így a Homs-Hama út 300 SYP helyett csak 100-ba került végül. Persze az általunk megvett +1 helyet (ami a hátiknak lett volna) újra eladták, így egy kiscsaj még felfért mellém, mi meg a hátik alatt nyögve gubbasztottunk Hamáig.

Ezen a minibuszon is találkoztunk szerencsére egy kedves bácsival, aki a jegyár megtudakolása után közölte, hogy a kiscsaj a táskáink helyére ült. Mondtuk, hogy részünkről a csajszit tekintve „no problem”, szegény feje nem tehetett arról, hogy milyen „rendesek” voltak velünk a minibuszállomáson a jegyárusok. A bácsival is egész jól elbeszélgettünk – hja, Hamához közeledve szaporodott a kedves, jóindulatú emberek száma -, s Hamában segített taxit fogni a belvárosba. A taxis persze itt is kapásból 50 SYP-et mondott az útra, de a bácsi közölte vele, hogy ez nem a normál ár. A taxis felháborodva utasította helyre: „De hát ezek turisták!” Végül szó szót követett, s 40 SYP-ért vitt be minket a Cairo Hotelhez.

Már régi ismerősként fogadtak, s a legfelső emeleten kaptunk egy jó kis szobát. Végigdőltünk az ágyon, fújtunk egyet, aztán lemásztunk netezni. L. közben lefotózott egy csomó extra szobát, ezek tényleg nagyon klasszak voltak, és az áruk is rendben volt. A szállodást megkértük, hogy ajánljon egy olyan helyet, amitől nem fo…uk szét az agyunkat. Ő az Orient House éttermet javasolta. Szerencsére nem gyalog indultunk neki, mert nem túl ismert hely. A taxisok közül is csak a harmadik tudta merre van. Az Orient House egy nagyon elegáns étterem, a kapu előtt épp egy diplomata rendszámú terepjáró parkolt, a német nagyköveté lehetett. Gondoltuk, ha a német nagykövetnek jó, akkor talán nekünk is megteszi. Az étterem egy gyönyörű palotában van, egy kellemes belső udvaron foglaltunk helyet. Igazából a hely és a környezet eleganciájának fényét mi csorbítottuk ici-picit a gyűrött vászonruháinkkal. Volt egy főfőnök, volt egy étteremvezető, volt egy főpincér, volt pár pincér és volt pár tanonc. No, ezek mind körülöttünk ugráltak. Nagy nehezen sikerült választani: rendeltünk egy-egy dzsúzt, levest és főételt. A dzsúzt jégkockákkal hozták, de szerencsére ettől sem lett bajunk. (Mondjuk, kb. annyi is lenne a jó hírüknek, ha a német nagykövetet megfuttatnák a kétbetűs helyre a jégkockák miatt…J) Finom volt a vacsi, teljesen jól laktunk. Fizetni szerettünk volna, mire a főpincér srác: „Hát azt nem lehet!” Mi csak néztünk mint ama Jenő a moziban, s kerekedett a szemünk. Erre a srác somolyogva folytatta: „Addig nincs fizetés, míg el nem fogyasztjuk a ház ajándékát, egy gyümölcskelyhet.” Megkönnyebbülten egymásra nevettünk, de a kaja már a fülünkön folyt ki, így a „kötelezőt” lealkudtuk egy „szimpla” teára. Teázgatás közben én addig mocorogtam, míg a pincér megint oda jött, s megkérdezte, hogy mit szeretnék. Merthogy látja, hogy nagyon szeretnék valamit. Hát én azt akartam, hogy engedjenek fel a tetőre, had fotózhassam le az étterem udvarát. Persze az óhajra „Természetesen.” volt a válasz, így felmásztunk az épp felújítás alatt álló tetőteraszra.

Összességében 600 SYP-et fizettünk a fejedelmi vacsoráért. (Érdemes visszagondolni a palmyrai árakra….)

Annyira tele voltunk, hogy nem volt kedvünk taxiba ülni, ezért gyalog sétáltunk vissza a hotelbe. Párszor meg kellett kérdeznünk jó –e az irány, de nagyjából stimmelt, így a kellemes langy éjszakában andalogva ballagtunk a belváros felé. Már majdnem a hotelhez értünk, mikor fotózgatás közben lestipistopizott minket két idős bácsi, s behívtak a fodrászműhelyükbe. Egy mukkot sem tudtak angolul, de mégis remekül elbeszélgettünk. Viccelődtek a rövid hajamon, fotózkodtunk, a „májsztró” főzött nekünk egy igazi arab kávét, képeket nézegettünk….

Hama - "májsztró"

Nekem ez jelenti a legendás „szír vendégszeretet”, és borzasztóan jól esett, még ma is - ahogy írok róla - balzsam a lelkemnek. Én ilyennek képzeltem egész Szíriát; erről szövögettem szép színes álmokat, mikor itthon betegen feküdtem; erre vágyakoztam, mikor a napi taposómalomban gürcöltem. Ezek azok az élmények, amelyekkel egy rommező sem ér fel…

Hama - fűszeres