3. nap - Aug.21.

 

Délelőtt a Topkapi Palota volt a célpont. Belépő 20 YTL/fő + a Hárembe külön 15 YTL/fő. Már kaptam kritikát azért, mert azt találtam gondolni, hogy a Topkapi nem éri meg ezt az árat. Még egyszer mondom, nem azt állítom, hogy nem érdemes megnézni, de hogy az ember a borsos árú belépőhöz képest mit kap, az más tészta... Valamilyen kultúrsznobságtól vezérelve - csak azért, mert ez híres-neves TOPKAPI Palota - nem fogom azt írni, hogy ez volt törökországi látogatásunk fénypontja.

A beléptető kapu mellett srégen van a kiléptető, de annyira nagy volt a tömeg, hogy nem láttuk a feliratot (Exit), csak mentünk a sokaság után, s szépen kiléptünk. Első látogatásunk a Topkapiban kb. 10 másodperces volt. :-Szerencsére visszaengedtek. :-)

csatornalefolyó valahol Isztambulban

szuzáni párnák a bazárban

Maguk az épületek szépek (bár itt is lenne mit helyreállítani), a kertben lehet pihengetni, de a kiállított tárgyak viszont meglehetősen rossz állapotban vannak, s a tárlókban több évtizedes porréteg fedi be őket. S persze, irdatlan sokan vannak.... különösen feltorlódik a tömeg a különféle szent ereklyéket bemutató termekben. Tömegiszonyosoknak egyáltalán nem javaslom. Meg hát Mohamed Próféta lábnyoma, egy szál haja, egy szál szőre spirituálisan bizonyára végtelenül izgató az (igaz)hitűeknek, de nekünk - gyaúr kutyáknak - annyira nem volt az. Ugyancsak kevésbé tudtunk felizgulni a hatalmasnál-hatalmasabb drágaköveken, igazgyöngyökön, kincseken. Sokan órákig tudnak ácsorogni egy-egy ilyen vitrin előtt. A nekem leginkább tetsző rész a konyhák voltak - messze a szultáni pompától, csillogástól.

kilátás Galatára

janicsárok előadása a Topkapiban

"mesetányér" (Topkapi)

Este magunkhoz vettük a szállodában hagyott hátiinkat, s kibumliztunk az Otogarra. A busz 21:15-kor indult: Mercedes. Szép, nagy, kényelmes, bár a 10-11. óra tájékán ezt már nem éreztük. Isztambulban az Otogar után még 2x álltunk meg, azt hittem már sosem jutunk ki a városból. A buszon a hoszteszek  vizet, üdítőt, teát, kávét, süteményt osztanak. Időnként - ha már istállószag van a buszon - a hosztesz körbefúj valami extrém büdös illatosítót. Na, ha addig nem volt hányingered, akkor eztán tuti lesz. Pisilni 3 óránként áll meg a busz, ez az elején - Iszt. után - nekünk 4-re sikeredett, így már igencsak vissza kellett tartani, nehogy becsurranjon. 

Isztambul

2. nap - Aug. 20.

Igyekeztünk reggel időben felkelni, a hotelben kontinentális reggeli járt a szobához. Elfogyasztása után elindultunk buszjegyet venni. Én már lélekben felkészültem a Ferihegy méretű buszállomásra, s Lupót is igyekeztem felkészíteni. Aksarayig villamossal, onnan metróval utaztunk tovább.

Az Otogaron végigcsászkáltunk az irodák előtt, párba be is mentünk, de végül csak a Metro társaságnál kötöttünk ki. Buszjegy Göremébe: 55 YTL/fő.

Hazafelé a metrón kicsit megtévedtünk, véletlenül az Esenler ágra szálltunk, de aztán sikerült korrigálni a tévedésünket. A fullra tömött villamoson jött a következő megpróbáltatás: egy bolond fickó pont mellénk szállt fel, Lupón taszajtott egyet, rám meg mindenféle válogatott szidalmakat zúdított. A körülöttünk álló török pasik mind röhögtek, végül egy normális odaszólt angolul, hogy ne parázzak, nincs semmi gond. Ez volt az egyetlen kellemetlen élményünk az út során...

A Hippodrom után a Régészeti Múzeumot néztük meg: 10 YTL/fő. Nagyon jó múzeum, elképesztően gazdag gyűjteménnyel. A Régi Keleti Emlékek Múzeuma mellett a klasszikus régészeti, az anatóliai ill. trójai leleteket és a szomszédos területek kultúráit bemutató gyűjtemények a legjelentősebbek. Addig bámészkodtunk, hogy este majdnem bezártak minket. A múzeum udvarán ókori oszlopok, faragott kövek közt egy kellemes kávézó található.

1.nap – Aug. 19.

Skyeurope-pal utaztunk Pozsonyból, az indulás késett vagy 2 órát, így kb. éjjel fél egykor sikerült elindulni. Egy „enyhén” ittas, szlovák népi együttes színesítette a várakozás unalmas óráit: egyeseknek még a „nótáját is elhúzták”. A repülőúton majdnem végig bekötve kellett ülni, mert vihar környékén repültünk: óriási villámok cikáztak körülöttünk. Én persze teljesen kész voltam. :-)

A késésnek annyi haszna volt, hogy legalább a SAW-on nem kellett sokat kamillázni. Mire összeszedtük a cuccainkat, WC-t kerestünk, pénzt váltottunk (meglehetősen rosszul!) már csak 1 óra volt a következő (05:00) E10 busz indulásáig. Ez kettőnknek 3 YTL volt Kadiköybe (Isztambul -ázsiai oldal). Iszonyú sokan voltak a buszon, de szerencsére volt ülőhelyünk. A buszút kb. 1 órás volt, pedig téptünk, mint a huzat. 6-ra értünk a kadiköyi kompállomáshoz. Itt ittunk egy teát, együtt relaxáltunk a helyi homelessekkel ill. megfáradt bulizókkal. 7:10-kor indult az első komp Eminönübe. Kisebb szerencsétlenkedés után sikerült megvenni az első jetonjainkat (ez a "BKV-jegy"), de a mólóőrök segítettek. A kompozás tuti volt, nagyon szép a túlpart a felkelő nap fényében: a Kék Mecset, Aya Sofya, Topkapi Palota sziluettjei lassacskán bontakoznak ki a párás félhomályból.

Azt hiszem, ekkor láttam először és utoljára Isztambult szépnek.../ez a vélemény azóta persze jócskán megváltozott.../

Eminönüből a szálloda (Agan Hotel) kis kereséssel könnyedén meglett. Az utcán a boltosok segítőkészen ugrottak oda hozzánk, mikor kissé tanácstalanul próbáltunk a térképpel a kezünkben eligazodni. A szobát csak déltől lehetett elfoglalni, de a cuccokat ott tudtuk hagyni a recepción.

Elindultunk az Aya Sofyába. Nyitás (09:00) előtt még a Sultanahmet téren „kolbászoltunk” egy kicsit, majd mikor a kapukat kinyitották, megrohamoztuk az emlékművet, s sikerült viszonylag kevés turistával tarkítva megtekinteni az építményt. A belépő elég drága volt: 20 YTL/fő, a tavaszi ár duplája! Szép-szép, de ilyen ár mellett azért szívja az ember a fogát... Justinianus császár 537-ben szentelte fel a „Szent Bölcsesség Templomát”, a 15. században az oszmánok alakították dzsámivá. Az utókorra megmaradt gyönyörű mozaikok hosszú időre lekötötték a figyelmünket.

Az Aya Sofya megtekintése után átballagtunk a Kék Mecsethez. Ott iszonyatos volt a tömeg: kikötött pár giga-óceánjáró, és buszokkal beömlesztették a Mecsethez a több ezer utast. Irdatlan sorok kígyóztak mindenhol. Itt beszélgettünk egy magyar családdal, akik szintén az egyik hajóról jöttek. Na, ennek semmi értelme: naponta új városban állnak meg - kutyafuttában megnéznek pár dolgot, aztán indulnak tovább. Ők minket kérdezgettek, mit nézzenek meg a fél nap alatt. Megszakértettük a helyzetet, s közöltük, hogy igazából a legjobb, ha semmit. :-) Csak sétálgassanak. :-)))))

A Mecset maga gyönyörű, de a spirituális élmény teljesen elveszett a tömegben. :-( 

Az I. Ahmed szultán építette hat minaretes dzsámi saját korában nagy felháborodást váltott ki, mivel Mekka elleni szentségtörő kísérletnek tartották.

Délután kis alvást követően felkerestük a Basilica Cisternát. (10YTL/fő) Ez érdekes és izgalmas hely lehetne, ha nem lenne tele turistával. A víztárolót vsz. Justinianus idején építették, az oszmánok uralmának elején hosszú ideig a létezéséről sem tudtak. Vízében óriási arany- és egyéb halak úszkálnak. Kellemes zenei aláfestéssel kísérve lehet sétálgatni az oszlopok között kialakított sétautakon. A legkülönösebb látnivaló egy-egy Medúza fejű talapzaton álló oszlop, ezek vsz. egy korábbi nymphaeumhoz tartozhattak.

Este egy hotelhoz közeli étteremben vacsiztunk: lahmacum - 1,75 YTL, tea - 2 YTL, egy üveg borzalmas répalé - 1,75 YTL.

Törökország 2008

Isztambul – Kappadókia – Isztambul

Előkészületek

 

Az Index Fórumnak köszönhetően értesültem arról, hogy Pozsonyból a Skyeurope fapados légitársaság indít járatokat Isztambulba. Több se kellett hozzá – Isztambul mindig is nagy álmom volt –, márciusban vettem két repülőjegyet. Ettől kezdve folyamatos cidrizés volt augusztusig, nehogy csődbe menjen a Sky a folyamatosan emelkedő üzemanyagárak miatt…

Rövidesen a hátizsákos utazók bibliájaként ismert Lonely Planet is beszerzésre került. Emellett még az Útitárs sorozat megfelelő kötetét használtuk, ill. a különféle internetes fórumokon szerzett információk is sokat segítettek. (Ezúton is külön köszönöm szépen Ahmet, Diximixi, Hannibalbarkas, Pó Apó, 1001 segítségét.)

Augusztusig felvettünk két Hepatitis A-B oltást, beruháztunk pár hasznos dologba (hátizsák, minipatika
/utóbb kevésnek bizonyult/, övtáskák, zseblámpa stb.), majd lassacskán elérkezett az indulás várva-várt időpontja.

 

IRÁN LP

Ha valakit érdekel, van egy eladó teljesen új, nem használt Irán LP-m.

2008-as, 5. kiadású Irán LP (angol nyelvű) 

Ez 452 oldal, ellentétben a legújabb, 2012-es kiadással, ami csak 368 oldal. Sokak szerint a 2008-as kiadás sokkal alaposabb munka, mint a 2012-es. Mi is a 2008-as kötetet használtuk Iránban 2012 áprilisában, nekünk bevált. Ezt a példányt közvetlenül Iránból hozattam, de végül a tavasszal kölcsön kapott is nálunk maradhatott.

Teljesen új állapotú könyv, egyáltalán nem használták/tuk, a szállításkor a hátsó borító széle sérült meg enyhén két helyen. Egyéb gyűrődés, szakadás, hiány nincs a könyvön.

Gharbzade - sharghzade:

Avagy egy Csokoládébolt titkai...

Minap cseteltem a Facebookon egy iráni ismerőssel - igen, az egyébként tiltott és blokkolt közösségi oldalon, melyet oly sokan imádnak és használnak nap mint nap Iránban is-, és érdekes irányba terelődött a beszélgetés fonala.

A hetvennégy milliós ország lakossága meglehetősen fiatal. A velünk egykorú ill. a nálunknál fiatalabb generációk bár egy szigorúan vallásos és konzervatív országban élnek, de nekik az Iszlám Forradalom (egykori eszméivel és értékeivel) egyre inkább a múlt egy darabkáját jelenti, a "Nyugat" pedig a jelenkori mindennapok egyik legfőbb "csábítóját". Talán mintha az ember egy csillogó-villogó, édes-illatos csokoládéboltot csupán csak kívülről nézhetne...

Van aki szeretne belépni, és van aki fél a kísértéstől... Előbbiek a fent említett generációkban szerény tapasztalataim szerint többen vannak.

Sokan élnek a "Csokoládébolt", a "Nyugat" bűvöletében. Erre a bűvöletre egyébként Iránban megalkottak egy saját szót: 

A "gharbzade" kifejezés jelentése "Nyugat-orientált". Természetesen létezik  ellentétpárja is: "sharghzade" - "Kelet-orientált". Mindkét kifejezésnek van némi - olykor talán nem is kevés?! - pejoratív felhangja is. Előbbit gyakran használják az értelmiség megnevezésére, míg utóbbival bizonyos konzervatívságot, "visszamaradottságot", maradiságot fejeznek ki.

Szerintem az ismerősöm gharbzade, szerinte én sharghzade vagyok. Nos, ha az érdeklődési terület alapján határozzuk meg a szó jelentését, akkor nagyon is igaza van, ahogy ez talán a korábbi bejegyzésekből is kiderült. 

Kicsit féltem egyébként az ifjú iráni gharbzade-nemzedéket, mi lesz ha egyszer bejutnak a "Csokiboltba". Talán rájönnek, hogy a csillogó csomagolás ellenére némelyik csokoládé keserű?!

Álmok....? Tervek?!

 

Az utóbbi hónapokban sajnos nem úgy alakult az életünk, ahogy azt szerettük volna, de bízom benne, hogy a hullámvasúton lassacskán már az emelkedő jön. Addig is gondolatban utazunk, ennek csupán a fantáziánk szab határt, a pénztárcánk nem.

Irán után ugyebár nehéz olyan úticélt találni, választani, ami olyan hatalmas élménnyel gazdagítja az embert, mint az egyszersmind csodált és rettegett Perzsia. Tulajdonképpen Irán után Irán a jó választás: alighanem az tud legalább annyi gyönyörű látnivalóval és annyi barátságos emberrel kedveskedni az előző út során elkényeztetett utazónak, mint a fent említett ország. Való igaz, Irán hatalmas ország, több mint 1.648 ezer négyzetkilométer, és mi csak egy egészen kis részét jártuk be Yazdtól Kashanig. Rengeteg látnivaló maradt, különösen sok - számunkra érdekes dolog, város, település - kimaradt Nyugat és Észak-Iránban. Így ha újra mehetnénk, ezek a nyugati területek lennének a célpontjaink: Tabriz, Kandovan, Jolfa, Ardabil, Masuleh, Qazvin, az Alamut-völgy, Shush, Shushtar, Choqa Zanbil - csak hogy pár helyet említsek a teljesség igénye nélkül...

Ha valamilyen véletlen folytán mégis másfelé csábulnánk, akkor sem lennénk hűtlenek Ázsiához, közelebbről Közép-Ázsiához: Üzbegisztán régóta csalogat, hívogat magához. A minap láttunk egy felszínes utazós-dokumentumfilmet, meglepődve konstatáltuk, hogy a fejlődés ott is gyors léptekkel halad (miközben Magyarországot csak a "mozdony szele csapta meg" úgy 20 éve...), olyan gyorsvasúttal szelték át az ország (egy részét), amilyenekről mi eddig csak Nyugat-Európából vagy a hiper-modern Távol-Keletről hallottunk. Na és hát a letűnt múlt és a legendás Selyemút egykori városai is csábítanak: Szamarkand, Buhara, Khíva...nem is fájdítom tovább a szívemet.

Ha kicsit közeledünk Európához, de még mindig nem leszünk hűtlenek - legfeljebb kissé csélcsapok - Ázsiához, akkor Törökországba kellene sürgősen utaznunk. Már nagyon meg kellene látogatnunk a török barátainkat, már nagyon tudnám élvezni Isztambul és a Boszporusz illatát, már nagyon vonzz az ismeretlen Délkelet-Törökország, Mezopotámia "előszobája" a Nemrut Dagival, Sanliurfával, Harrannal, Mardinnal, Midyattal, Hasankeyffel, a Tigrissel és a gyönyörű szír ortodox kolostorokkal.

Ha innen kissé északabbra vennénk az irányt, akkor nagyon csábító lenne egy Észak-Törökország-Grúzia körutat kombinálni. Ellazázni a Fekete-tenger partjai mellett, aztán belevetni magunkat Grúzia vad hegyei és ortodox templomai, kolostorai közé... Örményország sajnos az utóbbi időszak politikai viharai miatt lehet, hogy nem annyira jó ötlet egy magyar számára, bár biztos, hogy ebben az esetben sem az egyszerű kisemberekkel van a gond...Hihetetlen, hogy ezek a kis kaukázusi országok mennyi szépséget rejtenek magukban.

Ha kisebbet tudunk csak álmodni, akkor még mindig itt van nekünk a keleties vonásokkal rendelkező Balkán: egyrészt Európa talán egyik legismeretlenebb országa - Macedónia, másrészt a veszélyesen csengő nevű, ámde csodaszép Bosznia-Hercegovina.

Egyelőre ezek az álmok keringenek, kergetik egymást a fejemben...

IRÁN – BESTiárium

 

Legtévesebb prekoncepció az utazás előtt:

Hogy „hűűűű, de veszélyes hely lesz ez”. Az indulás előtti félelmeimről már talán írtam egy korábbi bejegyzésben, nos, ezek közül semmi nem volt igaz.

Legjobb élmény: Az emberek barátságossága és kedvessége. Az, hogy egy éjszakai órán nem hagynak magunkra egy idegen városban; hogy gondoskodnak a szállásra jutásunkról; hogy elrohannak egy parkban egy kóláért, csak hogy meghívhassanak; egy családi ebéd; egy ajándékba kapott könyv, egy felejthetetlen perzsa éjszaka, az a sok „Helló!” és „haúárjúúú?” és a rengeteg fényképezkedés…

Legérdekesebb város: Mind-mind érdekes és egyedülálló volt, már út közben is megállapítottuk, hogy minden bejárt hely egy kis mikrokozmosz, egyik sem hasonlít a másikra, mindnek megvannak a saját jellegzetességei. Ha nagyon ki kell emelni egyet, akkor az a méltán híres Esfahan, legalább még egyszer ennyi időt el tudnánk ott tölteni.

Legszebb mecset: Esfahan – Sheikh Lotfollah mecset és Kashan – Aqa Bozorg mecset

A mecsetekről is elmondható, ami a városokról: egyforma nincs.

Legszebb látnivaló: Esfahan – Imám tér. A leglenyűgözőbb a tér komplexitása, harmóniája, mintha „Perzsia összefoglalása” lenne.

Legjobb bazár: Shiraz. Építészetileg mindenképpen, a látott termékek széles skáláját tekintve, a szövevényes labirintus-érzést figyelembe véve nálam ez az első, bár szinte az összes ajándékot az esfahani bazárban vettük meg…talán az autentikussága ragadott meg jobban.

Legkihagyhatóbb látnivaló: Kashan - Fin Kert és a Taj Ház

Legbarátságosabb emberek: Talán Yazdban, de mindenütt másutt is nagyon kedvesek voltak. Shirazban elsőre kevésbé tűntek barátságosnak az emberek, aztán kiderült, hogy mégis azok.

Legbohémabb hely: Shiraz – régen is a költőiről ill. a boráról volt híres…

Legjobb kaja: az azeri kebab Esfahanban

Legveszélyesebb helyzet: Ténylegesen nem volt ilyen. Na jó, a felejthetetlen perzsa éjszakából lehetett volna…de akkor nem éreztük veszélyesnek.

Legnegatívabb élmény: Hosszas gondolkodás után, csak annyira jutottam, hogy ez talán az első teheráni napon ért, a teheráni forgalom és közlekedés „személyében”.

Legnagyobb felismerés az utazás alatt/után: Ide még vissza kell menni! Igazából az, hogy mennyire hasonló az élet itt, mint Magyarországon…és persze bizonyára sok a korlátozás, amelyet turistaként, pár hét alatt nem érzékel az ember, de alapvetően Iránt egy teljesen élhető, emberi és barátságos országnak találtuk.

 

Praktikus infók – Irán

 

Repülőjegy

 

2011 július elsején megvásárolva a Turkish Airlines oldalán 691,34 EUR (184.000 Ft)/2 fő. Erre kötöttünk másnap egy útlemondási biztosítást a Netrisken keresztül a Mapfre biztosítónál 9200 Ft-ért.

Az eredetileg választott útvonalon (VIE-ESB-IKA) és időpontokban egyébként végig Anadolujet üzemeltette volna a járatot, de a menetrend módosításnak köszönhetően az induló Bécs-Ankara járatot törölték, így dőlt az egész odaút. Telefonáltam a THY budapesti irodájába, az ügyintéző gond nélkül átfoglalta az egészet isztambuli átszállásra (VIE-IST-IKA), ennek köszönhetően az odaúton végül is mindkétszer Turkishel repültünk. Hazafelé maradt Ankara és az Anadolujet.

Vízum

Személyesen intézendő Budapesten, az Iráni Iszlám Köztársaság Magyarországi Nagykövetségén (Stefánia u. 97.)

2012 februárjában 18500 Ft/fő

3 hónapos intervallumon belül, 1 belépésre, 15 nap tartózkodásra szól

 

Biztosítás

A biztosítás kiválasztásában és megkötésében gondot okozott, hogy Iránt a Külügyminisztérium 2011. december végén átsorolta az 1-es, utazásra nem javasolt térségek kategóriába. Mindez azzal járt, hogy a magyar biztosítók zöme nem köt rá utazási biztosítást. Két jelölt marad: az egyik az Axa, ahol azt mondták, hogy ha a fentiekkel közvetlen összefüggésben álló biztosítási esemény történik, arra nem érvénes a biztosítás, egyébként igen. A másik a K&H biztosító biztosítása, ahol többszöri megerősítés után is az a válasz jött vissza, hogy a fentiek ellenére is érvényes az utasbiztosításuk Iránra. Utóbbi némileg olcsóbb volt, így ezt választottuk. Szerencsére éles helyzetben nem került kipróbálásra.

 Tehát utasbiztosítás 2 főre: 17550 Ft

 

Azóta ismét kategóriaváltás történt: most ismét csak az ország egyes – a Pakisztánnal, Afganisztánnal és Irakkal határos - részei 1-es kategóriásak, a többi csak 2-es (fokozott biztonsági kockázatot rejtő), azaz jelenleg jóval egyszerűbb és olcsóbb utasbiztosítást kötni Iránra.

 

Szállások

 

Yazd – Silk Road Hotel

http://www.silkroadhotel.ir/y-locations.htm

Egy tradícionális yazdi épületben kialakított hotel, elsősorban „hátizsákos” utazók számára. Yazd szívében, a Péntek mecset szomszédságában helyezkedik el. A szobák egy része a nagy belső udvarra – mely étteremként is működik - nyílik, ezek esetében zavaró lehet az udvarról behallatszó zaj. A mi lakrészünk egy második, kisebb belső udvarra nyílt, ez csöndesebb volt, de egyik éjjel a konyhából beszűrődő zajokat élvezhettük. A lakrészünk egy kis előszobával kezdődött, ebben volt egy kis hűtőszekrény is, egy kis asztal, fotellal, cipőtartó polccal, fogassal. A tulajdonképpeni szobát az ágyak voltaképp teljesen kitöltötték, hely itt már nem nagyon maradt. Innen nyílt a fürdőszoba (WC-vel). A berendezés a célnak megfelelő, nem túl extra, de nem is igénytelen. Arra tökéletesen megfelel a hely, hogy az ember egész nap csavarogjon, és este ájultan essen bele az ágyba.

A nagy udvaron ingyenes WiFi kapcsolat érhető el. Az étterem konyhája ízletes.

A személyzet segítőkész, bár olykor kicsit túl is szervezik – a taxisokkal összefonódva és némi jatt fejében – a dolgokat (pl. buszjegyvétel). Saját taxis túrákat is szerveznek jutányos áron, pl. Meybod- Chak Chak – Kharanaq.

Az e-mailes foglalás gond nélkül működött náluk.

3 éjszaka: 1.500.000 IR

 Yazd - szobánk a Silk Road Hotelben

Yazd - a Silk Road Hotel udvara

Shiraz – Niayesh Hotel

http://en.niayeshhotels.com/home/

Shiraz történelmi központjától, a citadellától ugyan némileg távolabb, a Bibi Dokhtaran mauzóleum közelében fekszik, de számunkra ez nem volt zavaró. A citadella kb. 15-20 perces sétával érhető el. Zegzugos kis utcák labirintusában található egy tradicionális épületben, ahol egyébként az első shirazi újságot is kiadták, és ahol a Shirazi Irodalmi Társaság székhelye is volt. Az épület belső udvara roppant hangulatos és mutatós, hatalmas citrusfák alatt reggelizhetünk/vacsorázhatunk, esténként a helyiek is szeretik itt tölteni az időt, de az étterem valószínűleg csak korlátozott ideig (kb. 11-éjfélig) lehet nyitva. Minket nem zavart, pedig a szobánk egyik oldala, ami hatalmas színes üveges ajtószárnyakból állt, ide nézett ki. Ha az ember nem kapcsolta fel a villanyt, mozizhatta a külső eseményeket. Villanyoltáskor – ha nem akart live show-t nyújtani – be kellett húzni a függönyt.

Szobánk hatalmas belmagasságú, kellemes alapterületű szoba volt (3 ágy volt benne). Légkondi, TV, hűtő, telefon, a WiFi a szobában is működött. Fürdő - WC egyben, igényes kialakítású.

A berendezés korrekt, talán csak egy kis asztal hiányzott.

A személyzet kedves, segítőkész, az étteremvezető srác különösen szimpatikus. Legközelebb is őket választanám, annak ellenére, hogy a beígért ingyenes buszpályaudvar-hotel transzfert alaposan elfelejtették. Buszjegyet is foglaltak számunkra, a telefonálásban is segítettek.

Az e-mailes foglalás gond nélkül működött náluk.

3 éjszaka: 2.100.000 IR

 

Shiraz - Niayesh Hotel

Esfahan – Hasht Behesht Apartman Hotel

http://www.ehbhotel.webs.com/

A legkényelmesebb hotelunk a négy közül. Az Ostandari sugárútról nyíló kis utcában fekszik, félúton a Zayandeh folyó és az Imám tér között, emiatt is nagyon jó az elhelyezkedése. A hotel apartmanhotel, a mi apartmanunk is bőven 50 nm felett volt. Az első szekcióban egy klassz, tágas teakonyha körülülhető pulttal, ezzel egy légtérben egy fotelos-asztalos társalgórész és még 2 ágy kapott helyet. Innen nyílt a külön bejáratú, tágas toalett, a szintén külön bejáratú tágas fürdőszoba, és még egy kétágyas hálószoba szekrényekkel, fésülködőasztallal. A berendezés modern, igényes és praktikus. Hűtő, TV, hajszárító, telefon, WiFi a szobában. Szerencsére a forgalom zaja se nagyon szűrődött be a jól szigetelt ablakokon. Szappan, sampon, tusfürdő, fogkefe, sőt még egy mini varrókészlet is a szolgáltatás részét képezte.

A személyzet itt is segítőkész, buszjegyet foglaltak, taxit rendeltek, ha kellett.

Náluk is lehetett e-mail-en keresztül foglalni.

4 éjszaka: 2.400.000 IR

 

Esfahan - Hasht Behesht Apartman Hotel

Esfahan - Hasht Behesht Apartman Hotel

Kashan – Khan-e Ehsan

www.ehsanhouse.com

A Tripadvisor és a Thorn Tree fórumok szerint az egyik legjobb kashani szálloda, hangulatos belső udvarral, kb. 10-15 percnyi sétára a történelmi házaktól. Ide nem volt előre foglalásunk, ráadásul késő délután érkeztünk meg, ezért nem is sikerült szép és kényelmes szobát kifogni. Amit sikerült, az elég puritán volt, kényelmetlen ággyal, egy A4-es papírlap méretű ablakkal. A fürdő saját volt ugyan, de nem a szobából nyílt, hanem a folyosóról. Utóbb kiderült, hogy a tradicionális hotelnek igenis vannak nagyon szép, igényes kialakítású szobái is, csak későn érkeztünk.

A reggeli itt volt a leggyérebb, pl. zöldség egyáltalán nem volt.

Hűtő volt a szobában, ingyenes WiFi az udvaron.

A személyzettel nem volt gond.

2 éjszaka: 1.200.000 IR

 

Kashan - Khan-e Ehsan

Kashan - Khan-e Ehsan

Közlekedés

Bécs

-     Győr- Bécs vonatjegy előre váltva (Railjet): 18 EUR (2 fő)

-          Bécs: metró+hév a Westbahnhofról Schwechatra: 7,2 EUR (2 fő)

 

Teherán

-         Taxi az IKÁ-ról a teheráni vasútállomásra: 300.000 IR

-         Teherán városi buszjegy: 4000 IR (2 fő)

-         Teherán metrójegy: 4000 IR (2 fő)

-         Taxiút Teheránban a Firouzeh Hoteltől a Ferdosi térre: 20.000 IR

-         Vonatjegy újrakiállítási pótdíj: 40.000 IR

-         Vonatjegy  Teherán-Yazd: 260.000 IR (2 fő) hálókocsiban

 

Yazd

-          Taxis kirándulás (Meybod -Chak-Chak- Kharanaq): 400.000 IR (2 fő) /az egész taxi volt 600.000 IR/

-         Yazd-Shiraz buszjegy (VIP): 240.000 IR (2 fő)

-          Taxis kirándulás Yazdban (Hallgatás tornyai, Ateshgadeh) 200.000 IR (egész taxi)

-         Taxi a hoteltől a buszpályaudvarra Yazdban: 50.000 IR

       

Shiraz

-         Taxi Shirazban a buszpályaudvarról a hotelbe: 30.000 IR

-         Persepolis+Naqsh-e Rostam+Pasargadae kirándulás idegenvezetővel, belépőkkel, ebéddel: 800.000 IR (2 fő)

-         Shiraz-Esfahan buszjegy (VIP): 250.000 IR (2 fő)

-         Taxi Hafez sírjához Shirazban: 20.000 IR

-         Taxi T.-hez: 5000 IR

 

Esfahan

-         Taxi Esfahanban a buszpályaudvarról a hotelbe: 60.000 IR         

-         Taxi Esfahanban az Imám tértől a Péntek mecsetig: 40.000 IR

-         Taxi Esfahanban a Péntek mecsettől az Imám térig: 40.000 IR

-         Taxi Esfahanban a hoteltől a buszpályaudvarig: 60.000 IR

-         Esfahan-Kashan buszjegy (VOLVO): 75.000 IR (2 fő)

 

Kashan

-         Taxi Kashanban a hotelig: 20.000 IR

-         Taxis túra Abyanehbe: 200.000 IR (2 fő) /az egész taxi 3 fővel volt 300.000 IR/

-         Taxis túra Kashanban (Sialk, Imamzadeh Ibrahim, Fin Kert) – 35.000 IR (2 fő)

-         Taxi a Fin Kertből a Khan-e Abbasianig: 30.000 IR

-         Taxi Kashanból az IKÁ-ra (kb. 200 km): 600.000 IR

 

Bécs

-         Bécs: reptéri transzferbusz Wien-Meidlingig: 14 EUR (2 fő)

-         Bécs-Győr vonatjegy  helyben váltva (Railjet): 45 EUR (2 fő)

 

Összesen 3.783.000 IR-t és 84,2 EUR-t költöttünk közlekedésre.

reggeli a Niayesh Hotelben

Étkezés

-         Bécs: bevásárlás a Pennyben: 6 EUR

 

-          Teherán: üdítő: 3000 IR

-          Yazd:

-          2 db. kenyér: 2500 IR

-          1,5 l víz: 5000 IR

-          0,5 l ásványvíz: 3000 IR

-          ebéd a  Silk Road Hotelben (leves, tevepörkölt): 239.000 IR

-          2 db. üdítő: 12.000 IR

-          1 fagyi és 1 tea az Alexander börtönében: 6500 IR

-          2 db. 1,5 l ásványvíz a hotelben: 14.000 IR

-          bolt: 2 db. 1,5 l ásványvíz, 1 l gránátalmalé, : 84.000 IR

-          ebéd a Malek-o Tojarban (padlizsános ragu, saláta, diós-mogyorós húsgombóc sáfrányos bashmati rizzsel) 220.000 IR

-          bolt: sajt és üdítő: 45.000 IR

-          tea a Hammam-e Khanban: 25.000 IR

-          Shiraz

-          ebéd egy falafelezőben (3 falafel, 2 kóla): 30.000 IR

-          2 db. kenyér: 2500 IR

-          ebéd egy pizzériában (1 zöldséges, 1 gombás-húsos pizza, 1 saláta, 2 doboz Pepsi): 155.000 IR

-          bolt: 1,5 l ásványvíz, 1 l gránátalmalé: 28.000 IR

-          bolt: 57.000 IR

-          üdítő: 2500 IR

-          3 db. kenyér : 3500 IR

-          2 dinnye a dinnyeárustól: 20.000 IR

-          fél-fél kg. uborka és paradicsom: 10.000 IR

-          3 db. 1,5 l ásványvíz: 20.000 IR

-          ráfizetés az ebédre a Persepolisi túra alatt: 70.000 IR

-          ebéd a falafelezőben (2 falafel, 2 kóla): 23.000 IR

-          1 faludeh és 1-1 tea Hafez sírjánál: 60.000 IR

-          Esfahan

-          1.5 l ásványvíz: 3.500 IR

-          bolt: 165.000 IR

-          zöldséges (paprika, zöldfűszerek, hagyma stb.): 60.000 IR

-          2 db. dinnye: 38.000 IR

-          2 db. kenyér: 5.000 IR

-          házi kecskesajt: 30.000 IR

-          ebéd egy gyorsétteremben (1 kebab, 1 biryani, 3 kóla): 110.000 IR

-          süti és pisztácia: 80.000 IR

-          2 db. kenyér: 5000 IR

-          2 db. gyümölcsös „sör”: 7000 IR

-          bolt: 2 tonhalkonzerv, 1 l gránátalmalé: 80.000 IR

-          süti: 30.000 IR

-          2 kávé az örmény negyedben: 80.000 IR

-          ebéd az azeri étteremben (2 kebab, 2 kóla): 150.000 IR

-          bolt: 122.000 IR

-          ebéd egy gyorsétteremben (2 kebab, 1 „mártás”, tea): 140.000 IR

-          Kashan

-          Bolt (üdítők, tonhalkonzerv, csipsz): 120.000 IR

-          Kenyér: 3000 IR

-          3 dinnye: 30.000 IR

-          bolt (tonhalkonzerv, uborkakonzerv): 50.000 IR

-          üdítők: 80.000 IR

-          ebéd a Khan-e Abbasianban (2 kebab, 2 saláta, 2 kóla): 185.000 IR

-          süti: 12.000 IR

-          ebéd a Khan-e Abbasianban (2 kebab, 2 saláta, 2 kóla): 160.000 IR

-          Teherán: IKA

-          Italautómata (1 ásványvíz, 1 baracklé): 10.000 IR

-          Gyorsétterem (2 burger, 2 kóla): 150.000 IR

-          2 csipsz: 10.000 IR

 

-         Bécs

 

-         Bolt (3 Efes, 3 banán, 1,5 l Almdudler, 1 csomag szendvics-3 darabos): 7,89 EUR

 

-         Összesen: 3.026.000 IR-t és 13,89 EUR-t költöttünk kajára

 Kashan - Khan-e Ehsan

Belépők

 

Yazd

 

-         Alexander börtöne: 10.000 IR (2 fő)

-         Vízmúzeum: 20.000 IR (2 fő)

-         Zurkaneh edzés: 40.000 IR (2 fő)

-         Chak Chak: 30.000 IR (3 fő)

-         Meybod-erőd: 10.000 IR (2 fő)

-         Ateshkadeh: 20.000 IR (2 fő)

-         Zurkaneh edzés: 40.000 IR (2 fő)

 

Shiraz

 

-         citadella: 10.000 IR (2 fő)

-         Pars Múzeum: 10.000 IR (2 fő)

-         Vakil mecset: 30.000 (2 fő)

-         Nasir-ol Molk mecset: 30.000 IR (2 fő)

-         Khan-e Zinat ol-Molk: 10.000 (2 fő)

-         Bagh-e Naranjestan: 60.000 IR (2 fő)

-         Hafez sírjához belépő: 15.000 IR (3 fő)

 

Esfahan

 

-         Sheikh Lotfollah mecset: 8000 IR (2 fő)

-         Imám mecset: 10.000 IR (2 fő)

-         Hasht Behesht palota: 10.000 IR (2 fő)

-         Bethlehem templom: 15.000 IR (2 fő)

-         Vank katedrális+múzeum: 60.000 IR (2 fő)

-         Chehel Sotun palota: 20.000 IR (2 fő)

-         Ali Qapu palota: 10.000 IR (2 fő)

-         Péntek mecset: 20.000 IR (2 fő)

 

Kashan

 

-         Taj ház: 40.000 IR (2 fő)

-         Khan-e Abbasian: 40.000 IR (2 fő)

-         Khan – e Borujerdi: 10.000 IR (2 fő)

-         Khan-e Tabatabai: 40.000 IR (2 fő)

-         Tepe Sialk: 10.000 IR (2 fő)

-         Fin Kert: 10.000 IR (2 fő)

-         Khan-e Ameriha: 20.000 IR (2 fő)

 

Összesen 658.000 IR-t költöttünk belépőkre.

 

Kashan - Khan-e Ehsan

Ajándékok

 

Yazd:

 

-         kicsi csempe: 30.000 IR

-         nagy csempe: 50.000 IR

-         Yazd térkép: 20.000 IR

-         Vízforraló ibrik: 150.000 IR

-         Képeslapok: 35.000 IR

-         Yazd útikönyv: 50.000 IR

-         3 nadrág (1 kurd, 2 lenvászon): 80.000 + 100.000= 180.000 IR

 

Shiraz

 

-         1 kaskáj kilim: 600.000 IR

-         bélyeg 7 db. képeslapra: 140.000 IR

-         Farsz útikönyv: 180.000 IR

-         Esfahan útikönyv: 135.000 IR

-         LP Phrasebook: 50.000 IR

-         Szőnyeges album: 150.000 IR (?)

-         Modelautó Ábinak: 71.000 IR

-         Szumák szőnyeg: 3.000.000 IR

 

Esfahan

 

-         afgán kilim (kicsi): 350.000 IR

-         afgán kilim (nagy): 450.000 IR

-         afgán kilim (még nagyobb): 550.000 IR

-         képeslap a Vankban: 20.000 IR

-         nyomott mintás ágytakaró: 650.000 IR

-         tea+cukor: 100.000 IR

-         kis vízforraló ibrik: 80.000 IR

-         képeslapok: 100.000 IR

-         6 db. „Mao” sapka a fiúknak: 300.000 IR

-         nyomott mintás asztalterítő (3 db.): 300.000 IR

-         nyomott mintás kaftán: 420.000 IR

-         kerámiák (4 tál+2 kisebb tálka): 500.000 IR

-         cellux: 20.000 IR

 

Kashan

 

-         rózsaolajos arckrém: 100.000 IR

-         rózsaolaj: 150.000 IR

-         fonal: 50.000 IR

-         1 zacskó sumak (fűszer): 15.000 IR

-         1 zacskó mazsola: 20.000 IR

-         1 zacskó vörös bogyó a rizsre: 20.000 IR

-         modellautó Ábinak: 80.000 IR

-         2 képeslapbélyeg: 40.000 IR

-         3 csomag aszaltgyümölcs: 197.000 IR

-         hűtőmágnes: 60.000 IR

-         1 doboz tea: 40.000 IR

 

Ankara – ESB:

 

1 parfüm: 19,5 EUR

 

Összesen  9.363.000 IR + 19,5 EUR

 

Egyéb

 

-„telefon díj” Mr. Mousavinak: 50.000 IR

- csomagmegőrzési díj a teheráni vasútállomáson: 20.000 IR

- hazatelefonálás egy internetkávézóból Yazdban (kb. 4 perc): 20.000 IR

- adomány: 7000 IR

 

Összesen: 97.000 IR

 

Szakirodalom

 

Könyvek

-         Burke, Andrew – Elliott, Mark: Iran; Lonely Planet, 2008, 5. kiadás

Az „utazók Bibliája”. Ebben az esetben is működött, csupán az árak nem stimmeltek, hiszen pár év eltelt 2008 óta. A térképekre ez a kötet nem lehet túl büszke, sok esetben bosszankodtam rajtuk. Az Esfahan-térkép pl. borzasztóan kicsi.

 

-         Szentirmai, József: Irán; Panoráma, 1979

Némi olvasnivaló magyarul. Magammal vittem Iránba, de ki sem nyitottam, az angol nyelvű kötetekben minden sokkal részletesebben benne van.

 

-         Beheshti, Oksana: Travel guide to Fars;  Rowzaneh Publications 2006, 1. kiadás

Remek. Gyönyörű kiadás, gyönyörű képek, színes rajzok, fotók. Jó térképek. Igényes minőségű papíron. A DK – Eyewitness Travel Guide sorozat mintájára, iráni kiadás.

 

-         Beheshti, Oksana: Travel guide to Esfahan, Kashan and more; Rowzaneh Publications 2007, 3. kiadás

Remek. Gyönyörű kiadás, gyönyörű képek, színes rajzok, fotók. Jó térképek. Igényes minőségű papíron. A DK – Eyewitness Travel Guide sorozat mintájára, iráni kiadás.

 

-         Yazd, A Paradise in Kavir, A Tourist Guide to Yazd Province; Yazda Publications, 2011, 1. kiadás

Sokkal részletesebb anyaggal rendelkezik Yazd és Yazd provincia látványosságairól, mint pl. az LP.

 

Internet

 

-         danielfromhungary.blogspot.hu

http://danielfromhungary.blogspot.hu/search/label/Ir%C3%A1n

Danielfromhungary az egyik legtapasztaltabb és legsegítőkészebb Irán-járó szakértő. Köszi Dani!

 

-         Thiny Little Big Thing c. blog megfelelő részei:

http://tinylittlebigthing.blog.hu/tags/ir%C3%A1n

Ahmeték kalandjai Iránban Ázsia-körútjuk alkalmával.

 

-         utazas.com: Irán 2007 (útibeszámoló)

http://utazas.com/utazas/forum/forum.cgi/?action=cikkek&uticel=9&file=1201964860

 

-         Thorn Tree Forum: a legnaprakészebb külföldi utazási fórum Irán-témában

-         Tripadvisor Forum: angolul a második legjobb Irán esetében

-         Index Fórum – Iráni élmények: talán a legnaprakészebb magyar fórum mostanság Irán-témában

-         utazas.com: Irán fórum: sok jó információ magyarul, de sajnos elavult

 

Árfolyamok

 

2012 áprilisában átlagosan 1 USD=18.064 IR

 

Teherán – Ferdosi tér: 100 USD  (x 18.560) = 1.856.000 IR

300 USD  (x 18.640) =  5.592.000 IR

 

Shiraz – Zand Exchange: 300 USD (x 18.100)= 5.430.000 IR

200 USD (x 17.850)=  3.570.000 IR

 

Esfahan- Hakim Nezami u.: 100 USD (x 17.700) =  1.770.000 IR

- Sepah u.: 100 USD (x 17.700) =  1.770.000 IR

- Sepah u.100 USD (x 17.900) =  1.790.000 IR

 

Összegzés

 

Szállás: 7.200.000 IR

Közlekedés: 3.783.000 IR

Kaja: 3.026.000 IR

Belépők: 658.000 IR

Ajándékok: 9.363.000 IR

Egyéb: 97.000 IR

=

24.127.000 IR = (/18.064) kb. 1335 USD

+

117,59 EUR

 

2012. április 25. – 15. nap

 

Ez is elérkezett hát, iráni tartózkodásunk utolsó teljes napja…

Már a Kashanban töltött napok elején megállapodtunk abban, hogy egyikünk sem vágyik a szmogos, kaotikus, „életveszélyes” Teheránba, inkább maradnánk a nyugodt, élhető Kashanban. Meg is érdeklődtük: van délután - este is buszjárat a fővárosba, igaz, nem az IKÁ-ra, de állítólag onnan, ahol a busz kirakna az autópályán, taxisok elvinnének a reptérig. Végül is jobbnak tűnt, mint a 40 kilós hátikat hurcolászni szerte Teheránban. Sőt, később továbbfejlesztve a tervet, még jobb megoldást találtunk.

Utolsó napunkra a Kashan környéki nevezetességek meglátogatását terveztük, Guni is csatlakozott a programunkhoz, így még előző nap megbeszéltük Mr. Rezával, hogy jöjjön értünk reggel a hotelhez. Első napirendi pontként Tepe Sialkhoz hajtattunk, ami egy 7-8000 éves telltelepülés Kashan külvárosában, sőt egyesek szerint itt található a legrégebbi zikkurát, azaz lépcsős templom is. Kívülállóként talán nem túl érdekes és látványos a tell, főként, hogy a pusztulás ellen az egészet védőanyaggal borították be. Zsákszövetre sáros-paticsos masszát kentek, ez megszáradva egy külső burkot képezve védi a lelőhelyet a nap, a szél, az erózió és a turisták káros hatásaitól, ugyanakkor a tell úgy néz ki, mint egy baromi nagy kiszárad sárkupac. Pár temetkezést mutatnak be poros üveglap alatt, a tell melletti kis múzeumban pedig az ásatások történetéről, a zikkuratokról tudhatunk meg információkat, ill. láthatunk pár eredeti kerámiatöredéket és sok műtárgymásolatot is. A tellen elvileg csak a kijelölt útvonalon mozoghat az ember, de azért kicsit elbóklásztunk erre-arra, s találtunk számos régi kerámiatöredéket a felszínen is. Próbáltuk Guni számára is érdekesebbé, érthetőbbé tenni a látottakat, nem tudom mennyire sikerült…az ő bevallása szerint „magától gyorsan kipipálta volna a helyet, így azért kicsit érdekesebb volt, de azért nem bánja, ha már továbbmegyünk a Fin Kertbe”.

 Tepe Sialk

Tepe Sialk

Tepe Sialk

kerámiatöredékek Tepe Sialkból

Sialk után egy szent sírjához vitt minket Mr. Reza. Az Imamzadeh Ibrahim egy elbűvölő kis sírhely Sialk és a Fin Kert között. A türkiz színű csúcsos kupola és a karcsú minaretek éles kontrasztot képeznek a sivatagos vidék meleg sárgájával szemben. A sírhely freskói élénk színekkel festettek, naiv stílusukkal vidám, bohókás hatást keltenek: a pufók, angyalszárnyas, vörös szoknyás, koronás angyallányok (hurik?) feloldják az elmúlás felett érzett szomorúságot. A mauzóleum kertjében, sötét ciprusok alatt a két hosszanti oldalon „civil” sírhelyek sorakoznak. Mint kicsi lakások: minden sírhelynek van egy kis verandája, onnan nyílik egy kis szoba, ahol az elhunytak rokonai megpihenhetnek, együtt lehetnek egy kicsit az elveszett családtaggal. Mr. Reza mesélte, hogy a családok gyakran akár egy egész napot is itt töltenek. Európai szemmel nézve érdekes szokás ez, mi félünk a haláltól és az azzal kapcsolatos dolgoktól, itt meg természetes, ha a család közel akar maradni a szerettéhez.

Az irak-iráni háború réme itt is kísért: sok sírhelyen fiatal férfiak nyugszanak, a háború mindennapi hősei.

Imamzadeh Ibrahim

Imamzadeh Ibrahim (freskó)

Imamzadeh Ibrahim (freskó)

Az Imamzadeh Ibrahim után végre tényleg a Fin Kert felé vettük az irányt. Kashan egyik fő attrakciójaként és a legszebb tradicionális iráni kertek egyikeként említik az útikönyvek a Fin Kertet, mi is nagy várakozással tekintettünk a látványosság elébe. Péntek, azaz szünnap lévén sajnos nagyon rossz volt az időzítésünk: Kashan lakosságának 99 %-a a Fin Kertbe akarta tölteni a szabadnapját. Már amikor odaértünk autóval, láttuk, hogy még a bejutás is nehézkes lesz. Mr. Reza elköszönt, mondván, hogy van egy délutáni fuvarja Teheránba. Ekkor még nem gondoltuk, hogy kisvártatva újra találkozunk…

Átnyomorgattuk magunkat a jegyvételen, és bejutva a Kertbe, azt tapasztaltuk, hogy az élvezhetetlenül tele van emberekkel, és amúgy sem lenne egy nagy durranás. Tessék-lássék végigballagtunk rajta, majd elköszöntünk Gunitól, aki ahhoz képest, hogy állítólag nem szereti a tömeget, most nagyon jól érezte magát a zsúfoltságban, és kedvet kapott beülni még egy teára is a helyi erők közé.

Kashan - Fin Kert

Kashan - kupola a Fin Kert egyik épületéből

Mr. Reza elmondása szerint a Kerttől taxival vagy busszal jutunk vissza a belvárosba, de hiába mászkáltunk a bejárat előtt az utcán, még taxi se nagyon akadt, vagy ami akadt, az csurig volt. L. egyszer csak leintett egy autóst, aki taxinak mondta magát, és befuvarozott minket a városba. Bepillantást kaptunk Kashan külső kerületeibe is: az út mentén néhol palotaszerű házak álltak, kész kis erődítmények, magas kőkerítésekkel, bekamerázott bejárókkal és kapukkal. Ez Kashan „Rózsadombja”. Csak azt nem értettük, hogy egy országban, ahol ilyen jó a közbiztonság (és ilyen szigorúak a törvények), minek ekkora kőkerítés és ilyen magas fokú biztonságtechnika…

A Khan-e Abbasian éttermébe vitettük magunkat, ahol még a tömeg érkezése előtt megebédeztünk, majd ebéd után visszasétáltunk a hotelba.

Talán még előző nap történt, hogy ugyanezen az útvonalon sétálva, egy iskola mellett elhaladva, pont akkor eresztették ki az iskolásokat, mikor mi oda értünk. Azok persze csordába verődve követtek minket, kiabáltak, fényképeztek, videóztak, zengett az egész utca a „menetünk” körül. Sok helybeli elkerekedett szemmel figyelte az eseményeket. Egy darabig vicces az ilyesmi, de egy idő után már kevésbé, és a kölykök egy része elé kitartó volt. Még úgy sem tudtuk lerázni őket, hogy bementünk egy boltba, azután is jöttek utánunk egész a hotel utcájáig. Hja, a „sztárság” átka…

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Visszatérve a mai naphoz: kipakoltunk a szobából, rendeltünk egy megbízható taxist délután 5-re, aki elvisz minket a repülőtérre. Azt találtuk ki, hogy mivel relatíve nem drága (600.000 rial= kb. 30 USD), belecsapunk a tutiba, és utolsó húzásként „sztárhoz méltóan” taxival vitetjük magunkat a kb. 200 km-nyire levő Teheránig, ill. a reptérig.

Kijelentkeztünk, kicipeltük a cuccainkat a recepcióhoz, majd utolsó nekifutásként visszaballagtunk a hátralévő kashani palotába, a Khan-e Amerihába.

Ez a palota valamivel régebbi, mint az eddig látottak: a Zand és a korai Qajar-periódusból származik.

A Khan-e Ameriha jelenleg éppen felújítás alatt áll, már a 2008-as kiadású könyvünkben is azt írták, hogy addig 2 millió eurót költöttek a hatalmas épületkomplexum renoválására. Nos, azóta letelt jó pár év, és a felújítás továbbra is folyik, az eurómilliók száma pedig szépen növekszik. Magunk között találgattuk, hogy vajon kinek van erre pénze, és egy dubaji olajmágnásra tippeltünk. Helytelenül: a felújítás költségeit a perzsa állam finanszírozza. Ha egyszer elkészül, akkor egy fantasztikusan szép és igényes szálloda lesz a palota egy részéből. Meg is beszéltük, hogy legközelebb ott szállunk meg.

A valóságban a palota építtetője, Ameri, Kashan egyik leggazdagabb embere volt. Egy történet szerint az afganisztáni perzsa-brit háború idején a Qajar sah tevéket kért Ameritől, aki azt válaszolta, hogy annyi tevét ad, ahány tevefelszerelést tud küldeni a sah. A birodalomban állítólag kevesebb tevefelszerelés akadt, mint amennyi teve Ameri istállóiban.

Kashan - Khan-e Ameriha

Kashan - Khan-e Ameriha

Kashan - Khan-e Ameriha

Alig hogy betértünk a palotába, máris összefutottunk Gunival, így együtt csámborogtunk tovább. Az építmény olyan hatalmas és zegzúgos, hogy a belépőjegy mellé kaptunk egy térképet is, mi hol találunk. A több száz szoba, számos belső udvar, lodzsa, erkély és pincelabirintus felfedezése után már csak a fotókon nagyon attraktívnak tűnő fürdőhelyiségeket nem találtuk. Megállítottunk egy embert, aki helyi dolgozónak tűnt, mutassa meg merre van. Magyarázgatás helyett egyszerűbb volt, hogy elkísért minket, valószínűleg magunktól amúgy sem találtunk volna oda. Átvágtunk több épületrészen, sok szobán, folyosón, szűk, sötét pincejáraton mire a fürdőteremhez értünk. Tényleg egészen különleges élmény lehetett itt fürdőzni egyszer…és lesz majd az utókor sokcsillagos szállodájában is. A kisebb fürdőt egyébként a várandós asszonyok számára alakították ki, alacsonyabb lépcsőin könnyebb volt a lejutás a vízbe, ezzel védték a nőket az eleséstől.

Kísérőnk a felújításon dolgozott, nagyon büszke volt a szép munkájukra. Minden joga megvolt rá, tényleg elképesztő mennyiségű és minőségű szakmunka kellett ahhoz, hogy a romhalmazból újjávarázsolják az egykori palota fényét. A fürdő szemrevételezése után intett, kövessük. Kivezetett minket az egyébként lezárt tetőre, ahonnan remek látvány tárult a palota szerkezetére és a minket körülvevő sivatagi városra. Itt-ott kiemelkedő széltornyok, a sárgásan egybefolyó felületű háztetőket színes kupolák türkiz foltjai pettyezik…

Tökéletes lezárása volt ez a mai napnak, és az egész utazásnak is.

Kashan - Khan-e Ameriha (a tetőn)

Kashan - Khan-e Ameriha teteje

Emberünk nyitva felejtette az ajtót, amin keresztül a tetőre kijöttünk. Szemfüles iráni turisták ki is figyelték, és a hátunk mögött egész sor turiszt jött fel a tetőre. Vezetőnk még korábban figyelmeztetett rá, ne nagyon hajoljunk ki, nehogy meglássanak minket az udvarról, mert nem lenne szabad itt lennünk, erre meg egy egész turistacsoport nyomult mögöttünk. Persze egy főnök meg is neszelte a dolgot, utánunk jött, és önjelölt idegenvezetőnket le is baltázta, a népeket meg visszaterelte a helyes útra. Mi Gunival közben azon tanakodtunk, hogy ez a kis idegenvezetés biztos jattos mutatvány lesz,  hiába no, olyan helyeken szocializálódtunk mindannyian, ahol kisebb dolgokért is leakasztanak az emberről jó pár lepedőt…Megegyeztünk, hogy mennyit adunk a bácsinak, akit még le is toltak miattunk. Mint férfi, L. kapta a nemes feladatot: kedvesen és „láthatatlanul” csúsztassa oda a zsetont. Alig fogott bele L. a kínos mutatványba, a férfi meglepetten tiltakozni kezdett, amire mi meg még nagyobb zavarba jöttünk. Közölte, hogy ő csak azért mutatta meg nekünk ezt a helyet – s főleg nem pénzért -, mert európai turisták vagyunk, perzsáknak nem mutatta volna meg…Hmmm. Nekünk égett az arcunkon a bőr, de hát Tádzsikisztánban, Tunéziában vagy Szíriában néha még a kérdés is pénzbe került, nemhogy egy olyan szívesség, ami egy különleges dolgot tár fel előttünk. No de hát ez Irán, a legvendégszeretőbb ország, ahol valaha is jártunk!

 Nem győztünk hálálkodni. Az udvaron újra búcsút vettünk Gunitól, immár  véglegesen. Visszacaplattunk a szállodába. Pár percet pihengettünk az udvaron, mikor szóltak, hogy megjött értünk a taxi. S hogy még mindig maradjon valami jó a végére, kiderült, hogy a taxis Mr. Reza lesz. Bár neki elvileg már volt mára egy délutáni fuvarja Teheránba, azt átadta egy rokonának, s minket szállított inkább. Megvolt erre a sztorira a saját verziónk is, de történetesen teljesen mindegy, bírtuk Mr. Rezát, jó fej volt, jól vezetett, örültünk neki. Jó két óránk volt a reptérig, Mr. Rezával végignevetgéltük az utat, annyira belelendült a szövegelésbe, hogy engem már notóriusan csak „Krisztiánnak” szólított. Sebaj, hallgattam rá.

Kashan - Khan-e Ameriha a felújítás megkezdése előtt

Kashan - Khan-e Ameriha a felújítás után

Kb. félúton viharfelhők gyülekeztek, s Teherán felé közeledve nagyon csúnyán besötétedett. Gyakorlatilag éjszakai sötétség állt be a fekete fellegek alatt, a pusztában homokvihar tombolt, a feketés-szederjes égbolton vakító fehér villámok cikáztak. Összeszorult a gyomrom arra gondolva, hogy esetleg ebben a viharban kell majd felszállnunk. Sorra néztem a kilométertáblákat, már csak 50, már csak 40, már csak 30, már csak 25 km…és mindjárt a reptér…és még mindig tombol a vihar, ráadásul már az eső is ömlik. Teherán előtt 30-40 kilométerrel az autóforgalom is feltorlódott a soksávos autópályán. Mr. Reza meg is jegyezte, hogy inkább lassabban megy. Csak helyeselni tudtunk, időnk volt bőven. A reptér a várostól kb. 20 kilométernyire van, egy felüljárón kanyarodtunk le, az vezetett az IKÁ-ra. A busz egyébként a felüljáró lábánál rakott volna ki, ott kellett volna stoppolni egy taxit, Nagyon örültünk, hogy végül is nem ezt a megoldást választottuk, mert a szakadó esőben szanaszét áztunk volna a cuccokkal, nem beszélve arról, hogy kissé életveszélyes mutatvány menetelni egy forgalmas autópálya szélén, elől-hátul egy-egy degeszre pakolt hátizsákot egyensúlyozva.

A reptér előtt búcsút vettünk Mr. Rezától, és becipekedtünk a nemzetközi indulások oldalára. Az IKA egyébként teljesen kultúrált, van elég ülőhely, tiszta WC, és számos gyorsétterem is. Egy perzsa család mellett ültünk, a lányukat kísérték ki a reptérre, aki Los Angelesbe repült vissza a saját családjához. Narancsot eszegettek. A mami nekünk is hámozott egyet és gerezdekre szedte. Csak úgy…emberségből…

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Kashan - Aqa Bozorg mecset és medresze

Rajtam a reptereken mindig valami különös elfogódottság uralkodik el, most is néztem a családokat ahogy búcsúzkodnak és elválnak egymástól. Volt ott egy anya, aki ölelte a huszonéves nagyfiát, és nagyon sírt mikor a fiúnak mennie kellett…Vele sírtam. Vele sírtam, mint ahogy pár évvel korábban Isztambulban is egy másik anyával, aki szintén a gyerekét engedte el maga mellől a reptéren, egy idegen országba.

Nem tudom miért van ez, csak mert megérintenek ezek a dolgok, vagy mert ekkora már túltelítődöm érzésekkel és élményekkel, s ilyenkor így vezetődik le a felgyülemlett feszültség…

L. megvárta, amíg kibőgöm magam, s nagy tapintatosan csak ezután ballagott le a mozgólépcső aljánál levő gyorsétterembe egy-egy pokolian csípős hamburgert venni.

Az idő elég lassan múlt hajnalig, olvasgatással, evéssel és a reptéren való kószálással foglaltuk le magunkat. A külső – mindenki számára nyitva levő - váróból kb. hajnali 3 körül, biztonsági ellenőrzés után léphettünk be a belső váróba, ahol a későbbiekben a check-in pultokhoz lehetett fáradni. Nem kellett volna sietni, itt a körülmények sokkal zordabbak voltak: a külső váróval ellentétben a WC-k nem túl tiszták, üzletek sehol, mindössze pár italautomatánál lehetett üdítőt venni. Mintha még a székek is fapadosabbak lettek volna…

2012. április 23. – 13. nap

2012. április 16. – 6. nap

 

Reggeli közben azon tanakodtunk, hogyan lehetne a legegyszerűbben és a lehetőségekhez képest optimális költséggel eljutni Persepolisba valamint a környező látványosságokhoz. Tudtuk, hogy több lehetőségünk van: szervezett kirándulás csoporttal, taxibérelés ill. tömegközlekedés. Miközben a reggelin nyammogtunk, kiszúrtam egy szimpatikusnak tűnő európai srácot (C.L.) az egyik asztalnál, és gondoltam megkérdezem, lenne-e kedve társulni hozzánk, vagy van-e már konkrét tapasztalata erről a túráról. Tényleg jól el is beszélgettünk vagy egy röpke fél órán át angolul, majd mikor már mindenki ment volna az útjára, C.L. megkérdezte:

- „Where are you from, anyway?”

- „We are from Hungary.”

- „Sziasztok, C. L. vagyok….” – hangzott a válasz, immár magyarul.

Szóval eszméletlen kicsi a világ, és mit ad Isten, nekünk például pont egy másik magyart egy shirazi szállodába, ami ráadásul még az LP-ben sincs bent, így csak kevés európai ismeri…

C.L. –el ezután magyarul folytattuk a beszélgetést, „gyors kört futottunk” kinek-kinek a közel-keleti tapasztalatairól, Iránról, a világról és Magyarországról. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy nem is tűnt fel, mennyire elszaladt az idő. Megegyeztünk, hogy estére jók vagyunk egymásnál egy teára, aztán mindenki ment a dolgára. Ideje is volt indulni, mert már kb. fél 12 felé járt az idő.

Shiraz - Nasir al-Molk mecset bejáratánál

Shiraz - Nasir al-Molk mecset

Shiraz - Nasir al-Molk mecset boltozatrészlete

Elsőként a Nasir al-Molk mecsetet kerestük fel. A mecset a 19. század második felében egy hatalmas komplexum részét képezte, egy udvarház, egy fürdő, egy ciszterna egészítette ki az épületegyüttest. Sajnos a modern Lotfali Khan Zand utca építésekor mindezzel nem törődtek, és az épületegyüttes java részét elpusztították. A mecset szerencsére túlélte a modernizálást, és napjainkban az egyik legszebb vallási építmény Shirazban, ha nem egész Iránban. A nyugati oldali imaterem hatalmas, színes üvegablakokkal zárt, belül 12 spirálisan csavarodó, akantuszleveles-oszlopfős oszlop tagolja a teret, és tipikusan Qajar-dizájnú csempék díszítik a boltíveket. A napfény színpompásan szűrődik át a hatalmas üvegfelületen, visszaverődik a festett csempéken, és színorgiába torkollva táncol a padlót beterítő, nem kevésbé gazdag színvilágú perzsaszőnyegeken.

Shiraz - Nasir al- Molk mecset

Shiraz - Nasir al-Molk mecset

Shiraz - Nasir al-Molk mecset csemperészlet

A bejáratnál kicsit elbizonytalanodtunk, hogy „hitetlen” létünkre beléphetünk-e a mecset területére, de ahogy sehol másutt, itt sem volt gond, és a portásnéni ill. –bácsi kedvesen terelt befelé minket. A nyugati, zárt imateremben minden esetre még egy helyben kölcsönözhető leplet is magamra terítettem, bár ebben az időpontban senki sem volt ott. Mivel hosszasan gyönyörködtünk a csodálatos látványban és hangulatban, a portásnéni egyszer benézett hozzánk, de ő is látta, hogy minden „takarnivaló” duplán is takarva vagyon, így magunkban folytathattuk tovább a szemlélődést.

Shiraz - Nasir al-Molk mecset

Shiraz - Nasir al-Molk mecset

Shiraz - Nasir al-Molk mecset (csemperészlet)

A mecset után a közeli Zinat al-Molk udvarházba mentünk, ami egy tipikus régi, shirazi ház. A központi udvar körül sorakoznak – mintegy láncra fűzve - az egymásba nyíló szobák, egyesek közülük a tájolástól függően a nyári, mások a téli lakhelyet adták. A ház egykor a Qavam család tulajdonában állt, a nevét a család lányáról kapta, manapság a Fars Történeti Múzeumnak ad helyt. A ház belső díszítése kiemelkedően gazdag: gyönyörűen festett famennyezetek, tükörmozaikból kirakott tükörtermek és pompás stukkódíszítés emeli az épület fényét. Az udvaron egy fiatal anyuka-apuka és a tündéri kislányuk mosolyogtak ránk. A kislánynak megmutattuk Ábit az iPhone-on, annyira megtetszett neki, hogy a végén alig akart megválni a telefontól.

A következő látnivaló a sorban a 19. századi Naranjestan, egy tipikus shirazi városi ház ill. kert volt. A házat eredetileg Mohammad Ali Khan Qavam al-Molk  - a hatalmas Qavam-család egyik leszármazottja - építette 1875-1884-ig. A szobák itt is egy nagyobb, virágokban és citrusfákban bővelkedő udvart fognak közre. A birooniként használt épület (a családi körön kívüli vendégek fogadására szolgált) hasonlóképpen gazdagon díszített, mint az andarooniként szolgáló Zinat al-Molk (ezt csak a szűk család használta).

A citrusokról jut eszembe, hogy nem csupán ezekben a gyönyörű kertekben, hanem szerte az egész városban isteni citrusillat lengedezett. Épp virágoztak a narancs, noranzs és citromfák…

Shiraz - Zinat al-Molk (festett famennyezet)

Shiraz - egy kis perzsa tündér

Shiraz - Naranjestan

Shiraz - Naranjestan (festett famennyezet)

A Qavam-komplexum megtekintése után némi harapnivaló felderítésére indultunk. Tegnap már kinéztem egy helyet a hazafele vezető úton, ami csak úgy szolidan „Pizza Hut”-ként reklámozta magát. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az áldásos(?) vagy áldatlan globalizáció eme ágazata egyelőre elkerüli Iránt, sehol egy McDonald’s, sehol egy Pizza Hut…amikor Esfahanban az örmény negyed felé sétálván Benetton divatházat láttam, azon is elgondolkodtam, vajon „igazi” lehet-e, de utóbb megnézve a Benetton oldalán, valóban van egy eredeti márkaboltjuk a Tohid úton. Visszatérve a shirazi „Pizza Hutra”, úgy tűnt a helyiek is kedvelik, mert előző nap este tele volt a forgalmas útra néző terasza is. Mivel ma már bőven túl voltunk az ebédidőn, és inkább a sziesztaidőbe csúsztunk bele, rajtunk kívül szinte senki sem volt a pizzázóban. Én egy vegetáriánus, L. pedig valamilyen másmilyen pizzát választott, amiről utóbb kiderült, hogy az enyémmel ellentétben nem volt jó választás, mert valamiféle parizerszerű felvágottal szórták tele, nem is nézett ki túl bizalomgerjesztően. Minden esetre egy kólával fertőtlenítettünk. Az „eredeti” Pizza Hut-os ebéd árát jól megkérték, ennyiért akár egy elegáns helyen is ehettünk volna. Kaja után a Zand Boulevardra indultunk, hogy az aktuálissá váló pénzváltást elintézzük. Az LP szerint a Zand tele van pénzváltókkal, de amikor oda értünk, még minden redőny le volt húzva, s csak egy-két váltót láttunk kiírva itt-ott. A Pars Tourist Agencyt azért megtaláltuk, és megérdeklődtük a Persepolis - Naqs-e Rostam/Rajab – Pasargadae túra árát és kondícióit. Mivel kedvezőnek tűnt az ár-érték arány, úgy döntöttünk, hogy egyénileg csak macerásabb és talán drágább is lenne, így befizettük magunkat másnapra. Mire végeztünk, a Zandon is megindult az élet, előkerültek a legális és az utcán illegálisan ügyködő pénzváltók is. A Zand Exchange-et ajánlotta a könyv, ott voltak a legtöbben, sőt még az árfolyam is ott volt a legjobb, így mi is megpróbáltunk befurakodni a magunk pár száz dollárjával. Nagyon picike halacskák voltunk a mély vízben, mert a legtöbben körülöttünk gumival összefogott százdolláros-kötegeket lobogtattak…Teheránhoz képest jelentősen romlott az árfolyam (mármint a riál sokat javult a dollárhoz képest), de -utóbb olvasva a híreket- ez lehet, hogy a kedvező világpolitikai eseményeknek is betudható volt.

Shiraz - pizza

Visszaballagtunk a bazárba, ahol egy idős, fogatlan bácsika kapott el minket. Minden esetre az öreg egy jelenség volt, mert egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő a fizimiskája, a névjegykártyája is egy hevenyészve letépett, kézzel írt papírfecni volt, de Mr. Mohammad Mehdi a maga nyolcvanvalahány évével folyékonyan beszélt angolul, sőt, németül szintén. Talán még egyéb nyelveken is, de a mi repertoárunk az angol-német után nagyjából ki is merült. L. rákattant a szőnyegvásárlásra, így Mr. Mehdi elkísért az egyik árus barátjához, akinél L. kiválasztott egy kaskáj kilimet. Nekem annyira nem volt kedvem a szőnyegvásárlási cécóhoz, ráadásul engem feszélyez is, ha valaki – jelen esetben Mr. Mehdi – elkísér, és ajánl egy üzletet, ráadásul vár rám, és magyaráz, és mindig ott van a hátam mögött, ha jobbra lépek, akkor ott, ha balra, akkor ott. Szóval nekem így nem megy a szőnyegezés, nincs „szerelem első látásra”, ilyenkor csak szabadulni akarok…L. azonban nem zavartatta magát, választott egy kilimet, én meg gyorsan rábólintottam. Persze itthon jobban megnézve biztos nem ezt választottam volna, de L becsületére legyen mondva – nem kevés utómunkával – sokat javított a szőnyeg fizimiskáján. Miután Mr. Mehdinek elmondtuk, hogy igazából a szumák a gyengénk, elcipelt minket egy másik üzletbe is, ahol mutattak pár szép szőnyeget ebből a stílusból is. L. itt is kiválasztott egyet, de ez meglehetősen drága volt – az út vége meg még messze -, ezért ekkor nem adtam be olyan könnyen a derekamat, mondtam, hogy aludjunk rá egyet. Mr. Mehdi egyébként a szolgálataiért nem kért pénzt – gondolom a szőnyegárustól megkapta a jattot -, csak megígértette, hogy visszajövünk, és vele alkudunk a másik szőnyegre is. Ígéretünket be is tartottuk: mikor utolsó shirazi napunkon visszamentünk a bazárba, L. megpróbálta megkeresni az öreget, de nem volt a helyén, így nélküle – és számomra sokkal nyugodtabb légkörben – történt a vásárlás. Persze az öreg állításával ellentétben ugyanúgy kaptunk kedvezményt az árból, vagy még többet is…

A bazárból hazafelé vettük az irányt, egy kisebb boltocskában vettünk még vizet. Itt is nagyon kedvesek voltak, a boltos fiával – a cuki kis Izával - fotózkodtunk egy sort.

Shiraz - Iza és mamája

Ezután meglátogattuk a „szokásos” pékségünket, és a szemközti zöldségest, ahol pár uborkát és paradicsomot akartunk venni. A „pár darabot” mi tényleg szó szerint értettük, de a boltos fiú addig pakolászta a szatyrunkat – addig egyenlítgette a dekákat és kilókat, míg majdnem a fél zöldségboltot elhoztuk. Ebből és még a bazárban vásárolt sárgadinnyéből csaptunk egy finom vacsorát. A dinnye tényleg valami isteni volt, bár akkor azt hittük, kicsit átvertek vele. Egy pakisztáni (?) árustól vettük, aki egy rossz taligáról árulta az öklömnyi méretű, mézédes és illatos dinnyéket. L. itt is kiválasztotta a neki tetsző dinnyéket, de az árus addig cserélgette őket a mérlegen, amíg végül persze hogy többet hoztunk, mint először gondoltuk. Relatíve sokba is került az a pár szem dinnye, ráadásul a boltjuk előtt strázsáló perzsa boltosok nagyon jót mutattak, mikor L. fizetett az öreg paki bácsinak. Így azzal a szent meggyőződéssel ettük meg a dinnyéket, hogy az öreg tuti átvert minket. Utóbb Kashanban is vettünk hasonló dinnyét egy rendes zöldségesnél, ott is kb. ugyanennyit fizettünk, szóval olyan nagyon nem verhetett át a muki. Hogy a többi árus meg mit nevetett annyira? Tudja a fene, talán vicces, hogy két ferengi nem egy csilli-villi üzletközpontban, hanem egy szakadt kordéról veszi a dinnyét.

Vacsi után megpróbáltunk még egy telefonközpontot keríteni, de mire oda értünk, bezárt. Még Yazdból telefonáltunk legutóbb haza, 3-4 perc nemzetközi beszélgetés kb. annyiba került, mint egyetlen, Vodafone-os rendszerben haza küldött SMS.

Sebaj, a Skype szerencsére Iránban is tökéletesen működött, a szálloda WiFi-je is elég erős volt, akár videohívást is bonyolíthattunk volna.

Shiraz - Naranjestan (csemperészlet)

Shiraz - Naranjestan (dombormű)

Shiraz - Naranjestan

Shiraz - bazár

2012. április 15. – 5. nap

 

Az éjfélkor pontosan induló buszunk valamelyik jobb iráni busztársaság VIP busza volt. Érdemes tudni, hogy Iránban legalább 3 kategóriába sorolhatók a buszok, a legalja a Mercedes – régi, öreg, csotroga járgányok-, a következő az átlagos színvonalú Volvo, a legjobb pedig a VIP. Utóbbiakon nem 4, hanem csak 3 sorban helyezkednek el az ülések, sokkal nagyobbak és kényelmesebbek, mint egy átlagos buszülés. Sőt, hogy VIP és VIP között is legyen különbség, némelyiken a komfortot még lábtartó is növeli. Ez nagyszerű találmány, mert a 7-8 órás utak alatt nekem általában a derekam mellett az alsó lábszáram fájdult meg, és/vagy zsibbadt el.

Szóval a busz időben gördült ki velünk a yazdi buszpályaudvarról. Mivel a taxisunk elintézte az 1-2-es ülést, fullpanorámánk volt, de a lábunknak már nem annyira volt kényelmes, mert olyan messze volt a lépcső melletti fal, aminek neki tudtunk volna támaszkodni, hogy csak „lógott a lábunk a levegőben”, ill. én a hátizsákot húztam magam alá, hogy kicsit megtámasszam magam.

A buszsofőrünk egy teljesen józan és megfontolt mukinak nézett ki…első pillantásra. Eztán ahogy elindult a busszal, mintha zabszemet nyomtak volna a fenekébe: folyamatosan mocorgott, folyamatosan matatott, két kézzel kotorászott az ülés alatt, majd – miután még mindig nem találta, amit keresett - 130-nál egyszer csak a fejét is az ülés alá dugta oldalt, és a kormányt a mellkasával kitámasztva próbált meg „kormányozni”. Érdekes mutatvány volt, annyira viszont nem tudtam értékelni ekkora tempónál.

Hogy még véletlenül se tudjunk aludni, miután a rádiójel megakadt, elővette a kis pen-drive-ját, és bizonyára a legújabb iráni disco legjobbjaival szórakoztatott minket. De valami olyan félelmetesen ócska tucc-tucc-cal, hogy kínunkban már azt sem tudtuk, mit dugjunk a fülünkbe. Pár óra múlva már „kellemes” zsibbadás állapotába révedtem. Hirtelen egy tüsszentés-sorozat hasított bele az éjszaka „csendjébe”: a móki sofőr volt, és vagy fél órán keresztül folyamatosan nyomta a hapcikat. Nem mertem L.-re nézni, nehogy hangosan felröhögjek, annyira vicces volt, ugyanakkor meg attól tartottam, nehogy a tüsszögés miatt karambolozzunk.

Az út azon része, amikor a másik sofőr vezetett, mentes volt az efféle mókás izgalmaktól.

Reggel 6 körül érkeztünk meg Shirazba. Előzőleg a Niayesh Hotel recepciósával megállapodtam az ingyenes transzferben, de hiába lestük, ránk aztán a kutya sem várt Shirazban. Mivel azt mondták, hogy 7 óra után olcsóbb a taxi – vége az éjszakai tarifának – ezért a szintén a buszunkkal utazó Sammel, és néhány barátságos, de meglehetősen retkes egyén társaságában várakoztunk a váróteremben. Mikor úgy gondoltuk, hogy most már „nappal van”, érzékeny búcsút vettünk Samtől, hívtunk egy taxit, és a Niayesh Hotelbe vitettük magunkat. Tartottunk tőle, hogy a reggeli érkezés miatt nem lesz kész még a szoba, de szerencsére volt üres szobájuk, így rögtön el is foglalhattuk a lakrészünket. A Niayesh is egy tradícionális házból avanzsált át hotellé, én nagyon meg voltam vele elégedve. Az ágyak kényelmesek, a hatalmas belmagasságú szoba tiszta, az egyik „fala” padlótól plafonig színes üvegablak, ami a belső udvarra néz. Utóbbi volt egyébként a hotel teázó ill. étteremrésze, így lehetett „mozizni”. Arra kellett csak vigyázni, hogy a villanyt ne kapcsoljuk fel, mert akkor a kint ülők nézhettek volna minket.

Fürdés előtt L. felfedezte, hogy a buszpályaudvaron sikerült beszereznie egy apró „élettársat”, egy bolhát. Kétszer se mondom, hogy nem Sam „búcsúajándéka” volt, de L. szerint a  kicsit odébb ülő „szutyokdugóktól” is származhatott. Mindenesetre zuhanyzás után L. is megvált a „dögtől”. Délig húztuk a lóbőrt, aztán a nyakunkba vettük a várost.

Első nekifutásra elég nehezen tudtuk magunkat betájolni, és a hotelből valami tájékozódási ponthoz odatalálni, de lehet, hogy csak az éjszakai utazás viselt meg minket. Valószínűleg Shah Cheragh Mauzóleumánál lyukadtunk ki, aztán pár kisebb kitérővel sikerült ellavírozni a Citadellához. Út közben kissé lehangolt, hogy itt – Yazddal ellentétben - nem „ugrottak egyszerre tízen” ránk, hogy segíthessenek az útbaigazítással. Mindössze a Citadellánál állított meg egy copfos srác, de ő annyira nem volt szimpi, és egyébként is valószínűleg „gájd” volt. A Citadella előtti téren elég sok ilyen idegenvezető lézengett, hogy ne kelljen velük kapcsolatba kerülnünk, gyorsan befordultunk a Pars Múzeum kerítésén. A Pars Múzeum egy szépen ápolt udvarban, a Nazar Kertben található. A „Pillantást Megkapó” (Nazar) Kert a Zand periódusra datálható, de mai mérete a hajdaninál sokkal kisebb. A kertben egy kis, nyolcszögletű pavilon áll, amelyben valaha a híres Karim kán fogadta a külföldi követeket és magas rangú vendégeket. Halála után a kánt itt is temették el, de 20 évvel később, a Qajar-éra idején maradványait Teheránba szállították, és a Golestan Palotában helyezték nyugalomra. Sajnos a kert – ami a Qajarok idejében is megőrizte jelentőségét és szépségét – a 20.században jórészt megsemmisült. A pavilonban 1937-ben rendezték be a Pars Múzumot, s ebben a funkcióban működött egészen 2002-ig, mikor is egy két kötetes Koránt elloptak az épületből. Ezek után a múzeumot bezárták egy időre, de ott jártunkkor már újra működött.

Shiraz - Nazar Kert

Shiraz - Pars Múzeum csemperészlete

Shiraz - Pars Múzeum (relief)

Shiraz - Nazar Kert

Shiraz központjában sétálva az ember mindenütt a Zandokról és Karim kánról szóló történetekbe, a hajdani gazdagságukat tükröző építményekbe botlik, így érdemes kissé rávilágítani kik is voltak ők.

A Zandok uralma egy 1750-től 1794-ig tartó rövid időszakra terjed ki. A Zandok Nader sah halála után Nyugat ill. Észak-Iránban folyó törzsi harcokból emelkedtek ki győztesen. A leghíresebb és legtehetségesebb Zand uralkodó Karim kán (1750-1779) volt, aki mint régens (Vakil) uralkodott a Szafavidák nevében. 1765-ben Shirazt tette meg Irán fővárossá a város kedvező klímája, vízkészletei és a Perzsa-öböl felé vezető úton fekvő stratégiai elhelyezkedése miatt. A kán alaposan átformálta a város képét: egy királyi negyedet hozott létre mecsetekkel, palotákkal, fürdőkkel, bazárokkal, erődítésekkel és nem utolsó sorban gyönyörű kertekkel. Egykor 27 nagy építményt tulajdonítottak neki, mára 16 maradt, többet földrengések pusztítottak el.

Az egyik fenn maradt építmény az említett Nazar Kert ill. pavilon, amelynek megtekintése közben már kissé szédelegtem az éhségtől, így lassacskán valami ebéd után kellett néznünk. L. a kert előtt ácsorgott – én még bent bóklásztam – mikor T., egy iráni srác megszólította. Nagyon jól beszélt angolul és roppant szimpatikus is volt, olyan természetes kedvesség áradt belőle, hogy szinte már messziről érezni lehetett színes és megnyerő auráját. Rábíztuk magunkat, és megkértük, hogy ajánljon számunkra egy korrekt kajálóhelyet. T. felajánlotta, hogy elkísér, út közben remekül elbeszélgettünk. Megtudtuk, hogy az anyukája francia, apukája perzsa, ő maga is több évig élt Amerikában ill. Európában. Jelenleg nyelvtanárként és ifjú házasként él Shirazban. Elballagtunk a Citadella mellett, majd kifordultunk balra a körforgalomnál, és egy kisebb mellékutcában egy falafelezőbe tértünk be. Sajnos T.-nek sietnie kellett az órájára, de gyorsan felírtuk a telefonszámát és az e-mail címét, hogy kapcsolatba tudjunk lépni, ha úgy alakul. Ő elköszönt, mi meg betoltunk pár igazán finom falafelszendvicset. A falafelezőben az eladók ill. a vendégek is nagyon kedvesek voltak, így evidenciába tettük, hogy ide még visszajövünk. Teli hassal visszaplattyogtunk a Citadellához.

Shiraz - Citadella

Shiraz - Citadella

Shiraz - teve a Citadellánál

 

A Citadella minden bizonnyal az első építmények közt volt, amelyeket Karim kán Shirazban emeltetett. Az épület egy 12800 négyzetméteres területen fekszik, minden sarkán egy-egy kör alakú bástya áll. A gyönyörű aranyszínű falakat a téglák térbeli elhelyezkedésének váltogatásával kialakított geometrikus mintákkal díszítették. Az épület egykor gyönyörű belső díszítései – a falcsempék és falfestmények – sajnos javarészt elpusztultak a könyörtelen Qajar Aga Mohammad Kán idején ill. 1937 és 1974 közt, mikor az építményt börtönként használták. A bejárattól balra eső torony szemmel láthatóan erősen megsüllyedt, és kifelé dől, ennek oka, hogy alatta található a Zand család privát fürdője.

A Citadellából – bár megbeszéltük, hogy ma nincs kedvünk hozzá – mégis a bazáron keresztül indultunk haza. Azt hiszem, hogy a legszebb, a legélénkebb, a legelbűvölőbb, és a legkeletiesebb bazár számomra Iránban a shirazi volt. Építészetileg is ez volt a legszebb, itt aztán igazán pezsgett az élet, és mindent lehetet kapni mi szem-szájnak ingere. A pakisztáni hímzett papucson át a színpompás qashqai szőnyegekig, a mézédes és bódító illatú, apró sárgadinnyén keresztül a különféle ismerős és ismeretlen fűszerekig mindent…és még tán annál is többet.

Shiraz - bazár

Shiraz - bazár

Shiraz - bazár

Shiraz - bazár

A Vakil Bazárból kijutva még volt annyi energiánk, hogy betérjünk a Vakil mecsetbe. Ez a mecset az egyik legszebb Karim Kán shirazi építményei közül. A hatalmas belső udvart egy gyönyörűen csempézett épület öleli körül, a Vakil Bazár forgatagából belépve itt a falak közt időtlen nyugalom, harmónia fogad. Az északi eivan mögött a messzeségben hatalmas hegyvonulatok futnak tova…A déli eivanból nyíló imaterem boltozatát 48 kőoszlop tartja, a márványt az oszlopokhoz Azerbajdzsánból és Yazd környékéről szállították ide. A 14 lépcsős minbart egyetlen hatalmas márványtömbből faragták ki, Karim Kán viccesen meg is jegyezte, hogy ez a minbar többe került így neki, mintha színaranyból csináltatta volna.

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

Már ránk sötétedett, mire a hotel környékére értünk. A Niayesh is az óváros egy szűkutcás, labirintusos részében található, és estére kelvén az utcák is életre keltek, az „egyautós” utcákban bedugult a forgalom, az autók mellett gyalogosok és motorosok próbáltak előrébb jutni több-kevesebb sikerrel. Mi is többször próbáltunk a fal síkjába olvadni, hogy egy-egy nagyobb járgány – mondjuk egy fekete luxusterepjáró – elférjen mellettünk, ill. mi épségben éljük túl a rövid találkozást. Egy pékség egész közel van a hotelhez, de ebben az időpontban ide is elég nagy kihívás volt eljutni. Hát még átmenni a túloldalon levő zöldségeshez…No de azért túléltük a vacsora beszerzését, és egy újabb „autentikus” vacsorát csaptunk a hotelben.

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

Shiraz - Vakil mecset

2012. április 14. – 4. nap

 

Ma éjjelre foglaltattunk buszjegyet Shirazba, és mivel a busz csak éjfélkor indult, így egy igazán hosszú napnak néztünk elébe. Reggel összepakoltuk a motyónkat, megreggeliztünk, és rendeltünk egy taxit a Csend Tornyaihoz. A taxisunk egy nagyon akkurátus, bajszos pasas volt, már nem emlékszem hogyan-hogyan sem, de megtudtuk, hogy ő fog este kivinni a buszpályaudvarra is, sőt a buszjegyünket is ő hozta el onnan némi jattért. (Ez utóbbi szállodai szervezés volt, és a taxis megélhetését szolgálta, egyébként mi is fel tudtuk volna venni a jegyeket indulás előtt, de üsse kavics, ennyi még belefér.)

Yazd - Csend Tornyai

Yazd - Csend Tornyai

Yazd - Csend Tornyai

A Csend Tornyai Yazd-Külsőn helyezkednek el, a taxi meglehetősen hosszasan kanyargott velünk mire odaértünk. Közben bepillantást nyerhettünk a város „nem turistás” részeibe: itt egy egyetem, ott egy lakópark, amott üzletsor, aztán egy park. Tulajdonképpen a (nagyobb) iráni városok képe nem sokban különbözik egy-egy európai városétól, a közel-keleti hangulat és megjelenés sokkal inkább az óvárosokban lelhető fel, mintsem az átlagos lakókerületekben. A legnagyobb különbség talán a városok területi kiterjedésében van, mert én az iráni városokat sokkal nagyobb kiterjedésűnek éreztem, mint az itthoniakat, jóllehet ehhez az érzéshez az ismeretlen környezet, és az is hozzájárul, hogy a külvárosokat leszámítva errefelé nem jellemzőek a többemeletes épületek.

Az éjjeli esőzés hatására helyenként hömpölygött az esővíz az úton, néhol majdnem alvázig merültünk a sáros lében. Gondolom a csatornázással sem kell túlzásba esni egy olyan városban, ahol az éves csapadékmennyiség kb. 60 mm…

Az égen még mindig komor felhők gomolyogtak mikor a Csend Tornyaihoz megérkeztünk. Egy-egy kúp alakú dombon egy-egy kör alaprajzú torony található, mi a magasabban levőt választottuk ki arra, hogy megmásszuk. L. vágtázott előre, és persze soha nem sikerül neki megtalálni az egyszerűbb utat, így most is a domb lehető legmeredekebb részén másztunk fel, csak hogy legyen már valami kis izgalom is. Na de szerencsére egyikünk sem pottyant le, és szerencsésen felértünk a kőből rakott toronyhoz. A zoroasztriánusok valaha ilyen, a várostól távol eső, magaslati helyekre épített tornyokba hozták ki az elhunytak tetemét, ahol a nap, a szél és a madarak elvégezték a dolgukat… A tornyok belsejét három koncentrikus körre osztották: a külsőbe kerültek a férfiak, a középsőbe a nők, a legbelsőbe a gyerekek holttestei. A lecsupaszított csontokat egy, a torony közepén levő osszáriumba helyezték, ahol aztán idővel fokozatosan szétestek és lebomlottak. Ma ebből mindössze egy nagyobb kör alakú bemélyedés látható a toronyban. Iránban a zoroasztriánusok a 20.század elején felhagytak ezzel a rituáléval, és áttértek a hamvasztásra. Ennek több oka is volt: egyrészt az iszlám tiltja a holttestek felboncolását, így gyakran feltörték a Csend Tornyait, hogy (zoroasztriánus) testekhez jussanak, másrészt a városok terjeszkedésével a valaha elszigetelt helyen álló tornyok a városhatáron belül kerültek, harmadrészt állítólag maguk a zorosztriánusok is idejétmúltnak találták a szokást…

A toronyban két iskolás lány ért utol minket, jött az elmaradhatatlan fényképezkedés, majd miután kigyönyörködtük magunkat a kilátásban, mi lemásztunk, a lányok pedig még sokáig integettek utánunk. Fantasztikus egyébként a hely akusztikája, mert amit ők fent a fal peremén ücsörögve beszélgettek, azt mi lent, a domb tövében kitűnően hallottuk.

A másik toronyhoz már nem másztunk fel, éltünk azzal a feltételezéssel, hogy az is kb. ennyit tud, remélem tényleg, de javítsatok ki, ha mégsem. Legfeljebb következőleg azt másszuk meg. A tornyok előtti síkon különböző romos zoroasztriánus épületek állnak: ciszterna, széltornyok, konyha, kút és mosdó, odébb pedig már az új, modern zoroasztriánus temető látható.

A taxisunk közben jót horpasztott a kocsiban, felébresztettük, és az Ateshkadehhez vitettük magunkat. Ez utóbbi a Szent Örök Lángot jelenti, mely egy elegáns épületben ég Yazdban. A tűzet állítólag már több mint 1500 éve nem hagyták kialudni, no nem itt, ide csak 1940-ben hozták. Nem is túl sok minden látható belőle, a lángot egy minden mást jobban visszatükröző üvegablakon keresztül lehet szemrevételezni, legalábbis én a hátam mögötti történésekből többet láttam, mint a szent tűzből. Ezen kívül még egy, a vallást bemutató kiállítás van az épületben, Zarathustra bocsássa meg, de felejthetőnek mondanám…

Yazd - fűszerek

Yazd - cukordarabolás

Yazd - bazár - egy öreg ajtó...

Yazd - egy kupola a bazárban...

A taxisunk visszavitt minket a városba, az Amir Chakhmaqhoz, lelkünkre kötötte századjára is, hogy hányra jön éjjel értünk. Újra átpásztáztuk az Amir Chakhmaq környékét, futottunk egy kört a majdnem üres bazárban, aztán mivel már délidő felé járt, így kinéztünk egy ajánlott és puccos helyet az LP-ből, ahol a könyv szerint igazi iráni finomságokban részesülhetünk. A Malek-o Tojjar étterem a bazárban, egy helyreállított udvarházban található. Többen segítettek megtalálni az apró bejáratot, ahonnan aztán egy hosszú keskeny folyosón át az étteremrészbe, ill. az udvarház belső kertjébe jutottunk. A téglalap alakú medence körül asztalok, a felek mentén szőnyegekkel, díszpárnákkal kényelmessé varázsolt kerevetek álltak. A víz lágy csobogása kellemes hangulatot varázsol az egyébként is igen kellemes keleties környezet mellé. Miután megérdeklődték a nemzetiségünket, és az egyik „hosztesz”-lányka előkereste a megfelelő lobogót a sok közül, kaptunk egy kis magyar zászlót az asztalunkra. Mellettünk is fiatalok ültek, az asztalukon egy kanadai zászló virított.

Yazd - Malek-o Tojjar

Yazd - Malek-o Tojjar

Egy helyi férfi széles mosollyal invitált minket a – keleti embernek - kényelmesebb kerevetre, de inkább maradtunk az asztalnál. Sajnos már nem emlékszem pontosan a választott ételek nevére, L. rendelt egy shulit és talán egy bademjant (egyfajta padlizsános ragu), én pedig egy mogyorós-mandulás húsételt választottam sáfrányos rizzsel. A választásom érdekes kulináris élménynek bizonyult, mert konkrétan úgy nézett ki, mintha valakinek egyszerre lenne hasmenése és szorulása is: a híg barna lé közepén apró kemény sötétbarna gombócok úszkáltak….szerencsére az íze klasszisokkal jobb volt a kinézeténél, érződött rajta a mogyorós-mandulás, édeskés íz. L. padlizsános raguja önmagában véve egész finom volt, de sajnos a tetejére valami krémsajt (?) szerűséget tupíroztak, ami viszont elég kellemetlen ízzel rendelkezett. Na – gondoltam -, ha a kaját nem is sikerült valami jól kiválasztani, de majd egy finom joghurttal leöblítem. Olyasmire számítottam mint a török ayran. Szegény pincérfiú  - aki nem tudott angolul - már elém hozta az összes létező szénsavas italukat, nagy nehezen értette csak meg, hogy joghurtot szeretnék. Kár volt nem elfogadni az első felkínált kólát, mert amint belekortyoltam a joghurtba, majdnem ki is köptem azzal a lendülettel: a frissítő, enyhén sós íz helyet valami fertelmes mentolos ízt éreztem, mintha a fogkrémemből kavart koktélt kortyoltam volna. Itthon is hadilábon állok a mentolos ízzel, így kisebb sokként ért ez az ízhatás. Azért nagy hős voltam, mert legyűrtem az egészet.

Yazd - bademjan

Yazd - az a bizonyos mogyorós-mandulás...

A fura ebéd végeztével újra a bazárban kötöttünk ki, és az óváros eddig felfedezetlen részeiben bolyongtunk. L.-nek akartunk venni egy „kurd gatyát”, amolyan bőszáru, buggyos nadrágot, amiben több férfit is láttunk. Az egyik üzletben – ahol egy fiatal srác volt az eladó – elmutogattuk, hogy mit szeretnénk. Elég ügyesen nyomtuk az ektivitit, mert a nézőközönség viszonylag gyorsan rájött a megfejtésre, de náluk nem volt ilyen gatyó. Elirányítottak az Amir Chakhmaqhoz, mondván, hogy ott találunk. Biztos, ami biztos, leírattuk a nadrág nevét fársziul egy darab papírra, és ezt lobogtattuk az Amir Chakhmaq környéki üzletekben. Gyorsan megtaláltuk a megfelelőt, itt szintén egy huszonéves srác volt az eladó. L. kiválasztotta a tetsző színt, a srác adta a méretet. Igen ám, de az üzlet mindössze egy apró, utcára néző fülkéből állt, próbafülke sehol, csak egy vászonlepedőt lehetett elrángatni a bolt egyik végében, amit aztán ki lehetett nevezni próbafülkének. L. nem sokat teketóriázott, bemászott a bolt végébe, nem is foglalkozott különösebben a lepedőráncigálással, hanem csak úgy sebtiben letolta a gatyát, amazt meg húzta fel. Na ebben a pillanatban szegény eladó ereiben meghűlt a vér, elakadt a szó, nézett rám ijedten. Én a pult tér felöli oldalán ácsorogtam, és jót nevettem a jeleneten, amint L. egygatyára vetkőzik szinte premier-plánban Yazd főterén, a srác meg olyan mulatságos kétségbeeséssel nézett, mintha tényleg valami hatalmas tragédia történt volna. Igyekeztem gyorsan megnyugtatni, hogy nem kell aggódnia, láttam már párszor gatyában, sőt, hát köztünk szólva anélkül is…Talán itt érdemes megjegyezni, hogy az ilyen „komplikált” szituációk miatt mindig azt mondtuk, hogy házasok vagyunk, bár erre konkrétan – magánbeszélgetéseket kivéve- talán sehol sem kérdeztek rá, ámbátor lehet, hogy a vízumunkban szerepelt is a családi állapotunk.

A srác szívéről mindenesetre „hallhatóan” leesett a kő, és ezután boldogan vigyorgott ő is a „magánszámon”.

Yazd

Yazd - egy újabb kupola

Yazd - széltornyok

Yazd - bazár

Yazd - a 2000 dolláros selyemperzsák

Fél héttől kezdődött a zurkaneh edzés, újra beneveztünk egy fordulóra. Megint nagyon látványos volt, a kedvencem a pici fiú, aki a nagypapájával együtt vett részt az edzésen. Szép volt látni ezt a generációkon átívelő kapcsolatot…

Az edzést rajtunk kívül még egy olasz pár nézte, akik magukkal hozták a két, 3-4 éves forma ikerfiúkat és a filippínó bébiszitterüket. A göndör hajú gyerekek közül az egyik egy angyal, a másik egy kisördög volt, folyamatosan a súlyok felé igyekezett, egyszer majdnem feldöntötte őket, egyszer meg majdnem beugrott az edzők közé. Mókás volt, de annyira megfékezhetetlen, hogy a szülők végül fel is adták a zurkaneh-nézést, felnyalábolták a gyerkőcöket, és elmentek.

Yazd - zurkaneh edzés

A zurkaneh végeztével, fél nyolctól éjfélig még mindig túl hosszúnak tűnt az idő, igazából nem nagyon tudtunk már mit kezdeni magunkkal, besötétedett, a látnivalók bezártak. Visszaballagtunk a Jameh mecsethez, ezúttal éjszakai díszkivilágításban néztük meg, majd a mecset előtt az utcán megvacsoráztunk a „tarisznyából”. Miközben falatoztunk, egy újabb barátságos család elegyedett szóba velünk. Igazából biztos fura lehetett, hogy „gazdag nyugatiként” az út szélén egy padkán ülve eszegetünk, de egyrészt még túl sok kajánk maradt volna kidobni vagy cipelni, másrészt meg csak ezért visszamenni a Silk Roadba, és ott enni nem volt képünk.

Yazd - Bogheh-ye Sayyed Roknaddin

Yazd - a bazár elhagyott részén

Yazd - a bazár elhagyott részén

Yazd - este az Amir Chakhmaqnál

Yazd - cukor karamellizálás

Gondoltuk, ha már vacsorázni nem is, de akkor legfeljebb egy teát meginni elmegyünk egy jó helyre. Elkóboroltunk a Hammam-e Khan teaházba. A kávéház és étterem mélyen a bazár szívében van, kétszer is elvétettük az „ajtót”: először talán egy medreszébe, utána pedig egy másik tradícionális ház udvarára toppantottunk be. Utóbbiban modern művészek dolgoztak. Már-már feladtuk a dolgot, leültünk egy kis parkban a bazár szívében, és gyors hirtelen sikeresen összevesztünk a következő, shirazi szállás árán.  L. sokallta, én még az elviselhető kategóriának tartottam. „Kissé” morózus hangulatban tettünk egy újabb próbát a kávéház megtalálására, bár szinte már alig jártak az utcán, egy fiatalember útbaigazított minket, és így végre megtaláltuk azt a fránya hammamot. A Lonely pezsgő teaházi életről írt, hát rajtunk kívül szinte a kutya sem volt ott, ráadásul drága is volt, így L. ezért fújt egy újabb sort, én meg azért, mert az elképzeléseimmel ellentétben nem engedtek be a belső, éttermi részbe, hanem a külső, kényelmetlenebb bútorzatú  teázóban ültettek le. A teaházat egy egykori hammamban rendezték be, a medencék körül állnak az asztalok, ill. a belső részben a fekvő kerevetek, a falak szépen csempézettek, sőt még egy restaurált falfestmény is előbukkan az egyik boltív alatt. Míg én elmentem egy kétbetűs kitérőre, L. a pincéreket szórakoztatta Ábi fotóival. Miután mindketten megbékültünk egy kicsit, visszaballagtunk a hotelbe, és vártuk hogy végre fél 12 legyen.

Yazd - Hammam-e Khan

Yazd - Hammam-e Khan

A taxisunk pontosan jött értünk a SR-ba, kivitt a buszpályaudvarra, ahol mindenkit feltűnően felsőbbségesen kiigazított-kiokosított, rendre utasított. Elintézte nekünk a – szerinte - legjobb helyet a buszon (a 4-5-ös ülés helyett az 1-2-est), és kitartóan felügyelve az utolsó pillanatig kivárta, hogy végre kigördüljön velünk a busz a yazdi pályaudvarról...

Yazd - Jameh mecset

2012. április 13. – 3. nap

 

Előző nap a Silk Road-ban kértünk árajánlatot a Kharanaq – Chak-Chak – Meybod túrára. Miközben a recepciós sráccal ügyeztük a dolgot, az ausztrál Sam is felkapta rá a fejét, és becsatlakozott hozzánk. Hármunkra leosztva a taxi ára is mindjárt barátságosabban nézett ki.

A kirándulás reggelen már negyed hatkor keltünk, ugyanis az indulás fél hétre volt ütemezve a hotelből. Betermeltük a napindító kávét, több-kevesebb sikerrel próbáltunk magunkhoz térni, és a megbeszélt időpontra álmos fejjel megjelentünk az udvaron. Ahol nem volt senki. Pár perc múlva megjött a taxisunk, de Sam nem volt sehol. Egy idő után már nem is fűztünk hozzá sok reményt, hogy megjelenik, mert szegény nem nézett ki túl megbízhatónak: egy huszonéves, „szétvarrt” bőrű, szétcsúszott ausztrál srácrot kell elképzelni, aki már egy jó pár hónapja úton van a világban, Burmából indult, és bejárta DK-Ázsiát, Indiát, majd Pakisztánon át ellavírozott Iránba, kikötött Yazdban, ahol is nekünk sikerült belébotlanunk, vagyis neki őbelénk…Szóval szegény fiú már meglehetősen megviselődött és leharcolódott a hosszú utazás alatt, legalább annyira mint a hátizsákja, amit talán csak a Szentlélek és a kosz tartott egyben. Az, hogy Samet mi tartotta egyben…nem tudom…de úgy tűnt, nem sok minden…Mindenesetre mikor már épp lemondtunk róla, kómás fejjel megjelent az udvaron, és hozott magával még két nem kevésbé kómás ábrázatú srácot. Ugyanis történt, hogy Samünknek az a briliáns szikra pattant ki a fejéből, hogy beszervez még pár embert a kirándulásra, csak éppen az öt személyes autóra így már hatan lettünk volna. Hála az égnek, ezt az ötletet a taxisunk sem díjazta, és egyébként is ferde pillantásokat vetett a késő Samre. Végül is a két angol – egyébként szintén régész – srácot egy másik taxisra hagytuk, mi pedig hét óra körül végre útnak indultunk.

Kharanaq

Kharanaq

Kharanaq

Az első állomás Kharanaq falu volt, kb. egy órás autóútra Yazdtól. Az út a sivatagon vezetett keresztül, a látképet a poros levegőbe vesző, rozsdabarna színű, magas hegyvonulatok tagolták. Kharanaq egy aranybarna, vályogtéglából épült ősi falu, meglehetősen viharvert állapotban, ugyanakkor talán pont ez adja a hely báját és hangulatosságát. Állítólag már 4000 éve lakott település, jelenlegi formája a 17.-19.századra nyúlik vissza. A taxisunk a falu szélén leállította az autót, megmutatta, hogy hol lesz a reggeli, és legyintett egyet, hogy „No erre lehet menni!” Uccu hát, az iránymutatás alapján nekiugrottunk a falu felfedezésének. A vályogból épült, méhsejt-szerű házakat az idő és az időjárás már meglehetősen leamortizálta, legtöbbnek omladoznak a falai, soknak a teteje is beomlott, így nem árt az óvatosság, még ha az embert el is kapja valami Indiana Jones-feeling. A fiúk azért persze elkapták a fonalat, és felmásztak pár házba, az erősebbnek tűnőkbe én is. Egy helyütt sikerült nekik recens és meglehetősen perverz falfirkákba botlaniuk, szóval vagy még mindig él pár ember a faluban, vagy valakinek sok ideje volt. Az erőd közepén a mecset és minaret környékét elkezdték felújítani, de ebben a környezetben ez a restaurálás talán túl mesterkéltnek és erőltetettnek hat…

Kharanaq

Kharanaq - vízvezeték

Kharanaq

nehéz munka...

Emlékeztem, hogy valahol olvastam, a faluból érdemes lemenni a közeli völgyön átívelő hídhoz, mert onnan nagyon szép a kilátás az egész településre, így a  „kertek alatt” a távolban kirajzolódó híd felé vettük az irányt. Szó szerint a kertek alatt, ugyanis a falu háta mögötti teraszokon még napjainkban is művelik a földet. A kemény munka ott jártunkkor is folyt, noha már a reggeli órákban meglehetősen meleg volt, egy-egy ember fáradtságos módon, kézzel kapálta a száraz rögöket. Mikor a közelükbe értünk, integettünk nekik, a bácsik pedig visszaintegettek. A parcellák között ill. mellett kis földbe vájt csatornákban csörgedezett a víz, ebből oldható meg a föld öntözése, gondolom a qanat-rendszer működési elve alapján. A víz útját néhol a csatornába illeszthető kerek zárólapokkal lehet elzárni, nagyon praktikus az egész. A völgyön átívelő híd is tulajdonképpen egy vízvezeték, mint egy mini Pont du Gard, csak épp emeletek nélkül. Elegyensúlyoztunk a „híd” közepéig, és kicsit leültünk gyönyörködni a tájban. Előttünk az aranyszínű, több ezer éves falu, a zöldellő megművelt és a csokoládészínű, felszántott földekkel, a hátunk mögött a sötétbarna-fekete árnyalatokban játszó, titokzatos hegyvonulatok, jobbra, a „híd” másik vége mögött egy türkizzöld kupolás, magányos építmény, talán egy szent ember sírja…érdemes lett volna itt még egy kicsit ücsörögni, élvezni a pillanatot, a természet és az emberkéz alkotta építmények összhangját…de sajnos már így is bővel túlléptük azt a fél órát, amit a taxistól a falu felfedezésére kaptunk, és az állandóan hablatyoló Sam is zavart a romantikus eszmélődésben. Pár perc múlva felkerekedtünk, és visszaindultunk a faluba. A házak mellett két öreg málházott fel épp egy szamarat, épp trágyát lapátoltak a jószág hátán levő puttonyba. Megálltunk mellettük, elbeszélgettünk, ők is mondták fársziul, mi meg angolul, aztán összeadtuk a végeredményt: lényeg a lényeg, hogy szegény bácsikák már roppant idősek voltak, de még mindig keményen dolgoztak ebben az Isten háta mögötti faluban. Visszaballagtunk a taxisunkhoz, aki közben az egykori Silk Road Hotel épületében elkészítette a reggelit: kenyér, sajt, uborka, paradicsom, tea várt minket egy poros bútorokkal teli, csempézett szobában. A csempéken a világ minden tájáról idesereglett utazók hagytak mindenféle üzeneteket, rajzokat, köztük pár magyar is. (Dani, az lehetséges, hogy a tiéteket is láthattuk itt?!) Már jócskán késésben voltunk, mire a reggelit befejeztük, a falu körbejárására is dupla időt fordítottunk, mint az „engedélyezett” volt, így az eddig konszolidáltan vezető taxis már 150-nel repesztett Chak-Chak-ig. A táj itt is nagyon szép, kietlen sivatag és a tektonikus mozgások rajzolatait magukon viselő, kopár hegyvonulatok…

a táj Chak-Chak körül

Chak-Chak Irán egyik legfontosabb zoroasztriánus zarándokhelye. A legenda szerint az arab invázió után, 637-ben a Szasszanida hercegnő, Nikbanuh ide menekült kíséretével. Kevés víz híján a botját nekidobta a sziklának, és víz fakadt a helyén: csepegni kezdett. A chak-chak csepp-cseppet jelent.

A zoroasztrizmus egyébként egy az iszlám térhódítása előttről származó, ősi iráni vallás. Névadója Zoroaszter (Zarathustra). A vallás lényege, hogy a Jó és a Rossz erőinek az ellentéte a világ mozgatórugója. A Jót – Ahuramazda – a fényt, a Rossz – Angra Mainju -  a sötétséget testesíti meg. Ahuramazda diadalával kezdetét veszi a boldog örökkévalóság. A zoroaszteri etika hármas elve a jó gondolatok, jó szavak, jó cselekedetek. Istentiszteletük legjellemzőbb vonása a tűztemplomokban a szent tűz őrzése. Bár a zoroasztrizmus valaha Perzsia vezető vallása volt, ma már a hívek száma meglehetősen csekély, kb. 200.000 fő, többségük Iránban és Indiában él.

Visszakanyarodván Chak-Chakhoz… a vízfakasztás a sivatag közepén, kopár, zord hegyek közt esett meg, egy meredeken emelkedő hegyoldalban. A taxi is jócskán kapaszkodott, mire a kb. félúton kialakított parkolóhoz felértünk. Innentől gyalog kellett tovább menni, meglehetősen sok és meredek lépcsőfokot megtéve. Nem mondom, hogy nem lógott a nyelvünk, mire felértünk… Maga a szentély egy barlangban található, ahol szintén ég a szent tűz. Ennél egy kissé érdekesebb, hogy a barlang bejáratánál, valahonnan a magasból tényleg víz csörgedezik, és útját gyönyörű élénkzöld növényzet kíséri. Mindezt viszonylag gyorsan megtekintettük, igazából számunkra Chak-Chak nem mondott, nem adott túl sokat, talán leginkább a kilátásért érte meg megmászni azt a jó pár lépcsőfokot. Ha újra szervezném ezt a kirándulást, én nyugodt szívvel kihagynám ezt a helyet, és inkább Kharanaqban vagy Meybodban töltenék el több időt.

Mikorra mi már lefelé igyekeztünk, a hívők és/vagy kirándulók akkor gyülekeztek a déli piknikhez. Sokan képesek voltak felcipelni az egész felszerelést pokrócustól-gyerekestül  több száz méter magasba…hát ők tudják, mindenesetre én szebb piknikező helyet is láttam Iránban.

Újra taxiba vágtuk magunkat, és Meybodba indultunk. Szerencsére Sam bealudt útközben, így végre csend lett, nem kellett a folyamatos és érthetetlen mondókáját hallgatni, végre alámerülhettünk a saját gondolatainkban. Samnek ugyanis mániákus közléskényszere volt, de olyan érthetetlen kiejtéssel recsegett az angol a szájából, hogy én örültem, ha egy-egy mondatban egy-két szót felismerni véltem. Így többnyire egyoldalú volt a beszélgetés: mi szépen meghallgattuk, néha bólogattunk, néha „yeszeztünk”, ő pedig csak mondta-mondta-mondta…

Meybod egy kb. 60.000 lakosú sivatagi kisváros Yazd provinciában, jellegzetes, vályogtéglából épített történeti városmagját az UNESCO Világörökségi Listájára jelölték. Elsőként egy kör alaprajzú galambtoronynál álltunk meg, ahol egykor 4000 galambot tartottak egymás körül sorakozó kis fülkékben. Ma már csak pár kitömött, viharvert állapotú galamb képviseli az állatállományt, de az épület belső enteriőrje így is elég érdekes és fotogén.

Meybod - galambtorony

A galambtorony után a hangulatos Narein erődhöz hajtottunk. A város közepén található dombon emelkedő Iszlám előtti építmény története az i.e. 3. évezredig vezethető vissza. Az öt emeletes épületet vályogtéglából és agyagból építették, látványa egyszerre fenséges és mesebeli, még úgy is, hogy egyes részei II. Pahlavi idején áldozatul estek egy útépítésnek. Az erőd legfelső szintjéről csodás a városra: az aranyszínű, girbegurba agyagfalak, épületek közt - mint apró oázisok – kicsiny zöldellő kertek pettyezik a látképet. Nagyon tetszett az összhatás, szívesen bóklásztam volna csak úgy céltalanul is a városban…

Meybod - látkép az erődből

Meybod - erőd (részlet)

Meybod - erőd

Az erőd udvarán vetik és szárítják a rekonstrukcióhoz szükséges vályogtéglákat, kicsit odébb pedig egy a földön kirakott napocska szimbólum mosolyog bátorítóan a vár felfedezőire.

A következő állomás a Szafavida-stílusú Shah Abbasi karavánszeráj volt. A felújított épületben a Kulturális Örökség Központ, egy könyvtár és egy szőnyegmúzeum kapott helyet. A szőnyegmúzeumban zilou nevű antik szőnyegeket láthatunk, egy-egy idős bácsi a készítéstechnikát is bemutatja a felállított szövőszékeken, és természetesen vásárolni is lehet. Ha szőnyeget nem is, viszont egy klassz kis útikönyvet sikerült beszereznünk Yazd provinciáról. Ezt követően még egy Jégházat néztünk meg, amely szintén vályogtéglából épült, kúp alakú építmény, ahol jeget tároltak. De hogy is kerül a sivatagba jég…? A tél leghosszabb-leghidegebb éjszakáján vizet vezettek a hatalmas medencébe, ezt még pár egymást követő éjszaka megismételték, míg végül egy hatalmas jégtömb formálódott a medencében. A magas kupola tartotta a jégtömb hőmérsékletét változatlanul. Később a tömböt darabokra törték és az áruházban kiárusították.

Meybod - a karavánszeráj kupolája

Meybod - jégház

Ezzel zárult is a meybodi kirándulás sajnos, és még maradt mit nézni, de legalább van miért visszamenni… Hazafelé vettük az irányt.

Meybodban- és még más városokban is-, de különösen itt, engem nagyon megérintett és megdöbbentett annak a sok száz - ezer fényképes, tulipán alakú táblának  egy-egy végelláthatatlan sorban kígyózó látványa az út mentén, melyeken az irak-iráni háború hősi halottainak állítottak mementót. Borzasztó volt látni- ahogy sorra jöttek az arcok-, hogy mennyire sok fiatal férfi, majdnem gyerek, vagy valóban még gyermekkorú áldozatot szedett az értelmetlen háború...

Kora délután értünk vissza Yazdba, a hotelbe. Némi szieszta után csak este merészkedtünk újra ki a városba, akkor sem túl messzire, mivel – szinte hihetetlen módon- elkezdett esni az eső, itt a sivatag közepén, és „volt képe” egész éjjel esni.

 

2012. április 12. – 2. nap

Olyannyira fáradtak voltunk, hogy reggel sikerült kilenc óráig húzni a lóbőrt, így a reggelit is sikeresen átaludtuk. Sebaj, még volt pár hazai szendvics, így legalább azok sem mentek kárba, befaltuk őket. Összeszedelődzködtünk, és nekiveselkedtünk Yazd óvárosának. A Silk Road Hotel ebből a szempontból is szerencsés helyen fekszik, hiszen a sarkon kifordulva máris a Jameh mecset mellett találja magát az ember, ami mögött pedig már az óváros girbe-gurba utcácskái futnak. 

Yazd egy körülbelül félmillió lakosú sivatagi város a Dasht-e Kavir és a Dasht-e Lut sivatagok között.  Marco Polo óta híres a selyemkészítéséről és a kézművességéről. Bár nagyvárosnak számít, és az iráni turizmus egyik gyöngyszeme, az emberek mégis konzervatívabbak, mint akár Shirazban, akár Esfahanban. A yazdi óváros állítólag a világ egyik legrégebbi óvárosa, az aranybarna-villágosbarna színű, vályogtéglából épült lakóházak közül magasra emelkednek ki az ún. széltornyok, amelyek olyannyira jellemzőek erre a városra.

Yazd - Jameh mecset

Elsőként a közeli Jameh mecset felé vettük az irányt. Alig léptünk be a mecsetet övező kerítésen, egy tinédzser korú iskolás lányokból álló csapat rohant le minket, boldogságukban-izgatottságukban úgy visítottak, mint egy rakás kismalac. Mindannyian fényképezkedni akartak a messziről jött idegenekkel, szinte levegőt sem vettünk, máris készült egy tucat fotó, szabadkozni nem volt idő, sem lehetőség. Akkora hangzavar és felbolydulás keletkezett körülöttünk, hogy én már attól féltem, kitiltanak minket a mecsetből, de szerencsére mindenki, az őrök és szigorú tekintetű-szemöldökű tanárnéni is csak elnézően mosolyogtak, sőt, a tanárnéni – aki egyébként síppal terelgette a lányokat – még fotót is készített rólunk. No kellett is ezeknek a kisasszonyoknak a szigor és a síp, mert biza’ nehéz munka lehetett kordában tartani őket…míg a mecsetet néztük, folyamatosan hallottuk innen-onnan a síp éles hangját.

 

Sajnos a mecset gyönyörű csempézett bejárata fel volt állványozva, miként a két 48 méter magas minaret is.

Yazd - Jameh mecset

A mecsetet a 15.században Sayyed Roknaddin építette egy 12.századi épület helyére, ezt megelőzően pedig egy tűztemplom állt itt. Az építtető sírhelye is itt van egyébként a közelben, szintén gyönyörűen csempézett, de sajnos egy alkalommal sem találtuk nyitva. Visszatérve a mecsethez, a belső udvaron már nyugalom és csend honolt, az árkádok alatt ügyeskezű fiatalemberek rajzolgatták a fenséges épület íveit, minaretjeit, kupoláját. Egyikük L.-nek megengedte, hogy munkájáról fotót is készítsen, míg én a másikat megzavarni nem akarván, csak messzebbről fényképeztem le. A mecset színpompás csempéi szemet gyönyörködtetőek, az imaköveket, az imádkozókat nézve igazi keleti hangulat lepi meg az embert.

A mecset megtekintése után belevetettük magunkat az óváros labirintusába, és a „nagy Sándor börtöneként” ismert egykori iskolához indultunk. Alig léptünk be az óváros árkádjai alá, máris egy igazi iráni pékségbe botlottunk, az orrunk előtt sütötték a forró, frissen sült, gusztusos kenyeret. Azon nyomban vettünk is egyet-egyet a finomságból. Közben két morcsos kislány szegődött a nyomunkba, és pénzt próbáltak kunyerálni. Ilyen esetekben mi elvből nem szoktunk pénzt adni, inkább cukrot vagy csokit, most is lapult egy-egy csokoládészelet a táskámban, még Ábinak tartogattam ott, de ő aztán nem ette meg. Ez most kapóra jött, elő is kerestem őket, ügyelve arra, hogy a táskám egyéb tartalma ne legyen hozzáférhető a koszos kis kezek számára, mert az egyik lányka bizony kissé erőszakos volt. Alig kapta meg a csokit, alig tudtam behúzni a táskán a cipzárt, máris elkezdte rángatni a táskát, és továbbra is pénzt követelt. Erre rántottam egyet a táskán, szorosabb magamhoz fogtam, és erélyesen közöltem, hogy „Itt aztán bezony nem lesz pénz!”. Szerencsére ennyi elég volt, és a lányok elmaradtak mögülünk. Kellemetlen szituációk ezek, a fejlődő világban járva nem is ritka… Szerencsére ilyesmivel csak ezzel az egy alkalommal találkoztunk, másutt nem. L. persze fittyet sem hányva a történtekre, vagy 100 méterrel előttem vágtázott…

Yazd - utcarészlet

Yazd - játszótér

Yazd - utcakép

Az ún. Nagy Sándor börtöne előtt egy érdeklődő fiatal pár és az apósuk szólított le minket, a szokásos kérdések merültek fel: „Honnan jövünk?”, „Hogy tetszik Irán?”, „Házasok vagyunk-e?”, „Van-e gyerekünk?” stb.

A 15. században épült iskolának „természetesen” semmi köze Nagy Sándorhoz, mindössze egy régi yazdi mese szerint alapított Nagy Sándor egy erődöt Yazdban, és e miatt nevezték el ezt a helyet így. Az épületben kis kézműves boltok sorakoznak, az udvaron pedig egy kúthoz  nyílik lejáró, ahol is a kellemes hűvösben egy kis szökőkút körül padokon lehet ücsörögni és hűsölni, közben a kis teaházból teát és jégkrémet lehet rendelni. Kellett is már egy kis hűvös pihenő, hiszen az idő dél felé járt, a nap pedig magasan, és itt a sivatagban már bőven harminc fok fölé kúszott a hőmérséklet. Az előbb megismert család az asztalához invitált minket. Teheránból jöttek kirándulni, fiatal házasok voltak, az após kísérte el őket. Míg elbeszélgettünk, addig én elmajszoltam egy háromféle ízesítésű jégkrémből álló egyveleget, az egyik talán pisztáciás, a másik rózsavizes, a harmadik csokis lehetett. L. egy teával „hűtötte” magát.

Yazd - Nagy Sándor börtöne

Yazd - széltornyok

Yazd - egy szimpatikus családdal...

Természetesen a családdal is fotózkodtunk, majd még pár másik leányzóval a szomszéd padokról, aztán a család elköszönt, mi meg továbbálltunk a Khan-e Lariba. Egy kereskedőcsalád építette ezt az elegáns udvarházat. A ház alapján elképzelhető, hogy mennyire más volt valaha az élet az Iszlám Forradalom előtti Iránban: az egyik szobában olyan falfestményekben gyönyörködhetünk, amelyeken meglehetősen ledér öltözetű hölgyek pózolnak, sőt, némelyikük még pipázik is. Az iráni udvarházak jellegzetessége, hogy az utcáról semmit sem látni, nincs semmi hivalkodó gazdagság, ellenben a belsőépítészetben annál inkább: gyönyörű festett üvegablakok, festett mennyezet, gazdag stukkódíszítés, paradicsomi gazdagságú belső kertek jellemzik ezeket az elegáns lakhelyeket.

Yazd - Khan-e Lari

Míg az udvaron ücsörögtünk egy újabb adag iskoláslány „támadott”, és egy újabb adag fotó készült. Sőt, míg én a lányok mellett ücsörögtem, s L. valahová „elkolbászolt”, egy pasas jött oda hozzám, és illedelmesen megkérdezte, készíthet-e egy felvételt rólam. Igent mondtam, bár eléggé meglepő volt a dolog. A pasi amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt, miután megköszönte a fényképet. Lehet, hogy nem is csak úgy véletlenül bukkant fel…?!

Miután kigyönyörködtük magunkat a Khan-e Lariban, visszamentünk a hotelbe ebédelni, az LP szerint jó a konyhájuk, miért ne próbáljuk ki. Tényleg jól főztek, L. kipróbált egy shuli nevű levest, továbbá mindketten egy-egy tevepörköltöt választottunk. A leves is és a tevepörkölt is ízletes volt, a tevehús – előző várakozásaimmal ellentétben- nem volt sem rágós, sem fura ízű. Valamiféle paradicsomos-krumplis raguval készítették, tényleg a magyar pörkölt állagához, ízvilágához hasonlított a legjobban.

Ebéd után némi szieszta következett, majd elsétáltunk az Amir Chakhmaq-komplexumhoz, ami Irán egyik legnagyobb Hosseniehje. Utóbbi olyan épületet jelent, amit Hossein Imám haláláról történő megemlékezéskor használnak, tehát rituális funkciója van. A három emeletes építmény szintén gyönyörűen csempézett, és az esti fényekben roppant fotogén lenne, de sajnos ez is fel volt állványozva. Az Amir Chakhmaq Yazd szíve, az előtte levő téren bonyolódik a város mindennapi, lüktető élete, a szökőkutak mellett emberek ücsörögnek, és beszélgetnek, az üzletekben élénk forgalom zajlik, az egymásba futó utakon pedig – a délutáni szieszta kivételével - hömpölyög a motorosok-autósok áradata. Az építmény maga további élménnyel nem szolgál, alatta egy rövidebb, felejthető bazársor húzódik, ahol a legérdekesebb talán az az üzlet volt, ahol egy bácsi karamellizált cukrot darabolt, és dobozolt. Érdeklődésünket egy-egy cukordarabkával jutalmazta.

Miután az Amir Chakhmaq környékét kiveséztük, átballagtunk a szomszédos Víz Múzeumba. No az, hogy „átballagtunk” enyhe költői túlzás, mert bár ez nem a teheráni közvetlen életveszély jelentette, de azért minden egyes úttesten való átkeléskor éreztem némi halálfélelmet. A múzeum is egy régi restaurált udvarházban helyezkedik el, és az ún. qanat-rendszert ill. készítését mutatja be. A qanat föld alatti vízvezető csatornát jelent, amit fáradságos munkával sok-sok kilométer hosszan vájtak a föld alatt, a gravitáció erejét felhasználva a településekre vezetve a friss vizet. Sok iráni város még napjainkban is erősen támaszkodik erre a kétezer év alatt tökélyre fejlesztett technológiára, így a yazdi qanat-építőkre még sok évig szükség lesz. A qanat-technológiát egyébként a perzsák fejlesztették ki, és széles körben elterjedt a sivatagos-félsivatagos, vízhiányos ázsiai, afrikai ill. európai területeken, így fellelhető Iránon kívül még pl. Afganisztánban, Kínában, Indiában, Irakban, Szíriában, de Egyiptomban, Líbiában, Marokkóban, sőt még Görög ill. Spanyolországban is.

Yazd - Víz Múzeum

A múzeum kedves őrei eligazítottak minket a zurkaneh edzés lelőhelye felé, első nekifutásra ugyanis nem találtuk meg. Újra átküzdöttük magunkat az út Amir Chakhmaq felőli oldalára, és most már sikerült megtalálni egy kis mellékutcában a Saheb A Zaman Zurkaneh klubot. A zurkaneh egy jellegzetes iráni testedzési forma, a résztvevők a bemelegítés után hatalmas fadorongokat emelgetnek, lóbálnak a fejük fölött, vagy akár cirkuszi zsonglőröket megszégyenítő módon dobálják is őket. Mindehhez élő zene társult, melyet egy fiatal srác szolgáltatott egy szál dobbal és énekhanggal felfegyverkezve. A klub egy 16.századi vízgyűjtő épületében működik, melynek a szellőzését öt széltorony biztosítja. Nekem az egész sportban az tetszett a legjobban, hogy minden korosztály képviseltette magát: a 80 éves nagypapától a 4 éves unokáig, a félisten testű macsókon át a lógó pókhasú fószerig mindenki részt vehetett az edzésen, és szemmel láthatóan mindenki tisztelte egymást és egymás tudását. Az edzést egy rang- és koridős mester vezette, nagyon elegáns és tiszteletet parancsoló idős úr volt. Sajnos már csak az edzésprogram utolsó 20 percére értünk oda, de rögtön el is határoztuk, hogy újra eljövünk. Az edzés végeztével megnéztük a porond alatt húzódó qanatrendszert, majd élményekkel telítődve hazasétáltunk.

Yazd - zurkaneh edzés

                                            Yazd - zurkaneh edzés

 Yazd - Amir Chakhmaq-komplexum

2012. április 11. – 1. nap

 

Indulás előtt még voltak olyan kóbor gondolatok a fejemben, hogy az utolsó esély mindent „visszacsinálni” Isztambulban lesz: átszálláskor még dönthetünk úgy, hogy mégsem megyünk Iránba…Ám amikor ténylegesen ott ültünk a teheráni járatra várva, azt hiszem, ez meg sem fordult a fejemben…ahhoz már túl fáradt és álmos voltam. A teheráni gép pontosan, kb. 2 óra körül indult, beszállás előtt még egyszer ellenőrizték az útleveleket és az utaslistát. Ez már egy jóval nagyobb Airbus volt, mint az előző járat, az ülések 2-4-2 sorokban helyezkedtek el, mi valahol középtájon, egy kettes ülésen kaptunk helyet, de az első szekció olyan messze volt, hogy alig láttunk el a gép elejébe. A régebbi, de hatalmas gyártmány méretéhez képest alig volt utas, talán sokat mondok, ha minden sorban ült 1-2 ember. A felszállás rendben ment, hozták is a várva várt finom Turkish-kaját, de csalódnunk kellett: ezúttal reggelit kaptunk, ami tojásporból(?) készült, fura szagú és ízű rántotta volt. Egyikünk sem tudta megenni, tényleg nagyon fura állaggal rendelkezett. Az öveket az időjárási viszonyokra való tekintettel az út felénél becsatoltatta a kapitány, de szerencsére semmit sem lehetett érezni. Isztambulból Kayseri, Diyarbakir, Tabriz útvonalom repültünk Teheránig. Az érkezés is pontosnak tűnt valamikor 5 óra körül (helyi idő szerint). Teherán és Budapest között egyébként 2,5 óra időeltolódás van, tehát amikor itthon pl. 9 óra van, ott már fél 12.

A nőknek a kendőt még a gépen, kiszállás előtt fel kellett venni, erre figyelmeztettek is a hangosbemondón, igaz csak törökül, de valamit azért értettem belőle.

Utazott pár külföldi is a járattal, velünk egy sorban szlovákok ültek.

Érkezés után az első dolog ill. sorban állási lehetőség az útlevélellenőrzés: hiába utazott alig 10-20 külföldi a járattal, érdemes sietni a sor elejére, mert nagyon lassú a procedúra. Az iráni állampolgároknak 2-3, a külföldieknek csak 1 útlevélkezelő volt nyitva. Egy-egy ember vízumát és útlevelét hosszú percekig tanulmányozták, közben egy ezer éves klaviatúrán pötyögték be az adatokat, és ha minden stimmelt, az illető a hajnali csendet megtörve, jóóóó hangos durranással kapott egy beléptető pecsétet.

Miután mindketten sikeresen megkaptuk a pecsétjeinket, immár elmondhattuk: Iránban vagyunk!

A szerencsés megérkezés után a csomagfelvételhez járultunk. A csomagszállító-szalag elromlott, a csomagok egymásra torlódtak, törődtek-zúzódtak, szerencsére a mi hátiink a kupac szélére sodródtak, így nem kellett egy „fél hegyet” elbontani, hogy hozzájuk jussunk. A hírhedten szigorú biztonsági ellenőrzés gyakorlatilag semmi sem volt, a nagyhátikat átvilágították, de a pasas talán rá sem pislantott a monitorra, így a finom Gyulai Kolbász és a Pick Szalámi is sikeresen megérkezett Iránba. J

Mr. Mousavival, a Firouzeh Hotel tulajdonosával előző nap már félig leleveleztem, hogy küld elénk egy taxist, de sajnos a válaszát nem tudtuk elolvasni sem Isztambulban, sem itt, így csak abban bízhattunk, hogy tényleg küldött valakit értünk. Hiába meresztegettük a szemünket, minket bizony senki sem várt a biztonsági ellenőrzés után. Mondtam L.-nek, hogy menjünk el WC-re, időnk van, közben hátha meglesz az emberünk is. Egy réteg ruhát máris le kellett magamról hántolnom, mert sokkal melegebb volt Teheránban, mint Isztambulban.

A taxisunk is meglett, mire visszaballagtunk a kijárathoz: egy kézzel írt fecnit lobogtatott a nevemmel. Lebaktattunk az alagsori parkolóba, bepakoltuk a hátikat, és elindultunk Teherán felé.

Az Imam Khomeini Reptérről ugyanis nem túl egyszerű bejutni Teheránba, vagyis egyszerű, de nem olcsó mulatság. Reptéri busz olyan, mint a fehér holló, hol van, hol nincs, és ráadásul át is kellene szállni a buszról a metróra ahhoz, hogy a belvárosba jussunk. Minden tapasztalt Irán-járó ezért a taxit ajánlotta, mint szóba jöhető közlekedési eszközt. Ez egyébként elvileg fix áras az IKA és a belváros közt, legfeljebb éjszaka van magasabb tarifa. A taxisoknál azonban soha nem lehet tudni éppen miért fizetsz többet, nem volt kedvünk hajnalban a reptéren visakodni-alkudozni velük, ezért rendeltem meg előre Mr. Mousavinál a fuvart. Sajnos a választ és az instrukciókat már nem tudtuk elolvasni, ezért egy kis képzavar keletkezett, amit bősz telefonálgatással próbáltunk tisztázni: a mi tervünk az volt, hogy a taxis vigyen be a belvárosba pénzt váltani, aztán elmegyünk a vasútállomásra, lerakjuk a hátikat, majd várost nézünk. Ez abban hibádzott, hogy reggel 7 körül még nem voltak nyitva a pénzváltók, sem a taxisnak, sem a vasútállomáson nem tudtunk volna fizetni. Mr. Mousavi azt ajánlotta, hogy a taxis ad kölcsön nekünk egy kis költőpénzt, amiből kifizethetjük a csomagmegőrzőt és a helyi közlekedést, tehát először menjünk a vasútra, aztán váltsunk pénz, majd menjünk el hozzá a Firouzehbe, ahol kifizetjük a taxis költségét. A minderről szóló e-mail olvasásának híján, és hulla fáradtan már nehezen fogtam fel, hogy mi a dolgok pontos menete, és ki ad kinek mennyi pénzt és vissza hogy is, de szerencsére Teherán kb. 40 km a reptértől, volt időnk párszor nekifutni a dolognak. Mr. Mousavi nagyon türelmes volt, legalább háromszor elmondta a procedúrát, mire sikerült felfognom.

A reggeli forgalom egyébként még elég gyér volt Teheránon kívül, de a városhoz közeledve növekedett. Milyen is volt az első benyomásom Iránról? Az Alborz nagy hegyeire emlékszem, amelyeknek talán még hó is volt a sipkáján….aztán a perzsa feliratos hirdetőtáblákra…az autók közt cikázó motorokra, amiken néha akár 3 ember is ült…a férje mögött ülő nőre, akinek fekete leple lobogott-csattogott a szélben…a porra és a szmogra…Igen, azt hiszem ezek voltak az első benyomásaim…

Kb. ¾ óra múlva érkeztünk meg a 14 milliós metropolisz központjába, a taxis megállt, egy automatából vett ki pénzt, és nekünk adott 300.000 iráni riált (16-17 dollárnak felel meg), mindezt csak úgy „becsszóra” (ráadásul ugye még a fuvarpénzzel is lógtunk neki!), majd a vasútállomásra gurult velünk. Itt elbúcsúztunk, úgy hogy hat „lepedővel” tartoztunk neki, és akár el is „felejthettük” volna visszaadni…rögtön egy kis ízelítőt kaptunk a perzsa mentalításból, vendégszeretetből.

A vasútállomáson beadtuk a csomagmegőrzőbe a nagyhátikat, majd az előre megvásárolt yazdi jegyünket kellett beszereznünk. No ez nem volt túl egyszerű feladat, ugyanis a jegyeket a Silk Road Hotel vette meg Yazdban, nekünk csak a scannelt példányt küldték el, azzal, hogy ezt nyomtassuk ki, Teheránban mondjuk azt, hogy az eredetit elvesztettük, és gond nélkül újranyomják. Ez csak kis szépséghibával volt igaz, mert kb. 2 órán át küzdöttünk a jegyünkért, nagyon kedvesen ide-oda küldözgettek minket, az emeleten levő irodából le a földszinti rendőrségre, onnan vissza az irodába, újra a rendőrökhöz, megint fel a lépcsőn, aztán megint le....Végül vmi főrendőr egy kézlegyintéssel rövidre zárta a dolgot, de tényleg ennyi volt, rálegyintet, oszt kész, semmi papír, semmi pecsét, mindössze az irodában bemondtuk, hogy végre oké, és +40.000 riálért újra nyomták a jegyet. Hallelujah!  

A következő feladat a pénzváltás volt, de ehhez először el kellett jutnunk a Ferdowsi térre.  Az úton kipróbálhattuk a teheráni tömegközlekedés egyes szakaszait. Elsőként egy buszt vettünk igénybe, ahol a férfiak ill. a nők szigorúan elkülönítetten utaznak. A férfiak elől, a nők a busz hátsó részében, a kettő közt egy korlát van, hogy a két nem még véletlenül se keveredhessen. Ennek megfelelően L. elöl, én hátul szálltam fel, és igyekeztem a korlát közelében maradni, hogy egyeztetni tudjuk a leszállás helyét. A mellettem ülő nőt kértem meg, hogy szóljon a megfelelő megállónál, közben L. is ugyanerre jutott elöl, átpisszegtünk egymásnak, és leszálltunk a Sush állomásnál. A Sush állomáson átszálltunk a metróra, egy srác segített nekünk jegyet venni. A metrójegy tulajdonképpen egy papír alapú kártya, amelyen egy vonalkód található, és esetünkben ezt a vonalkódot leolvasva 2 utazásra voltunk jogosultak. A teheráni metró mellett a pesti elbújhatna, modern, igényes megállók, modern metrószerelvények, mintha pl. Bécsben járnánk…a lényegi különbség talán csak az utasszámban lehet, mert itt olyan tömegnyomor fogadott minket, hogy egy szardíniásdoboz szellős és tágas hely ahhoz képest, ahogy egy-egy metrókocsi kinézett. L. még csak-csak beszuszakolta magát az egyikbe, de én mondtam, hogy abba már tuti nem férek bele. Ugyanakkor ciki lett volna elvesztenünk egymást egy 14 milliós ismeretlen városban, így mégis megpróbáltam felszállni. Nem tudom hogy fértem fel, de valahogy mégiscsak sikerült, mindenesetre szinte nem volt olyan porcikám, ami ne lett volna kénytelen egy idegen pasashoz hozzápaszírozódni, kivéve a hátamat és a fenekemet, mert az meg az ajtó szorította. Pár perc múlva aztán valaki megkegyelmezett, és átadta az ülőhelyét.

A szerelvényen van egyébként egy női kocsi, oda csak nők szállhatnak fel. Ez rendben is van, de nekünk - turistáknak- nem túl megfelelő, mert ha elvétjük külön-külön a leszállást, akkor aztán kereshetjük egymást a metropoliszban. Akkor sem túl egyszerű a dolog, ha nem turista az ember- csak simán nőből van-, mert ha nem ér időben a női kocsihoz, akkor marad a férfi részleg. És az zsúfolt. Nem kicsit, nem nagyon. Iszonyatosan. Ebben az esetben ennyit a szigorú és következetes a férfi-női elkülönítésről…

A Ferdowsi térig még meglehetősen sokat kellett gyalogolnunk, így egy kis ízelítőt kaptunk a reggeli Teherán utcaképéből. Minden egyes nagyobb útkereszteződésnél, melyen át kellett kelnünk, konkrétan halálfélelmünk volt, olyan iszonyatosan kaotikus, átláthatatlan gombolyagban hömpölygött a mindenféle járművekből álló tömeg az úton. Ráadásul, hogy még nehezítsenek a dolgon, a járda és az úttest között általában egy jó mély vízelvezető árok is húzódik, még ezen is át kell ugrani valahogy, ha magát az úttestet sikerült is túlélni. A Ferdowsin megnéztünk pár váltót, egy helyen aztán váltottunk is száz dollárt, de sajnos nem eleget. Az egész országban Teheránban váltanak a legjobb árfolyamon, itt van a legnagyobb választék a pénzváltókból, de ezt ekkor még nem tudtuk.

Váltás után a Firouzeh Hotel felé vettük az irányt, további halálközeli élményekkel tarkított sétában volt részünk. A hotelben kicsit beszélgettünk Mr. Mousavival, kifizettük a taxist, fújtunk egy kicsit, (lelki)erőt gyűjtöttünk, hogy visszajussunk a vasútállomásra. Közben tudatosult bennünk, hogy vissza kell mennünk még pénzt váltani. Visszaúton már százszor megbántuk, hogy elsőre nem váltottunk eleget, de nem volt mit tenni. Az újabb pár száz dollár beváltása után egy egész vaskos köteg iráni riál fáradt tulajdonosai lettünk. Újra metróra szálltunk, és egy másik megállóig (Majlis) mentünk, ahonnan Mr. Mousavi szerint közvetlen busszal el tudunk jutni a vasútállomásra. A buszt persze egyáltalán nem volt könnyű megtalálni, egy srác vezetett minket jó messzire, de neki is többször meg kellett kérdezni, hogy honnan megy. Szerintem végül egy teljesen más buszra szálltunk fel, mint amit Mr. Mousavi javasolt, de mindegy, a vége ugyanaz lett, a vasútállomáson kötöttünk ki.

Felvettük a csomagokat, majd megpróbáltunk bejutni a biztonsági kapuval ellátott váróba. Persze hogy fennakadtunk a kapunál: a szigorú hölgy visszaküldött minket a rendőrségre. A rendőrök már mosolyogva integettek, mikor megláttak, és csak legyintettek, hogy mehetünk. Végre a szigorú hölgyike is beengedett a kapun, és immár a belső váróteremben várakozhattunk tovább. Közben beszélgetőtársunk is akadt, igaz, nekem nem volt túl szimpatikus a srác, talán egész úton ő volt az egyetlen ellenszenves ember, de egyszerűen nem volt bizodalmam hozzá. Mikor kiírták a negyed 3-kor induló vonatunkat, megkönnyebbültem, hogy elválnak útjaink. Tényleg nem tudom, mire volt ez a rossz érzés, talán amiatt volt, hogy túlságosan bizalmaskodóan viselkedett…igen, talán ez a legjobb kifejezés: nem a megszokott perzsa közvetlenséggel-barátságossággal, hanem bizalmaskodóan.

A jegyünk egy 6 ágyas hálókocsi egy-egy ágyára szólt. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a fülke, de semmi különös, nem volt túl jó és túl rossz se. Az útitársaink szerencsére mind a fiatal korosztályból kerültek ki, egyikük – egy lány (N.)- tudott angolul, így beszélgetni is tudtunk. Nagyon érdeklődőek, kedvesek voltak. Megnézegették az LP-nket, és megkérdezték, hogy szerintünk jó könyv-e. Mondtuk, hogy még nem tudjuk, mert ez az első napunk Iránban. Az ő véleményük egyébként nagyon rossz volt a könyvről, szerintük a benne található fotók negatív képet festenek Iránról, és sokszor nem is perzsa, hanem afgán, kurd stb. embereket ábrázolnak. Jó két órát beszélgettünk, aztán négy óra körül én kidőltem, erre nagyon figyelmesen felhajtották az ágyakat, mindenki megágyazott magának, és ledőltünk aludni. Én az egyik legfelső ágyat kaptam meg. A kalauztól egyébként mindenki kapott tiszta, bezacskózott ágyneműt és egy kis úticsomagot. Hét-nyolc óra körül ébredtünk, visszahajtottuk az ágyakat, és újabb beszélgetés következett. Érdekes véleményeket hallottunk egymástól Iránról, kontra Nyugat-Európáról, a média „áldásos” tevékenysége mindkét térfélen érezteti a hatását. Kilenc körül megállt a vonat, a többség elsietett imádkozni, utastársaink kb. fele-fele arányban maradtak ill. mentek az imahelyre. A peronon ácsorogva a nem túl szimpatikus srác újra megtalált minket, de aztán a vonat indulásakor szerencsére újra „elvesztettük”. 10 - negyed 11 körül érkeztünk meg Yazdba, ahol N. és a barátja is leszállt. Ill. csak szálltunk volna, mert majdnem a vonaton maradtunk, érthetetlen módon bezárták az összes ajtót, egyiket sem lehetett kinyitni. Végül kívülről egy kalauzféleség végre kinyitotta az egyik ajtót, így nem kellett bafqi városlátogatást tennünk, amire A. (utastárs) egyébként nagyon intenzíven invitált. N.-el és a barátjával megosztottuk a taxit, N. kiszállt valahol útközben, a srác egészen a Silk Roadig kísért minket, és még a taxit sem engedte kifizetni.

Jó 40 órás ébrenlét után végre belezuhanhattunk az ágyba.

Ez volt a legnehezebb napunk...még fényképet sem csináltunk... :-)

Yazd: a Péntek mecsetben